Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-26 / 51-52. szám
Nagy Lajos Az én karácsonyfám KEDVES JÉZUSKÁM, én már a harmincadik évemen rég túl vagyok, de a lelkem még gyermeki, szeretem a karácsonyfát, a játékot és az ajándékokat, szeretném tehát, ha nem feledkeznél meg rólam az idei karácsonykor. Hozzál, kérlek, nekem egy szép karácsonyfát és apró kis vacakokat játszani és mivel már mégis öregebb és így okosabb is vagyok a többi gyermeknél, ne haragudj ha mindjárt megmondom, hogy az egész dolgot hogyan szeretném én. (Neked már, ha költségbe vered magad és hozol, úgyis mindegy, nem igaz?) Hát hozz kérlek egy jó nagy fát, szép nagy gyertyák legyenek rajta, olyanok, amik nemcsak fényessé, hanem meleggé is teszik a helyet, ahol felállítják a karácsonyfát. (Mivel a szobába nem férne el, az Almássy térre tervezem.) És kérlek, selyempapírosba pakolva ne szaloncukor legyen, mert azt amióta sokat cigarettázom, nem szeretem, hanem nagy széndarabok legyenek, rúd szalámik, fehér kenyerek. A fa aljában ne kis kocsik és építőkockák legyenek, hanem nagy villamoskocsik, mert tudod, olyan rossz itt Pesten a közlekedés; mindet átadnám aztán, amikor már meguntam velük játszani, a városnak, hadd járjanak a körúton és a Vilmos csá... akarom mondani a Váci-körúton. Az építőkockák helyett hozzál, tudod, olyan barakkokat, ahol szegény emberek lakhatnak. Majd én úgy játszok velük - a barakkokkal -, hogy szegény embereket teszek beléjük. Es a fa alatt legyen nagy kisznikben sok szén és nem bánom: rozskenyér és főtt marhahús és krumpli. Sok, sok, sok. Ja igen, ezt majd elfelejtettem, a fán babák és ólomkatonák helyett, vékony zsinórokon háborús generálisok és diplomaták lógjanak, nem baj, ha a gyertya, amint olvad, a fejükre is csöpög. És olyant is szeretnék, tudod, amit szoktál vinni kis fiúknak, hogy viszel nekik egy gumibabát, egy parányi gumiembert, amit megnyomnak és sír. Hozd el nekem, kérlek, Ludendorf- fot, majd én mindig megnyomom úgy, hogy éppen olyan szépen fog sírni, mintha gumiból volna, ez nagyon szép játék lesz, nagyon jól fogom vele tölteni az idei nevezetes karácsonyt. 1919 Nagy László Játék karácsonykor Bárd az ég is, meg-megvillan, lelkeket irtana. Hamuszürke vatelinban jajgat a kisbaba. Csöpp ujjal az arany-lázas tornyokra rámutat. Anyja előtt bezárták az urak a kapukat, döndödi dön döndödi dön. Gyenge arcát üti-veri a havas zivatar, ha a telet kiheveri mit akar, amit akar! A kis istent mi megszánjuk emberek, állatok, kályhácskája lesz a szájunk, szedjétek lábatok döndödi dön döndödi dön. Könnye van csak a mamának, az csorog tej helyett. Soványkodó babájának fejecskét fejjetek. Hallgassuk, a csuda-üveg harmatot hogy csobog, szívet nyomni kell a süveg, megszakad, úgy dobog, döndödi dön döndödi dön. Vércsöpp fut a jeges égre, bíbor-gyöngy, mit jelent? Ül Heródes gyihos ménre, gyilkolni védtelent. Fodros nyerge vastag tajték, kígyó a kengyele, beledöbben a sok hajlék, ádáz had jár vele, döndödi dön döndödi dön. Megmenekül, úgy remélem a fiú, a fiú, kívánjuk, hogy sose féljen, ne legyen szomorú. Vigadjunk, hogy enni tud a rongyosok új fia, - kerekedjék, mint a duda, orcája dundira, döndödi dön döndödi dön. Szerkeszti: Mislay Edit Berta mintha testben-lélekben megújult volna, olybá tűnt föl neki. Már bámulta. Új szépségeket fedezett föl az arcán, a szemén, a homlokán, a lelkében. Gyakorta megcsókolta a kezét és az arcát, és meleg szavakat rebegett neki:- Milyen jó