Új Szó, 1994. február (47. évfolyam, 25-48. szám)
1994-02-25 / 46. szám, péntek
KULTURA A historizmus vilalhatlanul divatos jelenség mostanában. Megjelenése természetes következménye a városok és falvak önrendelkezésének a megerősödéséből kiinduló, eddig elfojtott lokálpatriotizmusnak. Sokan keresik, kutatják településük múltját, igyekeznek - helyesen - megismertetni a polgárokat községük történelmi hagyományaival, létének gyökereivel. Van mit pótolni e téren, hiszen a helytörténeti kutatás irányát szűken megszabó ideológia jóformán csak a munkásmozgalom,'esetleg a parasztlázadások tradícióinak a szemléltetését engedélyezte, csekély teret hagyott a régmúlt megismerésének és ismertetésének. Az örvendetesen szaporodó helytörténeti kiadványok mellett egyre több község újítja fel ősi címerét (ha volt ilyen), és igyekszik a kiemelkedőbb hagyományokat beépíteni a helyi sajátosságok tárházába, segítve a ma ugyancsak divatos imidzs formálását. 1994. FEBRUÁR 25. Egy divathullám margójára Talán a lelkesedés és olykor a kapkodó felületesség okozza azt, hogy bizonyos zűrzavar és tisztázatlanság mutatkozik némely fogalom körül. Az útszéli táblákon sok helyen olvashatjuk: „XY 825 éves község, üdvözli önöket". Különfélejubileumi ünnepségek zajlanak, amelyek hangsúlyozzák, hogy „községünket ennyi és ennyi éve alapították" (!). És ami elgondolkodtató, hogy e divathullámnak is megjelentek már a karrierlovagjai - mostanában egyre több község kap ajánlatot néhány vállalkozótól arra, hogy megírja a település múltját, szép summáért kiadványt jelentet meg, és általában e reklámszöveg élén ott díszeleg a kijelentő felszólítás: „Az Önök községe ez éven, jövőre stb. ünnepli megalakulásának az évfordulóját..." Nem árt egy kicsit a dolgok mögé nézni! Először is kérdem, mi az, hogy ekkor meg ekkor „alapították meg'"! Ugyanis kevés olyan település létezik, amelynek esetében valaki (vagy valakik) kijelentették, hogy „nomármost itt és ezen a helyen létrejön az ilyen és ilyen nevű falu vagy város". Sőt az ősidők óta lakott Kárpát-medence legtöbb területén, így a miénken is a települések nem egyszerre jöttek létre, és meglétük sem volt mindig folyamatos. A lakóhelyek állandósága a kora középkorban egyáltalán nem általános jelenség. Gyökereit elsősorban a csak lassan megállapodó úgynevezett téli szállásokban kell keresni. E helyeken, ahogyan korszerűsödött a mezőgazdaság, létesültek az első, többé-kevésbé folyamatosan lakott települések. De ez sem történt meg egyszerre, hiszen amíg a trágyázás nem terjedt el általánosan, a kimerült szántó közelségéből a lakosság egyszerűen elvándorolt, ott keresett új lakóhelyet, ahol pihent föld volt, vagy új irtást csinált magának. Még a XIII. századbeli „villák" (faluk) vagy hűbérúri gazdaságok (preadiumok) megmaradása is csak igen törékeny alapokon nyugszik, tehát a legtöbb község létét állandó településként feltételezni korábban, nem más, mint illúzió! Csak amikor megjelennek az első kőtemplomok, tehát a XIII. század közepétől, beszélhetünk már kialakult falvakról és mezővárosokról. A másik következetlenül használt fogalom, maga az évszám! Ugyanis, ha utánanézünk, meglepően sokrétű kiindulási pontok összemosódásával találkozhatunk. Ha leszámítjuk a pontos évhez nem nagyon köthető régészeti leleteket, akkor kiindulópontnak azt az évszámot szoktuk venni, amikor a meglevő (!) okiratokban a legrégibb utalást az adott község létére megtaláljuk. Ezek a dokumentumok ritkán maradtak fenn eredetiben, sajnos, sok köztük a hamisítvány, így nem mondhatjuk ki, hogy