Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-26 / 51-52. szám
1. Hármat fordult a nagy kulcs visszafelé, s a fakó fájú vasas kapu a kőapostolok alatt meg se rengett: a kecskearcú sekrestyés elbicegett a téren. Gyönyörű éjszaka volt; a csillagok azzal a hideg tisztasággal lobogtak, mellyel csak télen tudnak. A nagy góttorony kíváncsian nyújtotta nyakát, mintha tekintetével követné a belőle távozó kucsmás alakokat a szűk mellékutcákba. A levegő üvegből volt, és minden átlátszó, s az óraütés hangja, mint a kristály, csengett. Karácsony éjjele volt. 2. Artúr lovag házából tivornya zaja hallatszott, dongott a hordó, céda lányok sikolya, duzzadt potrohok nevető rengése. Ezüstserlegek csengése karcolta az éji levegő hűvös üvegét. De a szent percek egyházi illata bejárta a részeg lelkeket, és a lármás csarnokban teológiai vita folyt.- Mi történhetik most a zárt egyházban, és mi érheti, ha ki azt meglesné?- No, ott most öregapád táncolhat halottas gúnyában, ha ugyan felnyomhatja levéznult karjával az ormótlan követ, amire Gerhardus mester olyan hülyének véste rá az arcát.- Addig igyál hát, míg téged is a kő alá nem dugnak - ordít egy kicsattanó, hatorrú levente.-Bizonyosan tudom - mondta Péter Lucentius, a házi pap, és megtágltotta cingulusát -, bizonyosan tudom, hogy ilyenkor asszonyunk, Mária jár egyedül a dómban, és a kisfiát viszi fényes karján, és mennyei világosság tölti be a hajót. Párizsban, ahol az isteni tudományt hallgattam, a halhatatlan Abelardus mester a legmélyebb titkokba is beavatott. Szűz Mária jár a templomban, ilyenkor, egyedül. 3. Borfoltok a vastag asztalon, hányásfoltok a lócákon és padlón.- Én - mondta Artúr lovag -, én szeretném látni Miasszonyunkat, amint a templomban járkál, egyedül.- Azt pedig, aki látja - mondta Páter Lucentius -, azt pedig, aki látja, élve nem marad.- Majd jön öregapád - szólt egy másik vitéz -, majd jön öregapád és magával hív.- Most azért is elmegyek - felelt Artúr lovag -, elmegyek s megnézem. Mert csüggednek a gyertyák, és homály szövi be pókhálóval a boltozatot. Ott azonban most égi fény ragyog, azt mondja a barát. Ti pedig disznók vagytok, és nem méltók, hogy veletek legyek. És én nem félek semmitől, az öregapámtól legkevésbé, mert ő pipogya volt addig is, amíg élt.- Részeg vagy, öcsém - szólt egy nagybajuszú.- De nem fog bejutni - bizonyítgatta fontosán Bor vitéz. - Nincs ember, aki e szent éjszakán megint kinyissa a templom ajtaját; nincs ember, aki ne félne Istentől.- A rossz lélek száll bele - jegyezte meg Páter Lucentius. Jöttek a szolgák lobogó fáklyákkal. S a lankadt vendégsereg, Artúr nyomában kivonult a hűs levegőre. A lányok sikoltoztak és fáztak. Az izzadt lovagok támolyogtak és félrementek. Csak Kádár vitéz, aki már nem tudott járni, maradt a teremben. Nem lelte az ajtót, s a falnál befogózott egy ős üres fegyverzetébe; azt hitte, hogy pajtás. A rozsdás vassal falba ékelt vasbábu nem bírta a részeg ember súlyát, s vele együtt zajjal a földre terült. Kádár csókolgatta, s homlokát hűtötte a hűs vason, s berondította rondaságaival, s fetrengtek, mint két disznó. S a koppantatlan gyertyák hanyatló világa hosszú, rémes fénysávokban táncolt ez idilli képen. 