Új Szó, 1994. március (47. évfolyam, 49-75. szám)

1994-03-22 / 67. szám, kedd

KULTÚRA lUJSZO* 1994. MÁRCIUS 22. MADÁCH BIBLIOTÉKA Cenzúrázatlanul "Menet közben azt tapasztaltam, Hogy minden beállítás, forma vagy megfogalmazás csalóka egy kicsit, mégpedig legalább annyira, amennyire arrébb sodródunk attól a bizonyos bennünk lévő, de már csak nagy kihagyásokkal működő mértéktől, mely meglehet, az egyedüli biztos alap." A megfoghatatlan tovatűnt-ről elmélkedve fogalmazta a Madách-díjas költő a fentieket harmadik, Szétcincált ének idején című kötetének margójára, mely tény azt is elárulja, hogy frissen megjelent válogatása immár a negyedik kötete. A Madách Könyvkiadó gondozásában a közelmúltban megjelent Mit tudom én?... a költő új és régebbi verseinek válogatását tartalmazza, a fülszöveg szerint egy sajátos költői világ keresztmetszetét, a jólismert bettesi groteszkkel, humorral, öniróniával. Mi indokolta, hogy a fiatal költőknél oly ritkaságszámba menő válogatott kiadás megjelenjék? Az új verseken túl az a tény is, hogy a nyolcvankilences fordulat előtt Bettest is "szerették" a cenzorok. Az új kiadásban a költő ezeket a "kisimított" és némileg "kiherélt" költeményeket eredeti formájukban közli, illetve lábjegyzeteket fűz a versek egyikéhez-másikához. A félreismerhetetlenül bettesi költészet - logikusan ugyanazt a világol, egyéni látásmódot tükrözi, amelyet a Főnix Füzetek sorozatában megjelent első kötete (Bohócok áldozása) óta megszokhatott és megszerethetett az igényesebb olvasó. Azaz, ismét és újfent a megfoghatatlan tovatűnl-cl keresheti együtt a költővel, törékenységében, játékosságában is halálkomoly verseivel. Vitatható ugyanakkor a kötet szerkezete: a régi és új versek egybeolvasztva olvashatók, hiányzik az időbeli tagolás. Bár, ismerve Bettes versvilágát, ez értékeiből semmit nem von le. (k-y) Betíes az épéfiZ megáll * STV AN nem szól — csuk int wm no rágyújthatsz gézritn Jyll I , TUDOM EN?... Antenna Európa felé Az utóbbi hónapokban gyakran lehetett hallani - főként egyetemi berkekben - egy AEGEE nevű, sokak szerint megszállott, álmodozó fiatalokból álló szervezetről. Nos, az Európai Diákok Fórumáról van szó, az AEGEE rövidítés a francia elnevezés kezdőbetűiből keletkezett. Hogy kicsodák Ők, mit szeretnének elérni, mivel foglalkoznak, többek között erről kérdeztem Martina Dočolomanskát, a diákszervezet pozsonyi „antennájának" elnökét. - Az Európai Diákok Fóruma 1985-ben alakult meg Párizsban. Céljául az európai együttműködés és integráció elősegítését tűzte ki a fiatalok, különösen a főiskolások, egyetemisták körében. Ez Európa legnagyobb, kb. 15 000 tagot tömörítő diákszervezete. A kontinens 150 egyetemi városában van AEGEE-antenna. - Ti konkrétan hogyan kívántok hozzájárulni ahhoz, hogy az egységes Európa ideája valósággá váljon ? - Meggyőződésünk, hogy európaivá válni először is gondolkodásmódban, viselkedésmódban kell. Ezért igyekszünk minél többször találkozni egymással, a lehető legjobban megismerni egymás véleményét. Kongresszusokat, nyári egyetemeket szervezünk, előadókat hívunk meg, nyelveket tanulunk. - Milyen témákkal foglalkoztok ezeken az előadásokon ? - Mindennel, ami egy mai fiatalt érdekelhet. Gazdasággal, politikával, kultúrával Tartottunk kongresszust az ECU-ról, a bűnözésről, a rasszizmusról és az antiszemitizmusról, a nyári egyetemek pedig főképpen a nyelvtanulást hivatottak segíteni. - Ti, a pozsonyi szervezet, vagy hogy a te szavaiddal éljek, a pozsonyi „antenna", mivel képviseltettétek eddig magatokat? - Örömmel mondhatom, hogy a legaktívabb antennák egyike vagyunk, és igen nagy az érdeklődés rendezvényeink iránt. Első akciónk egy nyári egyetem volt, 1992 nyarán. Csak hárman szerettek volna szlovákul megtanulni... dehát minden kezdet nehéz. Majd következett az East-West (Kelet-Nyugat) munkacsoport őszi találkozója itt, Pozsonyban. Ezután szerencsecsillagunk már felfelé ívelt. 