kizárólagos forrásai az ismereteknek. Mert mi van akkor, ha egy községről - szerencsés módon - fennmaradt egy utalás, mondjuk, 1270-ből, a szomszédosról nem, de a régészek szerint temploma korábbi volt, mint az előzőé? Mi tehát a mérvadó, a véletlen játéka következtében megmaradt irat, vagy az objektív megismerés más formája? És mi van akkor, ha az utóbbi is hiányzik? Ezért nem tartom sem helyesnek, sem következetesnek, ha egy adott településről kijelentjük, ennyi és ennyi éves, számszerű pontossággal. Tudom, hogy megállapításom kételkedést, talán felháborodást vált ki sok lelkes lokálpatriótában (magam is az vagyok), de a tényékkel szembesülni kell! Sajnos, még mindig sokakai megszédít az írott szó szentsége. Az ilyenek arra hivatkoznak, hogy ebben és ebben a régi lexikonban ott van az évszám, vagy fellapozzák az ugyancsak megbízhatatlan Vlastivedný slovník obci na Slovensku (Szlovákiai községek honismereti szótára) című újabb (1977) kiadványt (ezt teszik egyébként a már említett szemfüles rcklámvállalkozók is), és vehemensen bizonygatják: „De hát nem látod, itt van megírva!". Ha viszont utánanézünk, hogy a lexikonok szerzői honnan szerzik be információikat, akkor meglepődve állapíthatjuk meg sok esetben, hogy kiindulópontjuk leggyakrabban az egyszerű másolás (kompiláció). Az eredeti forrásokból viszont kiderül, hogy a hivatkozási alapot például egy adománylevél vagy peres irat jelenti, tehál mindegyikük már létező településről szól, és korántsem „alapításról"! A félreértés elkerülése végett ki kell jelentenem, hogy nem a jubileumi kiadványokat, táblákat és ünnepségeket kifogásolom, sőt nagyon is helyeslem a helytörténeti hagyományok életben tartását, az egészséges, tudatformáló lokálpatriotizmust, amely talán gátat tud vetni falvaink elnéptelenedésének. Csupán azt kérem, támaszkodjunk valós, bizonyított tényekre és használjuk helyesen a fogalmakat. Tehát elfogadható, hogy megemlékezünk községünk első ismert Írásos említésének évfordulójáról, de ez ne inspiráljon minket arra, hogy netalán versenyezzünk a szomszédokkal abban, hogy melyik a régebbi, mintegy rálicitálva a - sajnos - továbbélő délibábos történelemszemlélet olykor aktuálpolitikai felhangjaira. BOGOLY JÁNOS NÉGYSZEMKÖZT A JUTALQMDÍJASSAL „A megmérettetés volt a célom" A Szlovák Irodalmi Alap tavalyi pályázatának jutalomdíját vers kategóriában a tornaijai Szászi Zoltán kapta. A fiatal költőnek irodalmi vonalon eddig ez a legnagyobb sikere. Versei irodalmi folyóiratokban, tavaly és tavalyelőtt pedig antológiákban is megjelentek, s elsó ónálló verseskötetének az anyagát is leadta már a Kalligram Kiadónak. Hogy ki is ő tulajdonképpen? - Vegyes házasságból született gyerek vagyok - mondja magáról -, édesanyám szlovák környezetből, Gyetváról jött férjhez Tornaijára édesapámhoz, akinek ősei viszont az 1700-as években települtek be, mint szász iparosok. Ezt az örökséget őrzöm vezetéknevemben. Az irodalmat magyar szakos tanáraim szerettették meg velem, elsősorban is Bódi Berci bácsi és Zelenák Márta, ki sajnos egy autóbuszszerencsétlenségben meghalt. De „költőként" legelőször Bárczi István foglalkozott velem. Az úgy volt, hogy elsős gimnazista koromban barátként fogadott és azóta is nyitott baráti kapcsolat van közöttünk. Csiszolgatott, könyveket nyomott a kezembe, megmagyarázta, mi jó és mi rossz a verseimben. Nyolcvanegyben a Afó'irodalmi diákalkotói pályázatot hirdetett, amelyre Szászi Zoli is elküldött néhány pályamunkál: harmadik lelt. A gimnáziumban leérettségizett, de nem vették fel egyetemre. Azóta