Új Szó, 1994. február (47. évfolyam, 25-48. szám)

1994-02-28 / 48. szám, hétfő

PUBLICISZTIKA .ÚJ SZÓM 1994. FEBRUÁR 28. A MAGYAR NYELVŰ TANÁRKÉPZÉS GONDJAI ÉS KILÁTÁSTALANSÁGAI Álmodjunk valóságot Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a magyar nyelvű tanárképzés ügyében valahol utat téveszthettünk. Illúziókat kergetünk, légvárakat építünk és utópiákkal vigasztalódunk. A Nemzetiségi és Etnikai Kisebbségek Karáért akkor sem tudtam lelkesedni, amikor - minden előzmény nélkül - előkerült a javaslat. Fenntartásom elsősorban annak szólt, hogy az önálló magyar egyetemmel szemben fogalmazódott meg a gondolat. S bár az önálló magyar egyetem utópia ma is, ennek továbbra sincs alternatívája. Talán majd ha az új oktatási törvény engedélyezi a magánegyetemek létrejöttét, válhat (egy kis szerencsével) a gondolat realitássá. Különben egy fél évszázadot várhatunk arra, míg ezt a gondolatot a pártok és az államhatalom nálunk felkarolná. Amikor a Nemzetiségi Kultúrák Karát kitalálták, aligha gondoltak az előterjesztők arra, hogy hamarosan ez a gondolat is illúzió lesz. Utópiává válik minden elképzelés tájainkon, mely a kisebbség megmaradását célozza. Nem létezik ugyanis olyan politikai erő, amelyik egyértelmű nyíltsággal és tisztességgel vállalni akarná az európai normákat a kisebbségi kérdés megoldásában. A Független Magyar Kezdeményezés (a Magyar Polgári Párt elődje) koalíciós kormánypártként teijesztette elő a javaslatot. A koalíciós partnerek kellemetlenségére vall, hogy nem határozott rendelkezésként fogadták el, hanem a parlament ajánlásként továbbította a Nyitrai Pedagógiai Főiskolának. A nagyvonalú, liberális szellemiséghez, mely az FMK részéről áthatotta ezt a javaslatot, nem akadt partner a szlovák pártok részéről, mert a liberális gondolkodás vagy a keresztény szellemiség jobbára csak fügefalevél a meztelenség eltakarására, melylyel a nemzeti szemléletnek adóznak, a polgári értékrenddel szemben. Ez is előidézője volt annak, hogy a lelkesedés tiszavirág életű lett, s ma itt tart a szándék, hogy a nyitrai főiskola vezetése és szenátusa hallani sem akar e kar megalakulásáról. Erről panaszkodtak a közelmúltban az Új Szó hasábjain Dolník Erzsébet és László Béla, Hol a megértés? című írásukban (1994. január 25.). Nem segített a helyzeten az sem, hogy a múlt nyáron, ha nem is nagy meggyőződéssel, a parlamenti magyar pártok (MKDM, Együttélés) és a Magyar Néppárt is azonosult a szándékkal. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy a Pedagógiai Főiskola vezérkara megenyhülne, s elhatározná, hogy a kisebbségi felsőoktatásért hajlandó meggyengíteni a meglevő karokat. A Nemzetiségi Kar ugyanis csak úgy jöhetne létre, ha a főiskolát „átszervezik", s az oktatók egy részét meg tudnák nyerni az új „alakulat" számára. Erre azonban a létező magyar tanszék is kitérően válaszolt. A megosztás érintené a felszerelést és más tárgyi feltételeket is, ami még akkor is nehézségekkel járna, ha a főiskolai intézményeket nem terhelné az a pénztelenség, ami ma már egyre elviselhetetlenebb. Az új kar belső szervezettsége is bizonytalan. Az intézményre tett javaslat úgy született, hogy nem tisztázták, milyen legyen a szakoktatás és a közös alap tantárgyainak a nyelve. így az is kérdéses, a paritásos irányítási rendszer módot adhat-e arra, hogy a magyar tanárképzés gondjait megkülönböztetett figyelemmel kezeljék, vagy elkezdődne a belharc, mely a meglevő energiákat is felemésztené. Az „újragombolás" lehetséges megoldásának (bármennyire is kedélyborzoló a javaslat) a Pedagógiai Főiskola Magyar Tagozatának a kiépítését tartjuk. Nemcsak azért, mert - korlátozott hatáskörrel - ilyen már létezett, hanem azért is, mivel ez a megoldás nem érintené alapvetően a meglevő szervezeti kereteket, s talán elfogadható lenne a főiskola vezetőségének is. A főiskolai karok közötti