Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-04 / 26. szám
KEPES MOZAIK m m június Nagykonferenciák „dicsősége“ Mexikói azték táncos a barátság jeleként kezet fog a buddhista pappal, miközben a háttérben szemlélődő kurdok csoportja a hón óhajtott önrendelkezés kivívásáért tüntet. Június két hetében gyakran lehetett bárkinek része hasonló élményben, ha a bécsi Austria Center környékére vetődött. A világ minden zegzugá- ból Ausztria fővárosába sereglettek a sorsukkal elégedetlen emberek, hogy az emberjogi világkonferencia helyszínén, a politika nagyjai előtt adjanak hangot követeléseiknek. Huszonöt év elteltével, a teheráni konferenciát követően most került sor ismét az emberi jogokkal foglalkozó világméretű konferenciára, amelynek az volt a célja, hogy a résztvevők a megváltozott helyzetnek megfelelően új elveket, programokat dolgozzanak ki, új mechanizmusok után kutassanak az emberi jogok területén kialakult helyzet globális javítása érdekében, anélkül, hogy az egyes országok konkrét problémáival foglalkozzanak. Erre más fórumok hivatottak... Kérdéses azonban, hogy egyáltalán van-e értelmük, hasznuk a globalitásba bur- kolódzó nagykonferenciáknak, amelyeken kormányfők, elnökök, miniszterek, diplomaták egymást váltva szónokolnak, bele-beleszöve mondanivalójukba a propagandaízú öndicséretet. Ezek a beszédek aligha hagynak nyomot, aligha hatnak a világ lelkiismeretére, állítják meg az erőszakot. A kormányon kívüli szervezetek rátapintottak a lényegre: a nagyfórumi beszédek, felszólalá-. sok, nyilatkozatok, jóváhagyott vagy elutasított javaslatok, dokumentumok nem változtatják meg a világot. Bécs után is tovább folytatódik majd az öldöklés, etnikai tisztogatás Boszniában, a lövöldözés Ciszjordá- niában és a Gáza-övezetben, a terrorakciók Észak-irországban, a gyermekkereskedelem, kábítószer-csempészet Latin-Ameriká- ban, Ázsiában. Elvitathatatlanok az ENSZ sikerei Namíbiában, Nicaraguában, Salvadorban és sorolhatnánk tovább, ám a volt és jövőbeni győzelmek nem a nagykonferenciák dicsőségét bizonyítják. Okölbe szorult a keze Mohamed Farrah Aidid tábornoknak, amikor bujdosó napjait megelőzően újságírókkal próbálta elhitetni a saját igazát az ENSZ-egységek bomba- támadásáról mogadishui katonai objektumok ellen. Ez lenne az a békeszere- tö ember, aki a tábornok Milánóban élő lánya szerint Gandhihoz hasonlít, aki a 22 évig tartó véres diktatúra után csakis a békét óhajtja? Elhiszi-e valaki, hogy távol áll tőle a bosszú és a hatalomvágy, s ha fegyver után nyúl, csak azért teszi, mert embereit akarja megvédeni? Nem erről vallanak tettei, a fegyveres büntetöakciókra buzdító felhívásai, melyek nyomán katonái mellett nők és gyerekek szállnak szembe a „harcos kedvű" kéksisakosokkal és a „rebellis riválissal", Ali Mahdi Mohameddel, akivel - bármit is mond a tábornok - piszkos klánháborút folytat, amely közvetve 350 ezer ember életét követelte. Bár az ENSZ-egységek nagy csapást mértek Aididre főhadiszállásának „kitakarításával", lényegében egy lépéssel sem közelítettek a Szomáliái béke megteremtéséhez. A helyzet ismerői attól tartanak, a tábornoknak még mindig elég ereje és hatalma maradt ahhoz, hogy újabb lendületet adjon a fegyveres ellenállásnak, provokációkkal újból és újból kikényszerítse majd az ENSZ-alakulatok eröbevetését. Delhiben, a Yamuna partján kapta lencsevégre a fotós ezt a jólnevelt elefántot, amint éppen gazdáját segíti a „nyeregbe". Vajon hova indultak? Esküvőre, vallási ceremóniára az indiai hagyományok szerint? Vagy talán - ugyancsak helyi szokás szerint - csupán egy politikai nagygyűlésre volt hivatalos az elefánt? A június 20-án Calais-ből indított próbaszerelvény sikeresen tette meg útját Folkestone-ba a La Manche-csatorna alatt épített alagúton át. Hét vasúti kocsit húzott a francia pótmozdony, amely két óra alatt hagyta maga mögött a 37 km-es útszakaszt. Ugye nem igazi rekordgyorsaság? De félre a gúnyolódással - csak próbaútról volt szó. Az alagút 1994-re tervezett végleges megnyitása után a szerelvények nem egész fél óra alatt robognak majd Franciaországból Angliába és vissza. Az első igazi úton bérelt helyet biztosítottak Francois Mitterrand francia elnök, illetve II. Erzsébet brit kiránynő számára. AZ ÁLTALÁNOSSÁGOK CSÚCSA Az utóbbi hónapok politikai és gazdasági eseményeivel kapcsolatban gyakran