5. A keze egészen áthűlt, amint a márványtűkbe és kőrózsákba kapaszkodott. Végre fenn volt az első párkányon.- Bim! Bam! - az óriási óra ütött a feje fölött. Állt már nagyobb magasságokon, de most szédült. Nem csoda. Nem baj. Szétnézett. Az ablakok már mind sötétek voltak. A messze dombon látta várát. Lenn, a téren az emberek... Istenem! az emberek! a párkányon, nézett a homályba. Almában. Ült ő már itt. Borzasztó, borzasztó. Ha innen lebukna! Most feláll, lassan jár, támaszkodik a falhoz. Ott csillár: a párkányszögletről át lehet lépni a csillárra. Onnan majd látni a hajót, egészen. Szűz Mária, ne hagyj el! Szent Erzsébet, bocsáss meg! Milyen por mindenütt. A nagy feszület elborult a falon. 4. - Hé, sánta ördög, pokol sekrestyése, szakadna rád az öregpillér, tudom, felébrednél.- Nem, nem tehetem uraim, nem tehetem, elkárhoznék. Az uraknak mindegy; szegény ember legalább a másvilágon üdvözöljön.- Ne bántsátok, nem vesszük tőle el a kulcsokat, bűn lenne. Az éj gyönyörű, a tél csodálatos. Nézzétek azt a sok fene párkányt, árkádot, rozettát. Van ám itt mibe kapaszkodni. Az Isten is mászásra teremtette a frankusok templomait.- Az emberek nem mernek kinézni odúikból, mert hallanak, hahaha! Ki mulathat karácsony éjjelén? Gonosz rémek lehetnek! Hahaha. Pedig most pompás ám idekint, és jobb a levegő a bornál: hűvös, csillapító.- Vaj, alszik-e a pap?- A gonosz lélek szállt meg benneteket - ismételgető Páter Lucentius.- Részeg vagy, öcsém, és magasan vannak az ablakok. Az első párkányról levisz az ördög, és kitöröd a nyakadat.- De nemigen ivott.- Nem volt nála jobb tornász a vajda udvarában. Zára várát megmászta egy ostromon.- Látni akarom Máriát. Milyen lehet? Olyan-e, mint festik?- Hogy jutsz fel? Hogy jutsz be? Hogy jutsz le?- Istentelenség. Ne kísértse kegyelmed az Istent.- Quintus Curius - vagy Curtius - vagy Sestercius - fránya verje a nevét - megleste az asszonyok sacrificiumát, és belecsapott a mennykő. Olvastam a Románusok históriájában.- A diákok relígióját az ördög találta ki. De én nem félek az ördögtől sem. A Jézuska megszentelte Antoniust, aki színről színre akarta őt látni. Én nem riadok semmitől, hogy a szent Szüzet lássam.- Mindig 'ilyen volt. Bolond - szólt a nagybajuszú.- De Antoniusról igazat mond - morogta Lucentius. - Asszonyunk, kegyelmezz! Belészállt a Szentlélek úristen. A lányok a vastag keszkenőket terítették a sekrestyés háza előtti padra, és ráültek. „Cseppet sincs hideg - mondogatták. - Nagyszerű a fekete karácsony.“ Egy részeg ember az utca mellé dőlt.-Ez a templom olyan, mint a bábeli torony. Ne mászd meg, ne kísértsd az Istent!- Az Isten velem van. Milyen tiszta az ég! (Regényes legends, 1007) Mindehhez semmi köze. Benn, a kövek mögött más világot sejtett. A hold élesen sütött, és besárgftotta a köveket. A kövek egész jó lépcsőt csináltak. A párkányok egymást érték. Az árkádokba megkapaszkodhatott. A rozetták réseibe bedughatta csizmája hegyét. A kis kőobeliszkekbe meg lehetett támaszkodni. A félpillérek fejére rá-ráült. A lapos ormokon végigsétált. Ágaskodva fogózott párkánytól párkányig. Nem félt semmit. A meredek támaszkövön nyugodtan imádkozott. A