tizenhárom év telt el, Zoli az élettől kapott leckéket. Volt már pincér, fűtő, szemetes, sírásó, építőipari segédmunkás, színházi díszletező, mozigépész, könyvtáros, népművelő, bakter. Tizenhárom év alatt körülbelül negyvenszer cserélt munkahelyet: dolgozott Tiszacsernőtől Prágáig. Jelenleg a rimaszombati Gömöri Múzeumban műtárgyakat konzervál. Ha az embert nézzük: állandóan mosolygós, optimista, a versein keresztül figyelve inkább szkeptikus. - A közeg formáló ereje rám mindig nagy hatással van. A Tháliánál dolgoztam, mint kulisszás, amikor Hizsnyai Zoli, Krausz Tivadar, Czakó József, Hajdú Pista szintén a társulatnál volt alkalmazásban - folytatja Szászi Zoltán. - Én voltam a legtapasztalatlanabb, sokat tanultam tőlük. Meg bíztattak is. Aztán létrejött az Irődia, az. Iródia Füzetekben jelentek meg verseim, később az Irodalmi Szemle Holnap rovatában kaptam helyet. Hogy kudarcnak tekinthető-e, vagy sikernek az, hogy az Irodalmi Szemle átvette a fiatal alkotók műveit, de ezzel megszűntek az Iródia Füzetek, ezt ma még egyértelműen nem lehet megítélni. Mindenesetre nekem sokat jelentettek az irodalmi összejövetelek, rengeteget tanultam. S nemcsak a fiatal pályatársaktól, hanem az idősebbektől is: Cselényi Lászlótól, Tőzsér Árpádtól és másoktól. A nyolcvankilences fordulat aztán szétsöpörte irodalmi életünket. Néhányan bepártosodtunk, többek között én is, amit a mai napig szégyenlek. Később beláttam, hogy a pártoskodás nem más, mint szellem i prostitúció. Tavaly Szászi Zoltán egy válogatást nyújtott át verseiből Hizsnyai Zoltánnak, aki önálló kötetének a szerkesztője. A könyvnek még tavaly kellett volna megjelennie, sajnos, a kiadónak nem volt rá anyagi fedezete. Tenger - ez lesz a könyv címe, ami egyben a szerző eddigi hányódásait fejezi ki. Visszatérve még a Szlovák Irodalmi Alap pályázatához, amelyre negyvenkilenc pályázó összesen ötvenkét pályamunkája érkezett be, Szászi Zoltán az úgynevezett bakterversekkel nevezett be. Tavaly nyáron éjjeliőrként dolgozott a királyi strandon, ezeket a verseket akkor írta. Közvetlen a határidő lejárta előtt döntött úgy, hogy elküldi őket. Természetesen, mint mindenki, ő is reménykedett, de számára nem az elnyerhető díj mértéke volt a legfontosabb, hanem a megmérettetés lehetőségének örült. FARKAS OTTÓ MICROGRAMS BIBLIOTÉKA Buborekbaratság Lehet-e egy kisfiú barátja egy buborék? Egyáltalán, hogyan születnek a buborékok? Egyszerűen úgy, hogy előbújnak a vízcsapból, s egyszer csak ott vannak a pohárban. Mint Haraszti Mária kis hőse, Buborék, akit Peti egy óvatlan pillanatban hív életre, hogy aztán együtt sakkozzanak, fényképezzenek, együtt tervezgessenek hosszú utazásokat. Az új játszótárs éles elméjű kis manó, aki olykor gondolatolvasó, máskor jószemű megfigyelő vagy éppen megértő társ, akivel együtt lehet beszélgetni arról, milyen bonyolultak a lányok. S bár Buborék e buboréknyi történet végén eltűnik ugyan, levélben számol be róla, hogy a tenger gömbölyű. A rádióból ismert Haraszti Mária új oldaláról mutatkozik be ezzel a kötetével: mesemondóként, aki ismeri a gyermeki lelket, s tudja, a mai modern világban is élnek manók és szükség van a pici csodákra. S bár a történet vége eléggé realistává sikeredett, hiszen Buborékról kiderül, hogy eléggé hűtlen teremtés, s az új kalandok kedvéért lemond kis barátjáról, azért az enyhe hiányérzet ellenére a kis olvasóban talán vágy ébred arra, hogy továbbgondolja a mesét, s hogy komolyabban vegye a barátságot. A kötetet Fodor Katalin kedves, bumfordi rajzai teszik színessé, a szó szoros értelmében