már-már válságoldó varázsszóként esett említés az EK-csúcs- ról. Koppenhágában aztán hamarosan bebizonyosodott, hogy a tizenket- tek újabb dilemmák előtt állnak, s lényegében még arra sem képesek, hogy egymás közt dűlőre jussanak, egységes fellépéssel befolyásolják az események alakulását. Vonatkozik ez mindenekelőtt a boszniai konfliktusra. A hosszú és olykor viharos viták ellenére csupán arra telt az állam- és kormányfők akaratából, hogy egy óvatosan megfogalmazott nyilatkozatot adjanak ki, amelynek egyetlen konkrétabb része az ENSZ- egységek megerősítésére tett ajánlatot tartalmazza. Minthogy a balkáni háború ügyében - nyilván a bosnyák elnök leváltásáról terjesztett híresztelések miatt is - enyhén szólva megint csak silány eredményt mutattak fel, bizonyítani kellett: mégsem volt hasztalan a csúcs. Hiszen legfelsőbb szinten lényegében most először nyert megállapítást, hogy az Európai Közösségek kapuján a közép-kelet- európai államokat is be kell engedni... Majd egyszer, ha teljesítik a tagsággal járó szigorú feltételeket. Ám addig is bővíteni kell az együttműködést, a politikai párbeszédet, az eddigieknél nagyobb mértékű támogatást kell nyújtani számukra. A tagfelvétel időpontjáról azonban csakis a négy EFTA-állam - Ausztria, Svédország, Finnország és Norvégia - ügyében esett szó. Sőt, az 1995. január elsejei dátumot a belépés időpontjaként először rögzítették írásban is. Ami a „belügyeket“ illeti, a résztvevők nagy optimizmussal fogadták és ugyancsak sikerként könyvelték el a Jacques Delors nevével fémjelzett intézkedéscsomagot, bár az igencsak homályosan, általánosságokban körvonalazza a megoldásokat. Receptet tulajdonképpen nem ad arra, hogy Nyugat-Európa hogyan maradhat versenyképes a világpiacon Japán és az Egyesült Államok mellett, az egyes országokban miként állítható meg a munkanélküliség növekedése, fékezhető meg a recesz- szió. A fő kérdés, persze, talán nem is a „miért", hanem sokkal inkább a „miből“. Alija Izetbegovics bosnyák elnök a szarajevói főmecsetben imádkozik muzulmán testvéreiért, akiket arra biztat, hogy ne veszítsék el hitüket és bátorságukat. A hit erőt ad, de mit ér a bátorság a túlerővel szemben egy kilátástalan helyzetben, amikor csak a meghátrálás marad. Amikor sorra dőlnek romba a falvak, városok a boszniai muzulmánok országában, amelyből ráadásul szerb-horvát megegyezés szerint csupán egy csonka részt kívánnak odavetni Izetbegovicséknak. Ami számukra elkeserítő, hogy washingtoni sugallatra a Nyugat is hajlandóságot mutat arra, hogy a Vance-Owen-terv kudarca után tanulmányozza, s esetleg támogassa a három etnikai zóna megteremtésének gondolatát, ha ezzel az érintett felek is egyetértenek. Ez a „ha" sosem marad ki a nyilatkozatokból, állásfoglalásokból, mint ahogy azok az immár megszokottá vált megállapítások sem, melyek szerint meg kell őrizni Bosznia területi egységét, be kell tartani a biztonsági zónákról szóló határozatokat, szigorítani kell a szankciókat Szerbiával szemben, erősíteni a humanitárius támogatást, törvényszék elé kell állítani a háborús bűnösöket. A vérontás megállítására azonban egyelőre nincs receptje sem az ENSZ-nek, sem Washingtonnak, amely hol nagy vehemenciával szorgoskodik Bosznia-ügy- ben, hol pedig valamiféle kibújósdit játszik. Nem találnak megoldást az európai tizenkettek sem. Izetbegovics hiába utazott Koppenhágába az Európai Közösségek csúcsértekezletére, onnan is üres kézzel kellett távoznia. Lényegében süket fülekre talált, amikor a fegyverembargó feloldását és a szerb-horvát alku egyértelmű elutasítását kérte. Megértést csupán Németország tanúsított, amely ismét washingtoni sugallatra, pontosabban Clinton levele nyomán hajlandó lett volna „igent" mondani a fegyverszállítási embargó részleges feloldására. Kohl érvei nem győzték meg az EK-társakat, ugyanakkor tetszést aratott kijelentése, miszerint „egy márkával sem fogja támogatni az erőszakkal ki- kényszerített valamiféle Nagy-Szer- bia, illetve Nagy-Horvátország építését". Miben reménykedhet ezek után Izetbegovics, akinek mindennek tetejébe számítania kell a muzulmán körökben körvonalazódó szakadás veszélyére is? Az ígéretekben, az újabb konferenciában vagy már csak az imában? Urbán Gabriella összeállítása A nagy csinnadratta az emberi jogokról (A Die Presse karikatúrája) MÁR CSAK AZ IMA SEGÍT?
