Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-06-13 / 23. szám
* 3. VI. 13. Hézagpótló kiadvány jelent meg a közelmúltban Budapesten, a Közép- Európa Intézet kiadásában. A mintegy száznyolcvan oldalas kötet szerzői négyese (Gereben Ferenc, Nagy Attila, Vidra Szabó Ferenc és Lörincz Judit) egy 1991 májusában-júniusában végzett közvélemény-kutatás eredményeit foglalta össze négy tanulmányban, rég halogatott és megválaszolatlan kérdésekre keresve a választ. Nem feltételezhető, hogy a magyarországi szociológusokat, kutatókat az elmúlt négy évtizedben ne érdekelte volna a határokon túl, kisebbségben élő magyarság identitástudata, kulturális-nyelvi kötődése az anyanemzethez, az épülés vagy az erózió, a beolvadás mértékének lemérése. A nyilvánvaló akadályok ledőlésére azonban várni kellett, egészen a környező országokban is lezajlott rendszerváltásig. A végső lökést, illetve az ötlet megvalósulásának reális voltát a romániai változások hívták életre; ezt követően küldtek szét 1100 kérdőívet a Székelyföldre és Csallóközbe (s kontrollként egy magyarországi körzetbe), hogy lemérjék a más nemzetekkel egy országban élő magyarság azonosságtudatának állapotát. Bár a felmérést olyan vidékeken végezték, ahol a kisebbségi magyarok többséget alkotnak (Dunaszer- dahely és Székelyudvarhely, valamint környékeik), s ezért nem nevezhető reprezentatívnak, bizonyos következtetések és tendenciák feltérképezéséhez jó alapot nyújt. S mivel az olvasáskultúra, az irodalom szeretete egyik legrelevánsabb fokmérője egy nemzet (kisebbség, töredék) tudati szintjének, lépéstartásának a környező világgal, talán nem érdektelen belelapoznunk a Magyar olvasáskultúra határon innen és túl című kötetbe. A bőség zavarával küzdve, teszi hozzá a recenzens, hiszen táblázatok tömkelé- géből kell kihámoznia a tolmácsolásra érdemes lényeget. Örömet találni a könyvben Helyszűke miatt kénytelenek vagyunk eltekinteni a Hatvanban, Du- naszerdahelyen és Székelyudvarhelyen felkeresett családok szociális jellemzőinek ismertetésétől, néhány jellemző vonás azonban kikerülhetetlen. Eszerint mindhárom helyszín családjainál a nevelési elvek legfontosabbika a rendesen és lelkiismeretesen végzett munka fontossága, ezt követi az egészséges életmód, némi eltéréssel a jó magaviselet, az érvényesülés. A könyv szeretete Csallóközben és Székelyföldön erősebb, mint Magyarországon, az olvasás presztízsét tekintve tehát jól állunk. Figyelemre méltó, hogy a du- naszerdahelyiek a rendbe való beilleszkedést legkevésbé tartják fontosnak a három régió közül, ugyanakkor a toleranciát fontosabbnak tartják a két utóbbi régió magyarjainál. Magyar voltukra mégis a csallóköziek büszkébbek, csaknem kétszer olyan mértékben, mint a Székelyföldiek. Talán nálunk nagyobb a kísértés az önazonosság feladására? A felmérésből ismét kiderül, hogy a magyarság jövőjét a magyar- országiak látják legsötétebben, legoptimistábbak a felvidéki magyarok, enyhébben az erdélyiek. Visszatérő tapasztalat, hogy a Csallóközben legnagyobb a nyelvi nyitottság: a megkérdezettek 91%-a állította, hogy beszélni és olvasni is tud szlovákul. Ez az arány a székelyföldieknél 80%. Ezt tükrözi a sajtótermékek olvasására vonatkozó kérdés is, hiszen míg Székelyudvarhelyen és környékén a napilapok közül a Hargita Népe és a Romániai Magyar Szó című napilapok mellett kevesen olvasnak román lapokat, addig nálunk az Új Szót a megkérdezett 146 főből 142-en olvassák, s rögtön ezután