is. (y) TM B 'BUBORÉK # ť , | I V • * IM • Ü Az alábbi írás címe már nem érvényes. Áthúzta az élet. A jegyzetet a szerkesztő már leadta, amikor jött a hír: Kovács Lajos operaénekes - életének hatvanadik évében - február 8-án meghalt. A régóta tervezett interjú vele már soha nem készülhet el. Isten veled, Lajos. Legyen Neked könnyű a föld. Köszönjük, hogy közöttünk éltél, hogy ismerhettünk, hogy a kortársaid lehettünk. Ugye: megcsináljuk még? Kassán voltam a minap. Bizony, mostanában ritkán jutok el ebbe a szívemnek kedves városba, ahova oly gyakran s oly nagy kedvvel keltem útra valaha. Üjabban azonban jó ha évente egyszer sort tudok keríteni rá, leginkább a Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napok keretén belül. Legutóbb is - tavaly ősszel - a rendezvénysorozat alkalmából jártam Kazinczy, Batsányi, Déryné, Márai városában; majd pedig most, a napokban. Utazásom egyik célja - ősszel is, most is - az volt, hogy interjút készítsek Kovács Lajos operaénekessel, a Kassai Állami Színház magánéneKOVÁCS LAJOS 1934-1994 kesével. Ugy gondoltam, érkezésemet nem kell előre külön jeleznem neki, hiszen a Fábry Napokon valahol úgyis biztosan összefutunk majd. Miként eddig mindig. Ám ez a találkozás most ősszel elmaradt; Kovács Lajos nem volt sehol. Csak a minapi kassai utamon tudtam meg ennek okát: barátomat, barátunkat a betegsége akadályozta meg abban, hogy felbukkanjon a szóban forgó eseménysorozat valamelyik rendezvényén. De nem találkozhattam vele most sem, amiben megint csak a betegsége a vétkes. Pedig az az interjú nem maradhat el. Még két esztendővel ezelőtt megbeszéltük - ugyancsak a Fábry Napokon -, hogy sort kell kerítenünk rá. Mert feltétlenül szólni kellene azokról a szlovákiai magyar énekes színészekről - talán egy társulatnyi is kitelne belőlük -, akik, magyar nyelvű operaszínház nem lévén az országban, szlovák és cseh színházak jónevű énekeseiként bontakoztatták ki művészetüket az eltelt évek, évtizedek során. Meg kellene kérdezni, hogy ők valamilyen módon nem tartoznánake, nem tartozhatnának-e bele a szlovákiai magyar (színházi) kultúrába is? De azt sem ártana például felvetni, hogy a magyar(országi) operatársulatok - a magyar kultúra és magyar kulturális értékek határon túli részeinek napjainkban zajló egységesítési/egységesülési folyamatában - vajon miért nem számolnak legalább egy-egy vendégszereplés, lemezfelvétel stb. erejéig - velük is? Mert például olyan kiváló színészek is vannak közöttük, mint amilyen Kovács Lajos volt. Aki énekesi pályafutásának három, operaénekesi pályafutásának két évtizede alatt olyan pazar feladatokat kapott, mint Mozart Varázsfuvolájának Sarastroja, Verdi Aidájának Ramphisa, Gounod Faustjának Mefistója, Donizetti Don Pasqualéjátiak címszerepe, ugyancsak Donizetti Szerelmi bájitalának Dulcamarája, Mozart Cosífan tuttéjának Don Alfonsója vagy éppen Massenet Don Quijotéjának címszerepe. Mert Kovács Lajos és társai attól még magyarok és magyar színészek maradtak, ha a sors szlovák és cseh színházakba kényszerítette is őket. Mi pedig, szlovákiai magyar újságolvasók, színházi nézők oly keveset tudhattunk róluk eddig. Kovács Lajosról például, akiről az emlékezetem szerint egyetlen alaposabb portrét Koncsol László vele készített, irodalmi szemlebeli interjúja festette jó másfél évtizede. Ezért is kellene annyira Kovács Lajosról írnunk, vele beszélgetnünk, s ezért is szól róla ez a kis jegyzet is. És ezért szól hozzá is. Mert ugye, Lajos, azt a másfélkét éve tervezett beszélgetést azért megcsináljuk még? TÓTH LÁSZLÓ
