Új Szó, 1994. január (47. évfolyam, 1-24. szám)

1994-01-07 / 4. szám, péntek

MOZAIK tŰJSZÓ* 1994. JANUÁR 7. Szlovákok, magyarok és az elnök Csehszlovákia kettéválásával több vonatkozásban megváltozott Szlovákia helyzete. A gazdaság területén a kelleténél is jobban érezzük a szétválás következményeit. Nincs ez másképp a külpolitika területén sem. Kapcsolataink szomszédainkkal mindenfélék, csak nem olyanok, amilyeneknek egy olyan állam esetében kellene lenniük, amely egy nyitott társadalom modelljeként prezentálja magát. Közép- és kelet-európai viszonylatban ez ugyan nem számít kivételnek, de ez a tény korántsem vigasztaló. Mint ahogy az sem, milyen érdeklődést tanúsít Szlovákia iránt Vlagyimir Zsirinovszkij, az orosz parlamenti választások győztese. Hazai politikai életünknek ugyan még nincs Zsirinovszkija, ám azt sem mondhatjuk Roman Kováč miniszterelnök-helyettessel, a DSZM Tanácsának elnökével, hogy kétségbe vonjuk az aranyidai magnófelvétel hitelességét. Épp azért, mivel nem vonjuk kétségbe, jogosan kételkedhetünk a további belpolitikai fejleményeket illetően. Főleg ha tudjuk, hogy minden mindennel összefügg. Az egyéves önállóság után az államjogi változást nem tekinthetjük pozitívnak. Aki azt hiszi, hogy a helyzet idővel jobbra fordul, az vagy javíthatatlan optimista, vagy a kormánykoalíció tagja. Ahhoz ugyanis, hogy a helyzet megjavuljon, a kommunista állammodelltől a nyitott társadalom modelljéhez vezető rendszerváltásra lenne szükség. Hogy a nyitott társadalomnak hátat fordítottunk, bizonyítja többek között a Csallóközi Városok és Falvak Társulásának felhívása és az általa kiváltott reakció is. Szlovák példa a magyar nacionalistáknak Ahogy erre nemrég Ján Čamogurský, a KDM elnöke figyelmeztetett, a Csehszlovákia széthullását követő geopolitikai változások amellett, hogy két kis államot hoztak létre, melyek közül Szlovákia a kisebb, megváltoztatták a többségi szlovák nemzet és a magyar kisebbség viszonyát is. Amennyiben valaki naiv módon azt gondoltá, hogy ez következmények nélkül marad, vissza kellene emlékeznie arra, milyen aktivitást fejtett ki 1990-től a Matica slovenská és a Szlovák Nemzeti Párt. Exempla trahunt - a példák vonzanak, és a történelem időnként ismétli önmagát. A magyar kisebbség az önálló Szlovákiában veszélyeztetve érzi magát. Ezen állítása ellenében nem állják meg a helyüket az olyan érvek, hogy a magyar nemzetiségű polgárok élik a saját életüket, és nem érdekli őket a képviselőik által folytatott politika. Ahogy a szlovák nacionalisták a nemzet, úgy a magyar nacionalisták a kisebbség érdekeire hivatkoznak. Ráadásul a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az itteni magyarok több mint 90 százaléka föderációpárti volt, s így ők alkották a legerősebb föderációpárti közösséget. Vajon miért, ha most autonomistáknak és irredentáknak vannak kikiáltva? A szlovákiai magyar politikusok jelenlegi magatartását az adott helyzettel való elégedetlenség és a félelem befolyásolja. Hasonló reakció ez, mint a szlovák nacionalistáké az elmúlt három évben és végső soron ma is. Épp a szlovák nacionalizmus volt az, amely tevékenységében két ellenség ellen irányult: a csehek és a magyarok ellen. Az első tevékenység eredménye a szövetségi állam szétesése volt, a másik már 1990-ben megmutatkozott, a maticás nyelvtörvény elfogadtatása körüli hisztérikus kampányban. Csehszlovákiában a magyar pártok kifejezetten reformpártiak voltak, hasonlóan, mint a magyar kisebbség. A magyar pártok politikusai támogatták az összes transzformációs törvényt, eltérően a DSZM-től, a SZNP-től és a DBP-től, amelyek azt állítják magukról, hogy mindaz, amit tesznek, Szlovákia javát szolgálja. Bármennyire jól álcázott