1992 decemberében megrendeztük a „Diagnózis: nacionalizmus" akadémiát, melyen már 40 vendégünk volt. Szakelőadások formájában ismertettük meg velük Szlovákia problémáit és helyzetét Európában. A szilvesztert is együtt töltöttük a szepesi vár tövében, akkorra már több mint százan voltunk, (gy váltunk ismertté. - Először 1993 augusztusában hallottam rólatok... - Miután 1993 áprilisában a szervezet teljes jogú antennájává avattak Prágában bennünket, augusztusban újból megpróbálkoztunk egy nyári egyetem létrehozásával. De, természetesen, nem a hagyományos módon. Ezt a „Blue Danube" (Kék Duna) nevet viselő nagyszabású akciót 5 antenna közösen rendezte meg: a résztvevők Prágából Pozsonyba érkezve meglátogatták Bécset, majd Budapest után Zágrábban fejezték be útjukat. Ez volt az első ilyen jellegű, utazó nyári egyetem, amikor minden helyszínen 3^1 napot töltöttek a résztvevők. Sok mindenben elszámítottuk magunkat, de a hibákból igyekszünk tanulni. Végeredményben sikert könyvelhettünk el. - December végén ismét nagy fába vágtátok a fejszéteket, kongresszust rendeztetek a 89 utáni Közép-Kelet-Európáról. Illúziók és dezillűziók címen. - Valóban nagy volt a feladat, és meg kell mondanom, hogy sikerülhetett volna az egész sokkal jobban is. A politika mindenképpen ingoványos terület. - Akkor miért vágtatok bele? - Talán éppen emiatt. A fő oka az volt, hogy személyes tapasztalataink során úgy láttuk, Nyugat-Európában elég keveset tudnak erről a térségről, és az érdeklődés is meglehetősen nagy. Az előkészületeket időben megkezdtük, ám az idő mégis szűkösnek bizonyult. Felkerestük az érinteti országok külképviseleteit, előadókat kértünk tőlük. Sok esetben csak ígérgettek, de volt, ahol legalább nyíltan megmondták, hogy ne számítsunk a segítségükre. Bosszantó, de azt hiszem, nem vettek bennünket komolyan. Ekkor személyes kapcsolatainkat vetettük be, így próbáltunk minél hozzáértőbb előadókat biztosítani. Sajnos, így sem volt Litvániából, Horvátországból, Szlovéniából, és Magyarországról sem vendégünk. A nemzetiségi problémákról, Bősről pedig mindig sok kérdező akad, ezért különösen sajnáltuk, hogy nem volt senki, aki a hivatalos magyar álláspontot képviselte volna. Az előadások színvonala változó volt. A többség elégedett volt, az esetleges zavarokat pedig általában feledteti az esti mulatság. - Mi az, amit ebben az évben rendezni szeretnétek? - Nyári egyetemet szervezünk a szlovák nyelvről, az ejtőernyőzésről a Tátrában, szeptemberben szemináriumot a szlovákiai sörhagyományokról, s természetesen megint lesz újévi síelés. 1995 februárjában kongresszust szeretnénk szervezni a szerelemről a Bálint-nap kapcsán. - Honnan van, honnan lesz erre pénzetek? - Nem a tagdíjakból... Erkölcsi támogatókban nincs hiány, de az anyagiak előteremtése nagy problémát jelent. Általában alapítványokhoz fordulunk, pályázgatunk, szponzorokat keresünk. Eddig még mindig sikerült a szükséges összeget előkerítenünk, ha gyakran az utolsó pillanatban is. EGERESI ANDREA Kis NYELVŐR Békepartnerség Régi szöveget olvasva meggyőződhetünk arról, mennyire más ma a magyar nyelv, mint akár a múlt században is volt. A nyelv állandóan változik, ez a folyamat azonban lassú, s apró módosulások sorozatából áll, ezért az egyes ember számára szinte észrevétlen. Vannak azonban gyors, látványos változások is, ilyen például az új szavak, kifejezések keletkezése; így az elmúlt hetekben a szemünk előtt jött létre a békepartnerség szó. A folyamat elindítója - mint manapság gyakran - egy angol kifejezés volt: az amerikaiak Partnership for freedom elnevezésű kezdeményezése. A magyar nyelvű tömegtájékoztató eszközökben többféle