Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-06-27 / 25. szám
útvesztőjében lek lépcsőkön, házat, sokkal igyszer-kétszer :ttem. De még irtóztattak vol- am. Lekaptam >mok fegyver- iz acél félhold- altam az arcúidat. Nos, Bor- eretlennek íme iomat. így nem se.“ tt elhallgatott, a keze. érdeztem. júdáspénzt, és De aznap délután még látta, ahogy a téren részeg katonák lövöldöznek egy bábura. Hiába vártam a történet folytatására. Végül rászóltam, hogy mondja már tovább. Fájdalmasan felnyögött, és gyengéd mozdulattal a sebhely fehéres ívére mutatott. — Nem hisz nekem? — dadogta. — Hát nem látja a hitványság jelét az arcomon? Azért meséltem el így a történetet, hogy a legvégét is hallja. Elárultam azt az embert, aki megmentett: én vagyok Vincent Moon. És most vessen meg. Tomcsányi Zsuzsanna fordítása ’Reménytelen ügy ez (francia) 2Angol katonákból felállított csendőrség a hegytetőre vezető kaptatónak. Egyre sűrűbben te az ágak. Egyre meredekebb lett a hágó. A ló olyan rszkodott feljebb és feljebb, hogy a lovasokat ág sem klaél sem karcolta. múlva felértek a tetőre. Félkörben sziklákat láttak, s fát és alatta olyan zöld és selymes volt a fű, mintha ín nőne, hanem kertész ápolta pázsit lenne. „Itt ;nni“ - mondta a ló. A lány köszönetképpen megsi- i fiúval együtt le akart szállni. >ülés? - kérdezte a ló. „Lehetséges, tényleg lehetsé- dt fel a lányban az öröm. „Kapaszkodjatok!“ A ló :ezdte lépteit és vágtába fogott a keskeny, lapos 0 bokái villogtak a pázsit fölött. Úgy tűnt, a fű van teleszórva. Egyre sebesebben iramlott, s mikor :z ért, elrugaszkodott a sziklától, attuk a táj, alájuk simult a végtelen. A lány egyik sörényébe, másikkal a fiú nyakába kapaszkodott, a úgy érezték, mnintha időtlen idők óta lebegnének :n tenyerén. Gondtalanul, súlytalanul, boldog má/ tó! Szálljunk fölé!“ - kérlelte a lány a lovat. Lejjebb Mélykék volt a tó, mint a hamvas beszterceszilva. ikony fehér fodrokat vetett. ű! Csókolj meg!“ A fiú még sohasem ízlelte ilyen íy ajkait. iásban vadászok lapultak. Várva a ludak V betűjére, ígjobb leshelyen Koska elvtárs, a kedves és illusztris rszágos főhivatal vezetője. Életében nem tartott még dászfegyvert, de hát vendéglátóik azt hitték, örömet ki ezzel, és ő nem akarta kedvüket szegni. ;n kotorászott a nád sáros tövében, mert elvesztette s nélküle az orráig sem látott el. „Nézzen oda, Koska húznak a ludak egyenesen maga felé! Durrantson biztatták a helybéliek, akik egész idő alatt azon hogy minden buta liba a vendég leshelye felé ívtárs többször megdörzsölte a szemét, de szemüveg 1 nem látta a vadludakat. Csak egy bizonytalan , mely egyre nagyobb lett az ég halványkék kupolája -e közeledett. ti lesz, odasózok. Ne mondhassák az itteniek, hogy ;m sütöttem a puskát.“ Remegő kézzel célzott, ahogy íyta a szemét. Ujja ráfordult a ravaszra. ^[ó fájdalmasan felnyerített. A lány és a fiú riadtan ■be, de csak annyit látott és érzett, hogy megtörik , hogy tótágast áll a világ, hogy őrült örvény kapja ntja rémisztő mélységbe mindhármukat... ELŐSZÓ Fehér sírkő a budai temetőben. A névirat rajta csak ennyi: Ábel és Eszter. Semmi egyéb. Megérthető, hogy a követ még életükben faragtatták az alatta nyugovók. S akik eltemették őket, nem gondoltak vele, hogy az évszámot is oda véssék a kőre. Minek is? Nem keresi azt a sírt soha senki. Legfeljebb ha egy- egy fülemüle száll reá a nyáreleji hónapokban, s danol egyet. Ez a könyv meg annak a dalnak a szövegét mondja el. I. Az omnibuszra egy kövér-duda asszonyság kapaszkodott föl. Testének terebélyességével majdnem kinyomta a hátul álló három fiatal embert.- Megtelt! - kiáltották azok tréfásan. Azoknak kiáltották, akik a kövér asszony után nyomakodtak. Az omnibuszban még kevesen ültek. A tréfás kiáltáson mindenki elmosolyodott. Csak a kövér hölgy nem. Bosszúsan pillantott az ifjakra. Leszálltak. A fiatalember is leszállt. A nyomukban haladt. S amikor a nők befordultak egy földszintes házikóba, megállt és úgy megbámulta a házat, ahogy csak királyi palotát szoktak megbámulni.