irredenták is lennének a szlovákiai magyarok, aligha támogatnák a transzformációs folyamatot. Ezért elmondható, hogy amennyiben ma a magyar pártok képviselőinél fellelhető a politikai autonómia gondolata, és valahol mögötte az instabil Dél-Szlovákia veszélye, amely az elszakadás lehetőségét is magába foglalja, ebben oroszlánrésze van a szlovák nacionalizmusnak és képviselőinek, legyenek azok bármely politikai párt tagjai. Félelem és elégedetlenség Azok a lépések, amelyeket az önálló Szlovákiában a kormánypárt poliLikai reprezentációja az SZNP támogatásával a magyar kisebbség ellen tesz, a magyar politikusokban érthető félelmet és ingerültséget keltenek. A névtörvény, a kétnyelvű helységnevek, az ún. alternatív oktatás, Szlovákia új közigazgatási felosztásának tervezete korántsem indokolatlan aggályokat ébresztett és ébreszt a magyar politikusokban. Ehhez még hozzá kell számítani a kormány egyes tagjainak - beleértve a miniszterelnököt is arrogáns fellépését a magyar politikusokkal szemben a parlamentben. Miért csodálkozunk hát, hogy a magyarok a csallóközi felhívással jöttek elő? Csodálkozunk, hogy a magyar kisebbség politikusai türelmetlenek, és nyomásgyakorló akciókhoz nyúlnak. Ha valaki tagadja, hogy joguk van az ilyesféle akciókhoz, emlékezzen vissza, milyen nyomásgyakorló akciókat szervezett az SZNP és a Matica slovenská 1990 őszén a nyelvtörvény kapcsán. Gondoljon vissza arra, amit a pozsonyi főtéren keltettek, azokra a fanatizált tömegekre, amelyekben szép számmal képviseltette magát a főiskolai és a középiskolai ifjúság is. Amennyiben a parlament akkor elfogadja a Matica nyelvtörvényjavaslatát, a CS SZSZK nem iktathatta volna alaptörvényébe az emberjogi alkotmánylevelet, mivel ez a tervezet ellentétben állt vele. Ebben az esetben a nyelvtörvényt elfogadása után nyomban módosítani kellett volna, vagy a szlovák alaptörvény nem tartalmazhatta volna az emberjogi alkotmánylevelet. És végül sem a CSSZSZK-t, sem az önálló Szlovákiát nem vették volna be a maticás nyelvtörvény miatt az Európa Tanácsba, így tehát, ha bírálni akarjuk a magyar kisebbség képviselőinek aktivitását, először nézzünk végig kritikusan a szlovák politikai reprezentáció ama részén, amely a maticás változatot támogatta, és tekintsünk bíráló szemmel a szlovák kormány képviselőinek intoleranciájára, amelyet a magyar politikai pártok javaslataival szemben tanúsítanak. Mindezek után az államelnök kezdeményezése megkésett lépésnek tűnik. Már régebben előre kellett volna látni a kormány bizonyos konfrontációs lépéseinek lehetséges következményeit, és nem bagatellizálni azokat, hanem épp ellenkezőleg, fokozott figyelmet kellett volna nekik szentelni és hozzásegíteni a megoldásukhoz. Ahogy láttuk, a kerekasztalbeszélgetések eddig nem hoztak jelentősebb eredményt. Ha az elnök valóban a politikai stabilitás megteremtésére törekedett volna, már régebben latba vethette volna befolyását, hogy a szlovákiai kisebbségek jogállására vonatkozó alkotmánytörvény-tervezet, amely július óta a parlament elnökénél hever, tárgyalásra kerüljön. Ne legyenek illúzióink Ezért ne ringassuk magunkat olyan illúzióban, hogy az elnöki kezdeményezés alapvetően segíteni fogja a kérdés megoldását. Egy időre talán elodázhatja a problémát, de az végül ismét jelentkezni fog, még határozottabban, mint most. Ahhoz, hogy a többség és a kisebbségek együttélésének problémája európai normák szerinti megoldást nyeijen, a politikai hatalom jellegének és kultúrájának kell megváltoznia Szlovákiában. Közép-Európa mozgásban van, és Szlovákia egyike volt e mozgás felgyorsítóinak. Hiba volna abban reménykedni, hogy az elnök egymaga képes megállítani azokat a centrifugális erőket, amelyek