fordításával is találkoztunk, például: partneri viszony a békéért, partnerség a békéért, békepartneri viszony, békepartnerség. A variánsok aránylag nagy száma véleményem szerint azzal magyarázható, hogy a magyar fordítás szempontjából ez a szókapcsolat kétszeresen is gondot jelent. Az első megoldandó kérdés a partnership szó fordítása. A -ship képző gyűjtőnevek és elvont jelentésű szavak képzésére szolgál, ezért magyar megfelelői bizonyos esetekben -ság, -ség képzősek, például: membership - tagság, friendship - barátság: a partnership magyar megfelelőjét az Országh-féle angol-magyar szótár azonban így adja meg: társi szerep, társi viszony. A szóban forgó angol szókapcsolat esetében viszont a partneri viszony, illetve a partnerség fordításokkal találkoztunk. A partnerség többé-kevésbé szabálytalan képzésű szó, ezért hiába keressük szótárainkban. A -ság, -ség képző ugyanis főnévhez kapcsolódva jelölhet személyt (uraság), állapotot (anyaság), ezen belül méltóságot (királyság); lehet nagyító értelme (erdőségj, képezhetünk vele gyűjtő főneveket (katonaság)-, megnevezhetünk vele vállalatot, hivatalt (szabóság). Ritkábban más, elvont jelentésű főnév is képezhető vele, ilyen például a baráti érzelem, baráti viszony jelentésű barátság, a partnerség szó nyilván ennek analógiájára keletkezett. Az angol kifejezés magyarra fordításának szempontjából a másik probléma a szókapcsolat nyelvtani szerkezete: két főnév ilyen jellegű összekapcsolása az indoeurópai nyelvekben jellemzőnek mondható, a magyarban is előfordul, főleg címekben, példul: Levél a hitveshez, Harc a Nagyúrral stb. Az efféle úgynevezett hátravetett jelzői értékű határozós szerkezeteknél azonban nyelvünkben gyakoribbak az olyan jelzős szerkezetek, amelyekben a főneveket melléknévi igenév kapcsolja össze (az említett címeket parafrazálva): az elnökhöz írt levél, az elnyomókkal folytatott harc stb. A szerkezetbe illő melléknévi igenév beiktatásának feltétele a szószerkezet értelmezése, esetünkben ez bizony nem könnyű, mert mit is takar valójában ez a kifejezés? Hogyan tudnánk átalakítani: A békéért / A béke megszilárdításáért / a békés egymás mellett élés biztosításáért létrehozott (létrehozandó) / kialakított (kialakítandó) partneri viszony? Láthatjuk, a válasz többféle is lehet. A magyar fordítók valószínűleg a szer, kezettagok közötti jelentésbeli kapcsolat tisztázatlansága miatt döntöttek a lényegében szó szerinti fordítás mellett, és ez az oka a békepartnerség összetett szó létrejöttének is. Ez ugyanis a jelentéstömörítő vagy más néven a szintaktikailag pontosan nem elemezhető alárendelő szóösszetételek csoportjába sorolható (ide tartoznak olyan közismert szavak, mint pl. emlékkönyv, hamutálca, vámvizsgálat). Fokozatos elterjedése nyilván rövidségének tudható be, illetve annak, hogy egy szó lévén jobban beilleszthető a mondatba, mint ezek a szókapcsolatok: partneri viszony a békéért, partneri viszony, partnerség a békéért. Ma még nem lehet tudni, milyen jövő vár erre az összetett szóra. Mivel egy konkrét program elnevezéséről van szó, valószínűleg addig „él", amíg ez a kezdeményezés időszerű lesz, aztán már csak esetleg a történelmi tárgyú írásokban bukkan fel egy adott korszak, politikai szemlélet emlékeként. SZABÓMIHÁLY GIZELLA A vers ünnepe? Áll a gyerek a színpadon, és mondja a verset. Magánya tengelyében. Vele szemben a zsűri és néhány nebuló. Ők is a szép szóval, az igazság fényes pillanataival szeretnének találkozni. Legalább néhány percre, a rohanó, megbolydult világban, amely félelmetes szörnyeivel, ideges agressziójával támadja tudatukat, s zűr kit i figyelmüket. Kilépni az ismeretlenbe, az izgalmas, vonzó világba, amely lehányja magáról a sallangot, s valami mással kecsegtet. Hogy mivel? Talán egyikük-másikuk megérti, f