egyeztetéssel, koordinálással pedig működőképesnek tűnhet az alakulat. Ezzel lényegében megszűnne az a kétvágányúság is, mely a humán karon keletkezett. Úgy gondolom, nem személyi ambíciókhoz kell kötni a felsőfokú oktatás megteremtésének módozatait, hanem a befogadókészséghez, a bölcs kompromisszumokhoz, hogy a valóság szőttesébe belopjuk az új színt, az új megoldásokat, akár átmenetként is. A Magyar Tagozat belterjes működtetésével megszűnne az a kísértés is, hogy a Nemzetiségi Kultúrák Kara „kirakat" legyen a nemlétező nemzetiségi politika számára. Ha nem leszünk elég rugalmasak a kérdés alternatív, tehát többmegoldásos kezelésében, úgy járunk mint a naiv szerelmes, aki szerelmet vár ugyan, de megsemmisül a gondolattól, hogy „tisztességtelen" dolgokat suttognak a fülébe. A kor szelleme, nevezetesen a kisebbségi oktatás szűkszempontú, elfogult megközelítése különböző kísértéseket szül. A nyitrai „képlet" a maga nemében nem egyedülálló, még ha a tanárképzés kezelésének korlátozása más mezben jelenik is meg. A változó idők változó szelei borzolják a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Tanszékének a „vizeit" is. A négy évtizedes létező tanszék sorsa úgy kérdőjeleződött meg, hogy „új koncepcióhoz" varrták a szándékot. A BTK dékánja 1993 tavaszán azzal a javaslattal állt elő, hogy Hungarisztikai és Uralisztikai Tanszékké szeretnék a Magyar Tanszéket átalakítani. A javaslat hátterében nyilvánvalóan személyi kérdés állt, a leendő új tanszékvezető kinevezése. A „keresztségre", a tanszék munkatársai ellenállása miatt, eddig nem került sor. A hangzatos „szakmai" érvelés mögött az a szándék húzódott meg, hogy korlátozzák a magyar tanárképzést. Az a tény, hogy a tanszékvezetőt kereső pályázaton a „bukott koncepció" győzött, jelezte, hogy a szándék él, s a kar akkori vezetője továbbra is időszerűnek tartja az „átépítést". A pályázaton egy hevenyészett, minden konkrétumot nélkülöző koncepció csak azért lehetett „befutó", mert kielégítette az elképzeléseket. A hungarisztika túlhangsúlyozása nemcsak a „befutó" szakmai érdeklődését fedte, hanem azt a szándékot is, hogy a Bölcsészettudományi Kar megszabaduljon a magyar szakos tanárképzéstől. Bármennyire luxus volna ez egy jó hírű intézmény esetében, nemcsak elnevezésben, hanem tartalomban is igazodna ahhoz a vonulathoz, mely a „magyar érdekek" érvényesítése ellen az elmúlt években érthetetlen módon elindult. Az már a pályázat meghirdetésekor nyilvánvaló volt, hogy ki lehet a „beérkező", a pályázati színjáték ehhez a jogalapot próbálta megteremteni. Jellemző, hogy a szokatlan döntésre (a más irányú szakvégzettség és a hiányos nyelvismeret miatt is kifogásolt jelölt kinevezésére) csak a Szlovák Rádió magyar adása reagált, a szlovákiai magyar sajtó néma és érdektelen maradt. Aligha van tanszék, ahol ilyen páratlan cinizmussal lehet alapvető kérdéseket megoldani. Nemcsak arról van szó, hogy a tanszék „nyelve" egyik napról a másikra megváltozott, hanem arról, hogy a szak kellő ismerete nélkül, „félállásban" oldották meg a kérdést. Nem csoda, hogy a tanszék irányítása, szakmai vezetése, színvonala azóta is vergődik, s az igény sincs meg arra, hogy a szakmai kérdésekről szót lehessen ejteni. A szakmai Illusztráció: OMNI kompetencia teljes hiánya olyan időszakban teszi kérdésessé a tanszék munkáját, amikor a legnagyobb szükség volna az irányításra, a szakmai segítségre. Ezt nemcsak a szakot érintő programváltás tenné indokolttá, hanem az a jelentős személyi változás, nemzedékváltás is, melyre sor került. Fiatal, a közelmúltban végzett növendékek kerültek a tanszékre, minden tudományos fokozat nélkül, s egyik napról a másikra voltak kénytelenek az oktatás folyamatába bekapcsolódni. Hiányzik a visszajelzés is, a rendszeres kapcsolat a hallgatókkal; vagy olyan rendezvények szervezése, mely gazdagíthatná az oktatási