ma Európát hatalmukban tartják, akkor, amikor az államhatalom és a médiák befolyásolta társadalom nem mutat elegendő hajlandóságot arra, hogy nagyvonalúan, a kölcsönös gyanúsítgatásokat mellőzve, békés megoldást keressen. A Rádiožurnál, amely Ján Čarnogurskýnak a csallóközi felhívással kapcsolatos, más politikusokétól eltérő véleményét rendkívül kedvezőtlen megvilágításba helyezte, azt jelezte, hogy ismét Mečiar-rádióvá válhat, persze, aktualizált tartalommal, hisz az „ellenség" is megváltozott. Van valami beteges és veszélyes abban, ha arra támaszkodunk, hogy az elnök majd megoldja a problémát. Ha ez nem sikerül neki, a magyarokban keressük a hibát. És ez ismét hiba lesz. Hol maradtak azonban a folyamatos korrekciók? Netán ott, ahol a november 17-i elvesztegetett ideálok? A kisebbségek problémái iránti érzéketlenség azonban nemcsak a nemzetiségi és etnikai kisebbségek irányában mutatkozik. Ugyanez tapasztalható a nézetbeli kisebbségek esetében is. Ez azt bizonyítja, hogy a többségi társadalom tagjaiban még mindig félelmet és veszélyeztetettségérzetet kelt minden olyan megnyilvánulás, amely eltér attól a normától, amit a kommunista társadalom kényszerített az egyénre, hogy azzal azonosuljon, és megtanuljon vele élni. Az egyén alkalmazkodása a totalitárius sablon szerint készült normákhoz kizárta a szabad, független gondolkodás megnyilvánulását. S ha az embereket nem is érdekelte a marxizmus-leninizmus, a mindennapi gyakorlati életben elfogadták azokat a szabályokat, amelyeket a kommunista hatalom szabott meg, s amelyeket nem lehetett büntetlenül áthágni. Az a tény, hogy éppen a '89 előtti független gondolkodás képviselőit övezi ismét gyűlölet, őket támadják a politikusok és a sajtó egy része, azt jelzi, hogy az emberek valós életében és a jelenlegi politikai hatalom gyakorlatában még mindig a kollektivista tendenciák vannak túlsúlyban. Ezt bizonyítja az SZNP, de a DSZM léte is, valamint a DBP széles körű népszerűsége. Épp a kollektivista elven alapuló politikai szubjektumok kínálnak a szociális szempontból arctalan társadalomnak létbiztonságot ígérő programokat. Ismét ellenséget keresünk Ezek azonban illuzórikus programok és illuzórikus létbiztonságok. Végső soron az a társadalom, amely szociálisan túl lassan tagozódik, vagy éppenséggel elutasítja ezt a folyamatot, mivel túl nagy igényeket támaszt az egyénnel szemben, és túl nagy felelősséget ró rá, csakis egy más közösséggel - az adott esetben a kisebbséggel - szemben tud azonosulni önmagával. És a kisebbség ebben a helyzetben természetesen szintén kollektivista módon reagál. Ez a keret teret nyújt a belső és külső ellenség keresésére, például úgy, ahogy azt a Republika című kormánylap teszi. A polgári elv az adott helyzetben fikcióvá válik, teóriává, amelynek egy ilyen társadalomban nincs reménye a létezésre. MILAN J. ŽITNÝ (Domino efekt, 1993. 51-52. szám) POZSONYI TÁVLATOK: City, World Trade Center vagy amit áartok Szívesen hangoztatják az ország vezető politikusai: Szlovákia ugyan kis területtel rendelkezik, azonban kedvező a fekvése, és sokat profitálhat a tranzitból. Ez igaz is, meg nem is, minden attól függ, mennyire tudjuk kiaknázni a fő szállító vonalak kereszteződésében fekvő állam adottságait. Most tekintsünk el Szlovákia globális lehetőségeitől, s vizsgáljuk meg, vajon a fővárosának milyen a rajtpozíciója Európa általános társadalmi és gazdasági átalakulása közepette! A közelmúltban ért véget Pozsonyban a DOMYNO, az ország első ingatlanvására. A rendezvényt előadássorozat tette teljessé. Az egyik szak-előadás éppen a főváros lehetőségeivel, városfejlesztési terveivel foglalkozott. Pozsony Főépítészi Hivatalának ügyvezető igazgatója, Milan Strapec