a Práca (51), a Pravda (34) és a Smena (29) következik (ne feledjük, 1991-es adatokról van szó), tehát a nyelvi nyitottság eme fokmérője is válaszul szolgálhat néhány türelmetlen szlovák atyafinak. De térjünk rá a könyvekre. Nemzeti múltunkkal, kötődésünkkel e téren meglehetősen jó a helyzet, hiszen nálunk, csakúgy, mint Székelyföldön, a történelmi témák, és a szépiradolom megelőzi a krimit, az érzelmes, romantikus regényeket. Olvasmány- és szerzőlista tekintetében azonban rosszabb a helyzet: már nálunk is Clair Kenneth és Robin Cook vette át az uralmat, de Berkesi, Szilvási, Dalos Sándor is hódítanak. Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy az újabb irodalom igényesebb írói (E. Bronté, Greene, Marquez, Stendhal, Szolzsenyicin) olvasottabbak, mint Magyarországon. Hazai szerzők közül Janics Kálmán: A hontalanság évei című kötete került fel az olvasói listára. Erdélyben is kezdenek hódítani a sikerkönyvek, ugyanakkor több klasszikust olvasnak, s jobban érdekli őket a saját sorsuk (Sütő András, Tőkés László, Pacepa, Raffay Ernő stb.). A „kedvenc“ írók listáját azonban mindhárom helyszínen Jókai Mór vezeti, Mikszáth, Móricz, Berkesi, Szilvási előtt. Innen kezdve vegyes a lista, a szlovákiai magyar írók közül azonban egyedül Lovicsek Béla neve szerepel a sikerlistán, a középmezőnyben, idehaza. Romániában sokkal jobban áll a hazai írók szénája: Tamási Áron és Sütő András a közkedvelt írók közé tartozik. Az olvasói múlt tehát - állapítja meg Gereben Ferenc, az első tanulmány szerzője - jobban összeköti a három régió olvasóit, mint jelenük. Míg Magyarországon erősen érezhető a kommercializálódás és a prakticizálódás jelensége, s a könyv egyre inkább használati tárgyat is jelent, a kisebbségi olvasók körében ez a tendencia sokkal kisebb mértékben van jelen. Szakrális szimbólumnak is nevezi a szerző a kisebbségi olvasók tradicionális értékrendjét, az olvasás gyakorlatát. Tegyük hozzá: a kultúra különféle rétegeinek vékonyabb volta nem hagyható figyelmen kívül, hiszen a könyv a legkönnyebben beszerezhető. Ezt igazolja egyébként a nyitrai diákok körében végzett felmérés is, akik sokkal kevesebbet járnak színházba, mint a székelyföldiek, és sokkal több filmet néznek idegen (szlovák) nyelven, mint az udvarhelyiek. Proletarizálódó kisebbség A kötet második tanulmánya a középiskolások körében végzett felmérések eredményeit ismerteti. S talán itt talál rá az olvasó a legmegdöbbentőbb jelenségre: a felmérésben, a költők neveinek elhagyásával, versrészleteket közöltek. A három helyszínen ugyanazokat a költőket szeretik, ugyanaz az ízlésrend uralkodó, mintha nem három országból, csaknem 1000 kilométeres távolságból, 71 évi elszakítottság után gyűjtötték volna be az adatokat! Él, működik az irodalmi hagyomány, amelybe, sajnos, az is beletartozik, hogy a középiskolások az idézett Pilinszky-versszakot visszataszítónak, érthetetlennek tartották, mindössze az egyházi gimnázium tanulói voltak képesek megérteni a magyar költészet óriásának világát! Az igazi vízválasztó a gimnázium, az eltérő tanterv, a követelmények magasabb szintje. A gimnazisták a jobbat, nívósabbat értékelik magasabbra (Kosztolányit, Szabó Lőrin- cet, Tóth Árpádot), míg a szakközép- iskolába járó társaik a giccsesebb költészetet (Pósa Lajos, Jobbágy Károly). A legfontosabb tapasztalat azonban, hogy (legalábbis a vizsgált helyszínek sziget-jellegű magyarsága) még az egységes, folytonos magyar kultúrát ismeri