- Numero 47, - morogta. - Kétszív utca 47. Nomen est omen! Aztán előkapta az óráját és sietve indult visza a Király utcán. Útközben gyakorta mondogatta:- Szegény! És mosolyogva csóválgatta a fejét. Aznaptól fogva minden délben megjelent a fiatalember a Kétszív utcán, és elsétált kétszer-háromszor a ház előtt. A háznak virágos volt az egyik ablaka: két muskátli és egy kicsided jázmin zöldikéit benne. A fiatalember igen érdeklődött a három virágtő iránt. Vasámaponkint különösen. El nem ment onnan, míg csak a virágok tulajdonosa is meg nem jelent az ablakban. A virágok tulajdonosa persze az omnibuszbeli leány volt. Először csodálkozva nézett a fiatalemberre. Aztán csakhamar eltűnt a szoba homályában és nem mutatkozott többé. De néhány nap múltával pontosan megjelent ő is déltájt az ablakban. Eleinte csak úgy kandikált ki, mint a madár a lombok közül, később nyugodtan megállt a virágai mögött s ránézett nagykomolyan a fiatalemberre. De nem sokáig. Csak éppen hogy a virágaival babrált s körültekintett. Megint babrált, megint fölpillantott, aztán eltűnt. Gárdony1- Neveletlenek! - dohogta, — neveletlenek! Egy kisasszony is fölszállt vele. Az is komoly maradt. De elpirult, haragosan elpirult. Az omnibusznak ez a mégtelése a Lánchídnál történt. A férfiak atillásak és zekések; a nők krinolinosak, kalpagosak. Akkor az volt a divat. A kövér hölggyel szembe egy beteg-színű szőke fiatalember telepedett le az omnibusz belsejébe; - nyugodt arcú, kékszemű ember, afféle irodai ember. Egykedvűen pillantott végig az utasokon, aztán a pirosképű leányon maradt a szeme. Áprilisi tavaszias meleg volt az idő. Az órák delet mutattak. Az omnibusz döcögött a Városliget felé.- Neveletlenek! Micsoda neveletlenek! - dohogott a kövér asszonyság. Körülbelül negyvenesztendós úrihölgy lehetett; kis gombaorrú, kerekarcú és hidegszemű. A ruhája jómódra vallott. Fekete ruhája volt. Bársony kalpagján strucctoll lengett. A napernyőjét fekete selyemcsipke körítetté. A blúzán ugyanolyan csipke. De feszült rajta minden, mint a kesztyű. Aztán lassankint elmúlt a haragja: a szeme szerelmes mosolygással pihent a leányán. Mindig úgy nézett, ahányszor a leányra nézett. A leány arcáról lassankint elszállt a bíboros pirosság s a helyét az a virág-arcszín foglalta el, amely csak gyermeken és leányon látható. Rózsaszínruhás, cinegetestű a leány. Az arca vékony, de csupa finomság, - talán hogy a szemöldöke hosszúívű. Máskülönben nem volna a szemén semmi irigyelnivaló: fekete apró szem, de tiszta-csillagú, amilyen a tizenhét éves leányokon szokott lenni. A szőke fiatalembernek rajtaragadt a tekintete. Szinte áhítattal nézett reá. Sokáig csodálta a szemét, a száját, az orrocskáját, a nyakát. Apróra megbámulgatta a kalpagjától a cipőjéig. Áz omnibuszban beszélgetés kezdődött. Két öregúr beszélgetett Széchenyi haláláról, amely azokban a napokban történt. Az egyik arra vélekedett, hogy Széchenyi nem volt őrült, hanem a bécsi rendőrség zaklatása űzte a halálba.- Politikai tiltott könyveket találtak nála, azért zaklatták a gazemberek! Az utolsó szót halkan mondta, s aggodalommal pillantott szét a bentülőkön. De jobbára nők ültek az omnibuszban, és a férfiak közt se látszott policájszínű utazó.- Igaz-e, - susogott a másik, - hogy Kossuth újra befelé készül? A kérdezett vállat vonintott:- Beszélik. A nép fantáziája nagy. Ámbár a föld röge is róla álmodik. A bentülők nem ügyeltek a beszélgetésre. Abban az időben sokszor hallott gondolatok voltak. A fiatalember tovább csodál- gatta a leányt. A leány pirossága már elmúlt. Az ő halványsága megszínesedett. Jámbor kék szeme ábrándosán csüggött a leányon. A leány szemben ült vele, de mintha nem is látta volna: egykedvűen nézett el a feje mellett, az ablakon át az épületekre. Közben az omnibusz meg-megállt. Kiszálltak, beszálltak, megint zötyögött a Városliget felé. Egy helyen népcsődület támadt: a pecár zöld rácsos kocsija volt ott látható. A pecér egy termetes fekete kutyát kerített hurokra. A kutya rémült szemmel rángatolódzott a dróton. De persze annál inkább szorult a drót a nyakán. A pecér a kocsihoz vonszolta, s ott ketten is emelték. Az egyik nagyot rúgott alulról rajta, és így föllendítette a kocsiba. Áz omnibusz meglassudva haladt ottan. A bentülők is érdeklődéssel nézték a különös küzdelmet.