kandidátus rózsaszínű képet festett a főváros távlatairól. Nemrégiben az Empirica német piackutató cég Közép- és Kelet-Európa államait 500 régióra osztotta fel. Az Aštól Vlagyivosztokig húzódó terület valamennyi régiója közül - számos kritériumot figyelembe véve - Pozsonyt és vonzáskörzetét hozták ki az első helyen. Azaz a potenciális beruházó számára a szlovák főváros biztosítja a legkedvezőbb feltételeket. Milan Strapec felsorolta, milyen tényezők játszottak szerepet az Empirica hízelgő döntésében. Pozsony fekvése rendkívül szerencsés. A Duna révén természetes összeköttetése nyílik Bécs és Budapest felé. A lakosság korösszetétele jelentős dinamizmust sejtet. A fejlett országokban, de a volt szocialista államokban is egyre csökken a népszaporulat, a lakosság elöregszik, s ez hatványozottan érezteli hatását a nagyvárosokban. Pozsony ellenben a fiatalok városa. Az átlagéletkor 34 év, azaz bővében van a fiatal munkaerőnek. Ebből adódik a magas képzettségű emberek meghatározó aránya. Vagyis aki itt beruház, itt van szüksége munkaerőre, az szinte válogathat a fiatal és jól képzett munkavállalók között. A város terjeszkedésének nincsenek komoly fizikai akadályai. A Duna és a Kis-Kárpátok ugyan korlátozó tényező, azonban déli és délkeleti irányban elegendő szabad területtel rendelkezik. A gazdasági potenciálja is számottevő, bár e tekintetben a környék nagyvárosai jobb helyzetben vannak. Végezetül nem szabad megfeledkezni a főváros történelmi-kulturális adottságairól, amelyek elsősorban az idegenforgalom szempontjából lényegesek. Pozsony meglepően nagy területet foglal el. Az aránylag kicsi városközpontból hosszú, több kilométeres csápok indulnak ki a szélrózsa minden irányába. Ezért nem a város további növelésére, hanem a minőségi szint, a szolgáltatások, az infrastruktúra kapacitásának javítására szeretnék összpontosítani a várostervezők az erőket. Persze, a lakosság számának gyarapodását nem lehet megállítani. A Főépítészed Hivatal adatai szerint 2000-ben 470-489 ezer, 2010-ben 516-537 ezer lakosa lesz Pozsonynak (jelenleg 450 ezer). Tegyük hozzá, napjainkban a szlovák főváros nagysága az ország összlakosságához viszonyítva aluldimenzionált. Európa országaiban átlagosan a lakosság 10 százaléka él a fővárosban vagy a legnagyobb településen, míg Pozsony esetében jelenleg ez az arány 8 százalék. A főváros fő fejlődési tengelyei a következők: Récse (limitáló tényezője a Kis-Kárpátok oldaláról lenyúló szőlőskertek), Ružinov (korlátozza a repülőtér), Pozsonypüspöki (Slovnaft), Ligetfalu (rossz a közlekedés, a gyorsvasút hiánya) és Záhorská Bystrica (nagy távolság, Kis-Kárpátok). Mivel Pozsony független állam fővárosaként működik, ez új feladatokat ró a városra, elsősorban a reprezentatív épületek, kongresszusi termek, szállodák, irodahelyiségek esetében. A tömeges lakásépítés visszaesése után most e területen szeretne megfelelni a főváros. A Főépítészeti Hivatal számos adottság figyelembe vételével a Duna jobb partján ajánlja felépíteni a Cityt, Pozsony üzleti, pénzügyi központját. Az Incheba épülete és közvetlen környéke World Trade Centerré nőheti ki magát. Milan Strapec közölte: Amszterdamban a világkereskedelmi központban feltüntették Közép- és kelet-Európa távlati kereskedelmi gócait, s közülük nem hiányzott Pozsony sem. Ahhoz, hogy a főváros éljen a fekvése, múltja adta lehetőségekkel, jelentős beruházások és jó projektek kellenek. Szlovákia jelenlegi helyzetében nehezen képzelhető el nagyobb tőkeinjekció. Még két járható út marad: a külföldi beruházók bevonása és a főpolgármesteri hivatal s az önkormányzatok anyagi függetlenségének biztosítása. A lehetőség tehát adott. Vajon tudunk-e élni vele? SIDÓ ZOLTÁN