hold bevonta őt. Messziről tán egy mozgó dísznek látszott, mint egy fali gyík. Mint a dóm zergéje, nem félt semmit. Egyre azon bámult, mily nagy itt, ami alul nézve kicsi. A filigrán cifraságok közelről ormótlan kolosszusoknak tetszettek. Még egy lökés, és az ablakot éri. Ó, itt vigyázni kell. A párkány oly keskeny, hogy alig lehet megfogózni. Az ablak vastag, festett üveg. Egyetlen kis táblája volt tárva, szellőztetés végett. De azon nem fért be. Az ablak vastag, festett üveg. Szent Erzsébet volt ráfestve a rózsákkal. Így visszafelé, haloványan látszottak az éles, színes vonalak. Artúr alig tudott megkapaszkodni. Harci csákánya mindig az övén volt. Az egyik kezével kapaszkodott, a másikkal kivette a csákányt. A keze didergett, meredt. Ingott. Visszakapaszkodott a csáká- nyos kezével. A csákányt leejtette, A csákány nagyot koppant. Zengett, visszazengett. Lemászott a csákányért. Nem nézett a mélységre. Vigyázva visszamászott. Teljesen józan volt és számító. Jól megkapaszkodott, hátravetette a csákányt, és számítva, nagy lendülettel ütött. Szent Erzsébet zuhanva, csörömpölve széthullott. Rá is hullott fejére; behunyta a szemét. Mi tesz az? Bedugta a fejét: sötét volt. Csak a hold szűrődött át az ablakokon, kísértetiesen. Semmi. Szédítő mélység és magasság. Belép a belső párkányra. Járt-e itt már ember? S ilyenkor? A finoman szőtt félhomály elfogja a lelkét. A fenyőforma kőívek egymásra borulnak. A fekete pillérek dús lába ködbe vész. Rejtelem, rejtelem. Az oszlopok árnyai új oszlopok, elfeküdt oszlopok. A kőerdő nesztelen. Mily kicsiny az ember. íme, egy befalazott végtelenség. A legszebb, amit földi kéz alkotott... Ah, szűz Mária segíts! Nem volt ő már így egyszer? Ült ő már egyszer ezen Miért is jött ide? Valamit látni akart. A távolban, lent, rezgőn izzik az örökmécs. Most... egy nagy lépés... A nagy csillár meging... hintáz... Ráül a csillárra, szétveti a combját, mint a paripán. Lelógatja a lábát a homályba. Áz aranyzsinórba kapaszkodik; az aranyzsinór nem szakad le. Hintáz. 6. Halk zene, finom fény. Mária, aranyvirág, megindul az óriás hajóban. Ki tudja, honnan jött, s hová megy? Ki meri kérdeni? Amint közelebb, közelebb jön, a középre árad a fény. Nem éles fény, csak gyönge és édes, s az Ö isteni alakjából árad. A sarkok, a szögletek homályban maradnak. Halk, távoli zene hallatszik, gyermekhangok, s a homályból apró angyalfejek ütik ki magukat, alig észrevehetően, szárnyas gyermekfejek. Artúr szíve dobog, s a nagy csillár hintáz. Az angyalok királynéja jön, jön. Nem a lábával lép, csak leng, tova, leng a holdsarlón. Ez egy fényes fénysarló, fényből a lába alatt. Halkan, halkan leng az isteni alak. Magas és karcsú és szép, olyan, mint egy elefánttorony. Halkan, halkan suhan. A ruhája sötét és mégis fénylő és hosszú és lengő, eloszló. Sötét haja lágyan elomlik. Enyhe dicsfény köríti fehér homlokát. Á holdsugár keresztül-kasul szövi a belső teret, de ki látja? Az izmos pillér árnyai eltűnnek. Mária, tenger csillaga, libeg a lapuló sötétség tengerén. Halkan libeg a pillérerdőn, a színes, íves ablakok között. Felhőbe borult fent az óriási bolt. A padsorok titkos angyalkákkal telnek. A magas