és sajátítja el, gazdagítva a helyi színekkel. Szóljunk azonban legalább érintőlegesen a nyelvhasználat kérdéséről is (mivel összefügg az oktatásügygyei). Míg a csallóköziek 83%-a és a székelyföldiek 97%-a beszél anyanyelvén a munkahelyén, üzletben és hivatalban ez az arány 96 és 99%-os, a családi életben pedig 99 és 100 százalékos, az iskolai nyelvvel már rosszabb a helyzet: alapiskola után a kérdezetteknek csupán kétharmada járt anyanyelvi szakiskolába, s csak 77%-a gimnáziumba. Főiskolát, egyetemet 16 százalékuk végzett anyanyelvén. Azaz: kétkezi munkássá anyanyelvén is válhat az ember kisebbségben, de ha tanulni akar, csak a többség nyelvén boldogul. Ez óhatatlanul a kisebbség pro- letarizálódásához vezet! Sajnos, a felvidéki gimnazisták, középiskolások körében is érvényesül a divat: aktuális olvasmányaiknak csaknem a felét teszik ki a lektűrök, a krimik, a tudományos-fantasztikus könyvek, valamint a füzetes lány regények. Ezzel egyre inkább felzárkózunk az anyaországhoz. S a hidak és pallók? Kétszáznegyvenhét udvarhelyi említésből mindössze 6 esett román, a 248 szerdahelyi szavazatból pedig 17 cseh és szlovák szerzőre. S a pedagógus- jelöltek? A jászberényi tanítóképző, a nyitrai tanárképző és a székelyudvarhelyi középfokú oktatási intézmény között (utóbbiban tanítói oklevelet lehet szerezni) meglehetős különbség van a tanulók életkorának tekintetében is, a három intézményben mégis közös vonás, hogy a jövő pedagógusainak reprezentánsai látogatják. A három iskola diákjainak olvasáskultúráját összevető felmérés nem hagyhatta figyelmen kívül azt sem, hogy Jászberény mezőváros, ahol bentlakók és naponta bejárók tanulnak, a székelyudvarhelyi tanítóképző háromszáz éves múlttal rendelkező iskola, maga a város 95 százalékban magyar ajkú, míg Nyit- ra szlovák többségű város, s a diákok zöme kollégista. Ami figyelemre méltó különbség: a székelyudvarhelyi diákok 81%-a rendszeres olvasó, a jászberényiek 70%-a, míg a nyit- raiak csak 61%-ban rendszeres olvasók. MindhárQm iskolában a klasszikus irodalmat kedvelik leginkább, de a jászberényiek ízlése modernebb, míg a’ nyitrai diákok kedvelt írók listáján alig találunk huszadik századi magyar szerzőt, illetve, a modern irodalmat a legkevésbé olvassák. Igaz, a nyelvi nyitottság itt is érezhető: míg az udvarhelyiek nem szívesen olvasnak románul, addig a nyitraiak eredetiben is olvassák Havelt, Hrabalt, Kunderát vagy Vacuiikot. Míg a jászberényiek olvasási listáján Németh László, Déry Tibor, Ottlik Géza, Sánta Ferenc előkelő helyen szerepel, addig a nyitrai pedagógusjelölteknél a klasszikusokat csak a 7. helyen követi Esterházy Péter, ugyanakkor Kosztolányi ugyanolyan rangsort érdemel ki, mint Rejtő Jenő. Érdekes, hogy a konzervatívabb székelyföldiek olvasmányszerkezetében a könyebb fajsúlyú könyvek aránya 40%-ot tesz ki, míg Nyitrán csak egyharmadot, s Jászberényben egyötödöt, a lektűr, a bestseller tekintetében pedig alig van eltérés a három helyszín között. Meddig élnek a gyökerek? Az olvasáskultúra, olvasási szokások két évvel ezelőtti felmérésének tükrében elmondható, amiről a szerzők ugyan nem nyilatkoznak, ám ami nyilvánvaló, hogy a magyar- országi „felhígulás“ nálunk is elkerülhetetlen. Ugyanakkor a kisebbségi olvasáskultúra terén két fontos tendencia érzékelhető. Egyrészt a szívós identitás-megőrzési vágy (s annak intézményes rombolása a többség részéről), a kultúra különféle rétegeinek - ha úgy tetszik, teljességének - hiánya miatt érzékelhető felfokozott éhség a könyv iránt, másrészt az intézményesített sorvasztás, amelynek ideig-óráig ellenáll ugyan a meglévő iskolarendszer, amely viszont - a felsőoktatás megoldatlansága miatt - igencsak foghíjas és reményekre nem feljogosító. Kérdés, hogy a szerzők és felmérések által megállapított „olvasásemlékek“ kisugárzása egy negatív politikai környezetben meddig őrizhető meg? S vajon mennyivel lehangolóbb képet kapnánk mondjuk olyan vidékekről, ahol a kisebbség számbelileg is kisebbségben él? Ennek a megállapításához, természetesen, további kutatások szükségesek, hogy a szórvány-magyarságot már ne is említsük. Mert nekik nemhogy iskolák, de könyvtárak sem állnak nyitva... Kövesdi Károly (Hatalmi) DISSSZONÁNS HANGOK A SÍRKERTBEN A negyvenhárom éves egykori vállalatigazgató temetésére gyűlt össze a gyászoló közönség. A végtisztesség, az örök búcsúvétel ezúttal is a földi élet múlandó voltára figyelmeztetett. A barátok, ismerősök magukba roskadva tűnődtek a sors szomorú alakulása felett. A szertartás már javában folyt, amikor sötétkék BMW fékezett a temető előtt, s egy volt élenjáró szlovák politikus, jelenleg vezérigazgató, szállt ki. belőle. Ő mondta a búcsúbeszédet. A sírkerti hangszórók öntötték a szívhez szóló, érzelemmel teli szavakat. A megszólításokban is - igazgató úr, kedves barátom, drága kolléga - a keresztényi szeretet, az ember tiszteletének szükségessége kapott hangsúlyt. Az egybegyűltek többsége meghatódott, sokan könnyeztek, néhányan halkan megjegyezték: - Szépen beszélt, jó ember tehet. Az elhunyt (a környezete tudta, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvedett) barátai viszont rosszallóan csóválták a fejüket ennyi képmutatás láttán. A szívhez szóló búcsúbeszédet mondó vezérigazgató mintegy fél évvel ezelőtt az elhunytat (nem szakmai mulasztások miatt) egyik napról' a másikra indoklás nélkül leváltotta igazgatói tisztéből. Pedig tudta, hogy jó szakember, s arról is értesült, hogy halálos beteg! Akkor nem tudott keresztényhez méltón viselkedni, döntésével talán elősegítette a betegség elhatalmasodását. A sírkert figyelmeztető csendjében sem a lelkiismerete szólalt meg. Erősebb volt a hatalom bűvölete. SZÓRÁSBAN AZ OSZTÁLYTÁRS IS A kormányváltással letűnt egyik szlovák gazdasági miniszter, még bársonyszékében ülve, a tárcához tartozó vállalatok vezetőit tömegesen leváltotta. Kádertisztogatása olyan méreteket öltött, hogy a miniszter úrnak az elbocsátandók szakmai felkészültségét, elvégzett munkáját nem is volt ideje mérlegelni, a leköszönő igazgatók nevét sem tudta átfutni. Az indoklás nélküli „elbocsátó szép üzeneteket“ gépiesen irkodta alá. így történt, hogy V. M., egy kisebb vállalat igazgatója is, derült égből villámcsapásként, a miniszter aláírásával, megkapta leváltásának hírét. Felháborodva hívta fel miniszter puszipajtását, egykori osztálytársát: - Meghibbantál?! Engem milyen politikai okok miatt váltottál le? A miniszteri jópajtás bevallotta, hogy a kegyvesztettek népes listáján egyszerűen elsiklott a neve felett. Mulasztását úgy hozta helyre, hogy nyomban telefonált a vezérigazgatók egyikének: V. M.-t tegye meg vállalatigazgatónak. Ilyen „átgondoltan“ zajlottak a tárca felvirágzását?) szolgáló kádercserék. xxx A két történet nem a fantáziám szüleménye. Barátom mesélte, aki a közelmúltban megtörtént események közvetett részese volt. Mázsár László Identitástudat, értékrend, irodalmi anyanyelvűnk