benne magában is vágy ébred, hogy ne fogadja el kritikátlanul a felnőttek lapos, unalmas, konvenciókkal terhes világát, hogy hagyja magát kézen fogni a költőtől, s így, kettesben, kézen fogva indulni az ismeretlenbe. Aztán, egyszer, talán, egyedül is, de immár félelem nélkül, magabiztosan. És mérhetetlenül gazdagon... Be szép is lenne, gondolja az ember, miközben hallgatja, nézi ezeket a nebulókat, akik keservesen birkóznak a feladattal. El-elakadnak, darálnak, rosszul hangsúlyoznak, s azt hiszik, "szerepelnek". De már nem is erre figyelsz, hiszen nem profik ők, lehet, nem is lesznek azok. Sőt, az is lehet, nem szeretik a verset, az irodalmai, csak valaki "kiszemelte" őket a feladatra, amikor az iskola megkapta a felkérő levelet, mint minden évben. Eljöttek hát, hogy eleget tegyenek a pedagógus, a szülő kívánságának. Az is lehet, hogy akik csak ott ülnek a széksorokban, jobbak ó'náluk, csak szemérmesebbek, nem szeretnek szerepelni. Lehet, senki nem látta, meg bennük a lappangó tehetséget, a tanító figyelmetlenül bánt velük. Hiszen mennyi kallódó gyerek hagyja el az iskolát, a társadalom kicsinyített mását, ahol nyitottság helyett csupán ismeretek halmazát sulykolták belé, mint egy lexikonba! Elnézed őket, s arra gondolsz, hogy a versnek ünnepnek kéne lennie. Ünnepnek, amely fölemel, amelyért, érezni, tapasztalni, hogy sokan tettek valamit: a gyermek a nyiladozó tehetségét adta hozzá, a pedagógus az önzetlen munkáját, a szülő, ha másra nem képes, legalább a türelmét, ha van hozzá tehetsége, az ízlését. Egyszóval - bármennyire is rosszul hangzik manapság a fogalom - a kollektív munkát. Hallgatod őket, és keresed a közös munka eredményét. Hiába. Magukra hagyatva birkóznak a feladattal, keserves küszködéssel, tapasztalat hiányában, pallérozó segítség nélkül, egyedül. Aztán, mikor vége a versenynek, elmondják, igaz, úgy kell belőlük kicsákányozni a feleletet - mert dehogyis mondanának rosszat, elmarasztalót az iskoláról s a tanítóról -, hogy senki sem foglalkozott velük. Még jó, ha tudtak a dologról. Végül is, azt nyújtották, amire képesek voltak, amire a nyers tehetségből futotta. Ösztönszerűen, vagy nagy példaképeket mintázva. S végsősoron az sem utolsó dolog, hogy egyáltalán szeretik a verset ebben az idegen, neuraszténiás világban, ahol oly könnyű elbizonytalanodni. Hogy egyáltalán él bennük "éhe a szónak", ha másokból, akiknek példát kellene mutatniok, már régesrég ki is kopott. S míg azon mélázol, gondos segítséggel mire vihetné egyikük-másikuk, hogy csekélyke színházkultúránk leendő palántái lehetnének, majd tovább éltető tehetségei, akik majdan talán Örkény, í Ily és vagy Ionesco darabjaiban köszönnének vissza régi ismerősökként, eszedbe jut az ötvenes évek gyerekkora, amikor sokkal nehezebb volt minden, s mégis, valami öntudatlan, ösztönös dac segített - mert nem igaz, hogy újra és újra a semmiből kell indulni. Könyvek, versek és novellák mindig voltak és vannak, és mindig voltak és vannak szent megszállottak, akiknek nem mindegy, miért kaptak diplomát, s hogy hivatásuknak tekintik-e az oktatást, vagy csak kenyérkeresetnek, amiből jól-rosszul meg lehet élni. Igen, megint és ismét a sokat emlegetett, szapult pedagógusok. A körzeti szavalóversenyek némelyikén ott sem voltak. Másutt - mert erre is volt példa -, azt kívánták a zsűritől, hogy minden helyezettet pontozzon, mert munkájukat aszerint "értékeli" az iskola vezetése, hogy melyik gyerek hányadik helyen végzett. Miközben költészetről, olvasásról - főleg ez utóbbi helyszíneken meglehetősen kevés szó esett. Tisztelet a kevés kivételnek, ahol tényleg ünnep volt a szavalóverseny, s ahol mindenki komolyan vette a másikat. Azt a másikat, aki ő is lehetne, vagy szeretne lenni, s aki lehet is még, ha megembereljük magunkat. KÖVESDI KÁROLY