kóruson, az orgona sípjai között angyalfejek röpködve játszanak bújósdit. Az orgona fehér billentyűin szent Cecília átlátszó ujjai suhannak. Dalol az angyalnép. Mária, mennyországának kapuja, mél- tóságosan száll. Nagy, fényes keszkenő simán födi Asszonyunk vállait. Áldó szemei ragyogó ablakok, melyeken a mennyországba látni. Hét tőr döfi szivét. Mária, Magyarország védasszonya, szeretettel mosolyog. Ah, a szószék galambja szárnyait rezzend, halkan csobban a keresztmedence, megelevenedik a szegények bibliája, a kőszentek hódolni jönnek Máriának. Mária, Istennek anyja, karján tartja fiát. Fiát viszi, és fiára néz a fájdalmas anya. Szívében hét tőr. De az isteni gyermek fényes arca mosolyog. Mária halkan, halkan előbbre száll. 7. Artúr lovagot másnap a kecskearcú, sánta sekrestyés összezúzva találta a kövön, a nagy csillár alatt. Rogier Van Der Weyden: Szent Lukács Máriát és a Kisjézust festi Karácsonyország története nem hosszabb, de éppoly jelentős, mint a teremtésé: alapításától bukásáig mindössze egy hét telt el. Határai viszont csak az időben voltak ily szűkre szabottak - a térben messze szaladtak szét, s alattvalóit mindenütt ismerték. Tél és fagy, zúzmara és jégcsap, hóförgeteg és északi szél - ezek voltak Karácsonyország meteorológiai viszonyai, pedig Karácsonyország nem az Északi-sark vidékén terült el, hanem a Nagydíszletű Tragédia színpadán, a mérsékelt égöv alatt. S hogy Karácsonyország élete éppen a zordon felvonásra esett, azt nyilván a drámai ellentét fokozására eszelte ki a nagy rendező: a kegyetlenül hideg külső környezetben hangsúlyozottabban érvényesíteni Karácsonyország belső lényegét, a szív melegét. Mert Karácsonyország alkotmányát nem az ész, hanem a szív diktatúrájára építették. Egyetlen lényeges törvénye volt: a szeretet és az önfeláldozás. Egyetlen jogforrása: örülni mások örömének. Egyetlen kötelessége: adakozni és jót cselekedni. Mint más országokban, ebben az országban is a szabad verseny elvére épült az érvényesülés lehetősége, a kereskedelem és az egyéni siker, csak a versengés célja volt éppen megfordított: nem arra irányult, hogy mennyit tudok szerezni, hanem arra, hogy mennyit tudok másnak juttatni. Ebben a fordított irányban aztán éppen olyan kétségbeesett tülekedés, becsvágy, sőt stréberség vezette az embereket, mint egyebütt, ahol ölik egymást a népek a magántulajdonért. A magánfelek magas kamatot fizettek a bankoknak, amiért volt oly szíves pénzükkel vállalkozni- viszont a bankok minden nyereségüket szétosztották a hivatalnokok és azok családtagjai közt, hogy utóbbiak ajándékokat vehessenek ismerőseiknek és ismeretleneknek is. Mert éppen ami az ismeretleneket illeti, közbiztonság dolgában elég rosszak voltak a viszonyok ebben az országban. Bármily szigorúan büntették például a zsebbe rakást, nem lehetett eléggé vigyázni a villamoson vagy az utcán, mihelyt egy kis tolongás támadt, a tisztességes ember azon vette észre magát, hogy pénztárcát, zsebórát vagy más értéktárgyat csempészett zsebébe valami ismeretlen tettes, aki sürgősen meglépett. Pályaudvarokon mindenütt ott függött az „Óvakodjunk a zsebberakóktól“ feliratú tábla - a tetten ért „titkos ajándékozót“ lefülelte a rendőrség és szigorúan elítélte, nemcsak a becsempészett tárgyat juttatva vissza hozzá, de magas összegű pénz elfogadására is kényszerítve - az elrettentő példáknak mégse volt meg a kellő hatása. Napirenden voltak a kasszatömések is - leggondosabban elzárt pénztárt is kifúrták a ravasz betörők, hogy telerakják pénzzel és értékpapírokkal, sokszor revolverrel kikényszerítették a meglepett pénztárost, hogy nyissa ki a páncélszerkrényét, és rakja be a merénylő egész vagyonát. Idegen ország lakója gyakran tanúja lehetett az utcán ilyen jeleneteknek: didergő koldus könyörög a sarkon, hogy fogadják el tőle a kinyújtott kezében remegő fillért. De ilyesmi csak percekig tartott, mert rögtön akadt egy bundás férfi, aki meglátva a koldust, gyorsan levette bundáját, vállára dobta a didergőnek, és gyorsan elszaladt, hogy vissza ne kapja - rendesen persze csak a következő sarkig ért el, mert ott egy másik úr, látván, hogy nincs kabátja, nekiesett, és erőszakkal húzta rá a magáét. A dolgok, a hét közepe felé, kezdtek elfajulni. Senki se lehetett nyugodt, miután egész napját azzal töltötte, hogy minden értékét és tulajdonát keservesen szétosztogassa, hogy aztán este holtfá- radtan hazaérve, üresnek vélt lakását teletömve ne találja odahordott és becsempészett ajándékokkal. A költő is alaposan megbukott a „fenyőfáról és pálmáról“ írt érzékeny dalával - a fenyőfa ugyanis nem didergett ebben az országban, „havas csúcsokon“ pálmáról álmodozva; behozták a városba, teleaggatták cukorral és édességgel, kivilágították, és meleg szobában ernyedt el, bőségbe fulladva, miközben a pálmát a hóba dobták ki, mert senki nem akarta elfogadni, más elől szedve a dicsőséget. Az ország válságát s szomorú bukását mégis az okozta, hogy az adakozók elvesztették a mértéket. Az önzetlenség és jóság becsvágya, mint az érvényesülés egyetlen módja, rafinálttá tette az embereket. Folyton azon törvén a fejüket, milyen meglepetéssel lehet a legnagyobb örömet okozni,, arra a hamis következtetésre jutottak, hogy aminek én legjobban örülnék, annak örülne legjobban felebarátom is, más szóval: amit kívánsz magadnak, te is tedd embertársadnak. Ebből lett a kalamajka. Az emberek olyan tárgyakat kaptak, amire semmi szükségük nem volt. A felnőtteket babával és hintalóval árasztották el a gyerekek, a gyerekek viszont nem győzték továbbajándékozni a felnőttektől kapott könyveket, pénzt, nőt, politikai hatalmat. Egy idő múlva mindenki szűk cipőben vagy bő nadrágban járt, másokra szabott ruhát lehetett csak hordani, legnagyobb illetlenségnek számított önző módon a tulajdon testemre szabott ruhában járni. Az öngyilkosjelöltek, akiknek legszebb álma a gyors halál, mérget, revolvert, madzagot küldözgettek ismerőseiknek. És elkövetkezett huszonnegyediké, a kritikus nap, az önzetlen szeretet díadalünnepe. Mely alkalomból egymásra néztek az emberek, és kiderült, hogy mindenki visszakapta, ami eredetileg az övé volt. Viszont a termelés megszűnt, és az ország kénytelen volt felszámolni és csődbe menni. De minden évben feltámad, hirdetni a Reménytelen és Tehetetlen Jóság örök uralmát, amit Szépségnek keresztelt el a költő. Karinthy Frigyes Karácsonyország