vagy, milyen áldott vagy! Én meg sem érdemiem, hogy az Isten nekem adott. Berta boldogan mosolygott. Már egységes egy volt a férjével. Eszterre már nem féltékenykedett, nem is beszélt róla. Megbocsátotta, elfeledte. És szinte versenyeztek a gyöngédségben és figyelemben egymással. Ábel mindennap elvitte sétára. Vigyázott, hogy jól felöltözzön, hogy el ne csússzon, ártalmas ételt ne egyen. És Berta tapadt hozzá, lelke beleolvadt Ábel leikébe, mint a cukor a kávéba. Mind a ketten érezték, hogy a házasságuk meg van szentelve. Oh, mert a fővárosi ember szívéből kiszáradhat a hit, de mégis megérzi olykor, hogy van valami fölöttünk uralkodó csodás hatalom. Megérzi különösen akkor, mikor két lélekhez a harmadik csatlakozik. Honnan jön az a harmadik lélek? Mért csatlakozik a szívünkhöz? Azt mondjuk: nincsenek csodák, pedig hát mindennap ezrével látjuk a csodát. A természet minden jelensége csoda. A rügy a leggyönyörűbb csoda, a rügy az életünk fáján. Talán tíz nap telt el, hogy Ábel nem látta Esztert. Olykor rágondolt és csodálkozott, hogy él és létezik nélküle. Azelőtt, ha- Milyen jó vagy! Milyen okos vagy! S valóban úgy történt, hogy mikorra hazaért, Bertával telt meg ismét a szeme és lelke. Az akadémiai konferenciákra se járt már el. Berta láthatta az órarendről, hogy az ura minden idejét otthon tölti. És Eszterrel egyre ritkábban találkozott. Csak olyan volt már neki, mint egy elmúlt édes emlék, amely havonkint egyszer- kétszer megjelenik, mint valami visszatérő álom. A következő nyáron Ábelnak fia érkezett. Az érkezés éjjel történt. Ábel csaknem táncolt örömében. Az első érzése az volt, hogy bárcsak már délután volna: rohanna Eszterhez. De ez csak egy nagy szívdobbanás volt. Mindjárt érezte, hogy Eszter éppúgy nem örül az ő örömének, mint ahogy ő nem örült, mikor Észternek a leánya született. Az érzésük mindig mindenben egyesült, csak a bölcsőnél vált el. Ábel reggel feküdt le és aludt délig. Akkor alig kapta be az ebédet, lódult a városba. Bölcsőt keresett, meg valami tea vételével bízták meg. Útközben egy szép sárga selyem-napernyőt pillantott meg egy kirakatban: megvette azt is a feleségének. Éjjeli lámpáskát is vett, tulipán alakút, vörös üvegből. Mikorra hazafelé kanyarodott, négy-öt csomólék is nehezlett már a hóna alatt. Közben megszomjazott. Betért a Korona kávéházba. Szórakozottan forgatta az újságokat, amíg a kávéra várakozott. Egy lapon gyászkeretes név fogta meg a tekintetét: egy nap nem látta, már éhezett a szeme. Hiányzott neki, és fájt neki az a hiány. Hát Eszter nélkül is élet az élet? Szinte megrezzent hát, mikor egy délelőtt óraközben ott pillantotta meg az iskola folyosóján. Egyedül volt. Az arcán fátyol. Föl és alá sétált. Ábel bevezette az iskolai múzeumba, ahol magukra maradhattak. Széket tett neki az asztalhoz.- Bajod történhet, édes!- Nem - felelte az asszony -, csak egy percre jöttem ide, hogy lássalak. És szomorúan nézett Ábelnak fülig simára borotvált arcára. Ábelnak a melle elszorult:- Milyen jó vagy!- Vártalak minden délután - mondotta alig mozduló ajakkal az asszony pedig tudtam, hogy nem jössz el. Nem is akarom. Megéreztem, hogy új érzésekben élsz. De mégis látni kívántalak. És szomorúan nézett Ábelra.- Holnap elmegyek, Eszter.- Nem, nem engedem. A kocsim már nem arra jár. Nem találsz ott. Csak néha, legalább havonkint egyszer lássalak. És a szeme pilláján könny csillant meg. Fölkelt és letörölte. S ahogy így állott, Ábel gyöngéden megölelte, megcsókolta az arcát.