- Szegény! — mondta a leány. Két sz-szel mondta a szegényt, s a hangja zengő volt, mint a muzsika. Aztán elmosolyodva pillantott az anyjára. És ez az elmosolyodás is bájos volt. A fiatalember pillogva nézte. Szinte falta a szemével. A Kétszív utca sarkán a kövér hölgy fölkelt és intett a leánynak. A leányka kifelé haladtában hidegen pillantott a kékszemű fiatalemberre. Akkor már tavaszi volt az idő: az ablaktáblák mindig nyitva voltak. Egy délben már ott ült, amikor a fiatalember odaérkezett. Könyvet olvasott. Az ifjú megemelte a kalapját, de a leány mintha nem látta volna. De elpirult, és eltűnt az ablakból. A következő napon korán reggel jelent meg a fiú. Az ablak már nyitva volt. Egy ideig az utca túlsó felén kémlelődött, aztán átsietett és egy szál piros rózsát tűzött az egyik cserépbe, a jázminka mellé. S elrohant, mintha lopott volna. Délben tizenkét óra s harminc perckor, pontosan megjelent a fiatalember. A leány is. A rózsát ott látta a fiatalember ahová letűzte, de a leány fölvette a rózsát s megszagolta, aztán visszatűzte a cserépbe. Komoly-nyugodtan pillantott a fiatalemberre s eltűnt. Aztán ismét visszatért. Öntöző kannácska volt a kezében. Megöntözte a virágait. A rózsát is. És ismét kipillantott. A fiatalember akkor gyorsan megemelte a kalapját. A leány egy kicsit fogadta, egy kicsit nem. Inkább a szemének egy nyájas mozdulata volt az, nem bólintás. De a köszöntést mégis fogadta. A fiú másnap egy kicsided cserépben vitte a rózsát, gyökeres rózsát, - egy mogyorónyi bimbócska is rajta. Soká kémlelődött, hogy látja-e ott a kövér asszonyt is? De sem azt nem látta, sem a kisasszonyt. Végre is odalopta a rózsát a többi cserép közé. Másnap ismét megjelent s örült, hogy a virágot ott látta a többi virág között. A leány megjelent az ablaknál. A köszönést úgy fogadta, mint az előttevaló nap. A fiú akkor megindult hozzá az utca túlsó feléről. A leány azonban gyorsan visszahúzódott. A fiatalember elpirosodott.- Micsoda ostoba vagyok! — mormogta. — Hogy is gondolhattam, hogy így az utcán elfogadja a bemutatkozásomat! De be sem mehetek ilyen korán. És délben se. Mert hátha az anyja... Hazament és levélpapirost vett elő a fiókjából: „Tisztelt Kisasszony! Bocsásson meg, hogy ismeretlenül írok. De hiszen mi nem vagyunk merőben ismeretlenek. Hetek óta keresem és várom az alkalmat, hogy bemutatkozhassak, de én nemrég költöztem ebbe a sváb városba és közös ismerősünk nincsen. Tekinthetné-e ezt a levélpapirost a hiányzó közös ismerősnek? Kegyedet egy omnibuszban láttam először. A mennyországban aligha vannak omnibuszok, de nekem az az omnibusz maga a mennyország volt akkor. S mintha az angyal benne földi divat szerint öltözve kalaposán, krinolinosan ülve valami tréfából, s nekem valamiképpen testvérem volna. Mintha régen kedves volna nekem minden vonása! Mintha valamiképpen összetartoznánk!- Gondolkodjunk csak nyugodtan! - csillapítottam magamat. Mert ha az érzésemnek engedhettem volna, egyszerre a szívemre öleltem volna, s azt mondtam volna:- Te kedves, csakhogy megtaláltalak! De akkor bizonyára úgy jártam volna, mint az a kutya a pecér drótján. Bevittek volna a bolondok házába. S Kegyed még csak azt se mondta volna:- Szegény. Pedig hát van a szívünkben egy belső húrocska, amelynek a megrezdülése mindig a jövő zenéje, — szent jóslat. Nem tudom, kicsoda Kegyed? S nekem mégis nem idegen. A világon annyi ember van, aki eljár egykedvűen egymás mellett, pedig valamikor találkozni fognak, rokonok lesznek, vagy jóbarátok, vagy ellenségek. Nem lehet-e ezt néha előre megéreznünk? Egy barátom tavaly hajón ment Vácra. A hajón rálépett egy leánynak a lábára. A leánynak tán nem is a lába fájt annyira, mint inkább az, hogy a lakkcipője elrútult. Ideges megrándulással szólt rá:- Ostoba! Ugye furcsa lett volna, ha valaki azt mondta volna neki:- Ejnye kisasszony, hát így beszél maga azzal, aki nemsokára a férje lesz? (Folytatjuk)