programot. A szakképesítés iránti érdektelenség és a pedagógiai elvárások mellőzése olyan véletleneket szül, hogy szakképesítés nélkül is lehet ma már a tanszéken egyes tárgyakat oktatni. (Ezt egy magára valamit is adó középiskola sem engedheti meg magának!) A szakmai bizonytalanság olyan furcsaságokat is szül, hogy ma már arról lehet a tanszéken vitatkozni, milyen nyelven lehet a szakdolgozatot beadni. Minden más tanszék esetében ez nyilvánvaló, a Magyar Tanszék keresi az „arcát" s közben feledtetni akarja a régit. Az elmúlt hónapokban elbizonytalanodott annak a kutatórészlegnek a tevékenysége is, mely nagy nehézségek árán három évvel ezelőtt jött létre. Nemcsak a tervszerű munka hiányzik, hanem a tudományos és a szakmai publikációk is. Bonyolítja a gondokat, hogy a négy éve megnyílt hungarisztika-szak újabb terheket ró a tanszékre. Ahelyett ugyanis, hogy a szakemberek számát növelték volna, lényegében a kutatórészleg munkatársait terhelik meg, meglehetősen nagy órakötelezettséggel, olyan témakörben, melyet egyébként nem kutatnak. Azt kell mondanunk, lényegében maga a hungarisztika-szak sincs következetesen megoldva. A szlovák tudományos és közélet szakmai igénye ugyanis nem olyan mértékű, hogy (a „túltermelés" veszélye nélkül) minden évben megnyitható volna a szak. Három-, ötévenkénti indításra volna szükség, mégpedig a valóban rátermettek kiválasztásával. Ezt azonban nem lehet elmondani azokról a megoldásokról, melyek lasszóval fogják a hoppon maradt érdeklődőket. Az idén ugyanis azokat vették fel - önkéntes jelentkezés alapján -, akik a szlovák filozófia szak felvételén nem jutottak be. Varrják tehát a gombhoz a kabátot, s a szakmai illetéktelenséghez a „szakmát" ... Megoldásra várna az is, hogy a szlovák-hungarisztika szakkombináció végzősei, akik tudományos szakként végzik tanulmányaikat, szlovák nyelvből pedagógiai minimumot szerezhessenek. Ily módon részt vehetnének az oktatásban, s talán segíthetnék a szlovák nyelv tanítását, magyar iskolákon is. Fájó gondja a szlovákiai tudományos képzésnek, hogy 1988 után megszűnt a kandidátusi és a nagydoktori fokozat megvédése, magyar nyelvű munka alapján. Újabban, sajnos, az egyetemi doktori cím és a docensi habilitáció is erre a sorsra jutott. Annak ellenére, hogy a törvény módot ad a magyar nyelvű munkák beterjesztésére is. Ehhez azonban eddig a jóakarat hiányzott. Eltekintve attól, hogy a magyar nyelvű sajtóközlések alapján a munka beterjesztése egyszerűbb • volna, nehezíti a dolgot az is, hogy egyes szakmai kérdések feldolgozásában (például nyelvészeti jellegű kérdések esetében) az előírás követhetetlen. Nem is szólva arról, hogy a szlovák szaktudomány jobbára érdektelen a magyar kutatásokkal szemben. Csak remélni lehet, hogy az egyetem bölcsészkarának új vezetése eltér a korábbi gyakorlattól. Biztató jelei vannak annak is, hogy a Komenský Egyetem Rektori Hivatala nagyvonalú megértéssel támogassa a súlyossá vált kérdés kedvező megoldását. A tudományos szakképzés megoldása az oktatók szakmai előmenetele szempontjából is sürgető. Aspiránsok felvétele a múltban jóformán lehetetlen volt, a tudományos munkahelyek hiánya miatt viszont arra sincs lehetőség, hogy innen képzett munkatársakat kapjon a szakma. Jobban kellene tehát támaszkodni a középiskolai tanárok megnyerésére, még akkor is, ha az anyagi ösztönzés e téren jelentéktelen, s a tudományos kutatást pedig jobbára többletmunkának tekintik. Nagyjából így néznek ki az „álmaink", melyeket ébren álmodunk. Cinkos módon lehet ezekről a gondokról hallgatni, ez azonban nem viszi előbbre a magyar nyelvű tanárképzés ügyét. A tisztánlátás segítésének a szándékával íródnak e sorok, hogy a kudarcokat, a félmegoldásokat is néven lehessen nevezni. Nehezen szántam rá magam erre az írásra, márcsak azért is, mert - különböző rendű és rangú személyek biztatására — jómagam is részt vettem a tanszékvezetői „szépségversenyen". Abban a biztos tudatban, hogy ott csak veszíteni lehet. Félő, hogy a szakma azóta többet veszített, mint amit „jóakarói" szántak neki. És ez már elég ok lehet arra, hogy az elfogultság vádja alól felmentsenek azok is, akik ezzel szívesen vádolnának. Mindennapi küzdelmeink, azok a gyűrődések, melyek a kisebbségiek lelkét sokszor érzéketlenné teszik, nem adhatnak felmentést az öntetszelgésre, a kivárásra vagy az elvtelen hallgatásra. Nem az álmodozások ideje ez a mostani, hanem az ébrenlété, a kíméletlen önismereté és a szembenézésé. Ebben nem szerettünk volna utat téveszteni... FÓNOD ZOLTÁN IROSORS LADISLAV MŇAČKO, A KISEBBSÉGI Őszintén szólva nem igazán ismerjük, ismertük. A bizonytalan hangvételű nekrológokból derül ki, hogy Ladislav Mňačkóval a szlovák sajtó jóformán nem tud mit kezdeni. Rövid életrajzi koordináták, egy-két mondat legfontosabb könyveiről, melyek közül kiemelik A halál neve Engelchen című regényét, a Hogyan ízlik a hatalom című pamfletjét, s azon túl csak a ködös impresszák: hogy bonyolult életet élt, kétszer emigrált, haditudósítóként ott volt az amerikai-vietnami háborúban, s hogy irodalmi pályáját újságíróként kezdte a Rudé právo és a Pravda napilapoknál. S hogy hiányzik az irodalmi lexikonokból. Ennyi. Mondhatnánk, tipikus közép-európai írósors, sőt, jellemzően csehszlovákiai életút. Morvaországi szülőhely, közép-szlovákiai gyermekévek, pozsonyi pályaív, ám az első, majd a második emigráció valami másról árulkodik. Szemérmes megjegyzésbőlutalásból (miszerint 1967-ben a CSKP antiszemita politikáját ellenezve távozott Izraelbe) derül ki az is, hogy Mňačko kisebbségi volt a hazájában. Pedig szlovák író volt, s legismertebb regénye éppen a felkeléssel foglalkozik. Másodszor akkor került kisebbségbe, amikor az orosz megszállás után hét nappal Ausztriába távozott, s itt, a szomszédban, közel a határhoz érve, várta, amit talán maga sem remélt, hogy még életében összedől a rendszer, s ismét hazajöhet. Kisebbségbe? Többségbe? Demokráciába. „Sosem kételkedtem benne, hogy ez a rendszer összedől, de azt hittem, tovább fóg tartani", nyilatkozta hazatérte után. Nem tudjuk, hogyan élte meg a változás utáni időket, s hogy vajon örült-e Csehszlovákia kettészakadásának. Ha arra gondolok, hogy fiatalon megjárta a koncentrációs tábort, s hogy ismerte a hatalom természetrajzát, aligha ujjongott. Talán morbidul hangzik, de távozását (bár hetvenöt évet megélt) vehetjük akár jelképesnek is. A sors fintora talán, hogy miközben a ružinovi kórházban feküdt, kint a városban s az országban a történelem újraírja a Hogyan ízlik a hatalom lapjait. Mert újra dúl a hatalomharc, zajlanak a kisebb-nagyobb pucscsok Szlovákiában, s bár ä diktatúra hét sebből vérzik, nem adja magát. Ladislav Mňačko, a kisebbségi szlovák író harmadszor is emigrált. Ezúttal véglegesen. -kövesdiA KÁRPÁTOK EURORÉGIÓ SÜRGETÉSE TÖBB HATÁRÁTKELŐHELYET (Budapesti tudósítás) Új határátkelőhelyek megnyitását és a már meglévők bővítését sürgeti a Kárpátok Eurorégió Tanácsa, mely pénteken ülésezett Debrecenben. Virág Pál, az Eurorégió főtitkára, a tanácskozás után újságíróknak elmondta: a régiótanács lengyel, ukrán, román, magyar és szlovák résztvevői felhatalmazták, hogy levélben forduljon ez ügyben a tagországok minisztereihez. A tanács azt is fontolgatja, hogy a határátkelőhelyek bővítése ügyében közös tanácskozásra kéri fel az érintett országok külügyminisztereit, s helyszínül pedig Debrecent javasolná. A Kárpátok Eurorégió Tanácsának következő ülésére májusban kerül sor Szlovákiában, ahol áttekintik, hogy miként lehetne finanszírozni a közös tevékenységet a tagországokban létrehozott alapítványokból. Az idei harmadik ülés szeptemberben Lengyelországban lesz, ahol a turisztikai együttműködés lehetőségeit tárgyalják majd meg. (Kokes)