- Szegény Eszter! Eszter szomorúan mosolygott:-Látod, így fordul az élet. Azelőtt én mondtam mindig: Szegény Ábelt most te mondod: Szegény Eszter. És kezet nyújtott. Kifelé indult.- Holnap hol leszel? Az asszony mintha nem is hallotta volna. Az ajtóban az arcára vonta a fátyolát, és visszafordult:- A jövő hónapban megint eljövök. S mielőtt Ábel megcsókolhatta volna a kezét, elsietett. S nem is találkoztak többé, csak így. Eszter minden második héten ellátogatott az iskolába. Ott időzött tíz percig, negyedóráig. Keveset beszélt. Csak nézett Ábelra elgondolkodón, szomorún.- Hogy vagytok otthon? Ábel elmondta. Eszter bólogatott. Már nem nézett olyan melegen, olyan édes-mosolygón Ábelra, mint azelőtt. A maga családjáról se beszélt semmit. Ábel mindig valamelyes kis meglepődéssel fogadta, szinte ijedten, mintha valami bűn terhelné a lelkét, de ez csak futó érzés volt: mikor már mellette ült, fölmelegedett, úgy nézett reá, mint azelőtt.- Nem tudom, mi bánt téged - mondotta egyszer Eszternek -, annyira fáj-e az neked, hogy egy gyermek azt mondogatja majd nekem: Apám.- Oh nem - rettent meg Eszter -, ha valami fáj, nem az fáj.- Hát mi? Mondd meg nyíltan, tudod, úgy mint máskor. Eszter arca erre még búsabbá vált. Látszott rajta a küzdelem, hogy nyilatkozzon-e vagy hallgasson?- Már lelkileg se vagy az enyém - mondotta végre csendesen. Ábel megfogta a kezét:- A tied vagyok.- Csak az ajkad mondja ezt, Ábel.- Hát ki változott: én? vagy te? Nem te voltál-e az, aki leintett arról, hogy mindennap találkozzunk?- Mert éreztem, hogy neked teher ez. Éreztem, éreztem. Tudod, a nők szíve érzékenyebb a kénesőnél is. Megérzi a legel- titkoltabb meleget is, hideget is. S hogy Ábel némán csókolgatta a kezét, mosolygott:- Lásd, érzem azt is, hogy ebben a pillanatban a régi vagy, az enyém vagy. De mikor hazaérsz, nem viszel be engem a szívedben az ajtón. Ábel tagadón ingatta a fejét:- Hol leszel holnap? Az asszony gondolkodott.- Sehol - felelte aztán. - Élj most a feleségednek. Ebben az állapotában szükséges, hogy osztatlanul a magáénak érezzen. Ábel hálával csókolta meg Eszternek a kezét. Dr. Eördögh Károly s utána valami hosszú hír. Ábelnak elnyílt a szeme. A hír arról szólt, hogy a doktort halottboncolás közben fertőzés érte, s attól halt meg. Ábellel fölfordult a kávéház, a napos ég, a nagy világmindenség. Eszter özvegy! A levegő megtelt szegfűillattal! holdsugárral! csipkerózsalombbal! fülemüle-dallal. Ha ez egy évvel ezelőtt történik!... De egyben arra is gondolt, hogy Eszterre ez mégis szörnyű mennykőcsapás. Ki van mellette? Ki törli le a könnyeit? És ki intézkedik a temetésről? Ledobott az asztalra egy húszast és kisietett. Bérkocsiba ült. öt perc nem telt belé, ott volt a halottas háznál. A kapu gyásszal volt bevonva. Az orvos a betegek várótermében feküdt a ravatalon. Az arca éppoly hideg volt, mint életében, csak nagy fekete bajusza borzolódott széjjel. Ábel belépett a szalonba. Nők és férfiak ültek ottan, lámpás mellett, a szomszédos szobából odaérkező viaszgyertyák és koszorúk nehéz szagában - nem látta őket tisztán. Az egyik nő fölemelkedett:- Ábel! Ábel! És zokogva omlott a karjai közé. A vendégek - Ábel nem látta, kik - bámultak. Ábel az ablakmélyedésbe vezette Esztert. Az asszony fájdalmasan pihegett.- Tudtam, hogy eljössz! Vártalak! Ki is vigasztalna engem, ha nem az én egyetlen testvérem! Ábel megvárta, míg lecsillapul. A szalonból elvonultak a vendégek. (Folytatjuk)
