Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-26 / 51-52. szám
Itt az ideje, hogy elgondolkozzunk a nemietek jobb beillesztéséről Európába A nemzet helye Ha még bárkinek kétségei voltak, az európai valutarendszer válsága is megerősítette, hogy a nemzeti érdek, vagy amit annak vélnek, továbbra is a kormányok tevékenységének elsődleges mozgatója. A kormányok egyébként egyre nyíltabban hivatkoznak erre a nemzeti érdekre. Helmut Schmidt két évtizeddel ezelőtt azzal hívta fel magára a figyelmet, amikor kancellár lett, hogy szakítva elődjeinek e téren követett rendkívüli óvatosságával, azt mondta, hogy a nemzeti érdekben egyetemes indítékot kell látni. Ma Bili Clinton úgy érzi, a nemzeti érdekre kell hivatkoznia, hogy igazolja a boszniai szerb állások elleni esetleges csapásokat. Úgy tűnhet, nem sok minden változott azóta, amikor de Gaulle megállapította: „a nagyok klubjában annyi a szent önzés, ahány tagja a klubnak van“. Ezt a megállapítást nyilván kiterjesztette volna a kicsik klubjára is, ha leereszkedett volna hozzájuk. A történelem nevetségessé tette mind Wilson, Roosevelt és George Bush univerzalista álmait, mind pedig Marx és Engels jóslatát, hogy kezdetben a kapitalizmus, később a kommunizmus következtében elkerülhetetlenül eltűnik a népek közötti szembenállás. A veszély az, hogy ismét egyik túlzásból a másikba esünk, és miután meghirdettük, hogy a nemzet túlhaladott fogalom, most ismét a végső menedéket lássuk benne, amelynek védelme bármilyen kilengést igazol: „My country, right or wrong“ („A hazám, akár igaza van, akár nincs.“), ahogy brit barátaink mondják. A második világháború meggyőzően bizonyította, mennyire igaza volt XV. Benedek pápának, amikor az első világháború idején a nacionalizmust „a legiszonyatosabb pestisnek“ (Pestis teterrima) nevezte: a mai véres harcok a volt Jugoszláviában, a Kaukázusban vagy Libanonban sajnos csak megerősítik ezt. Ennyi elég, hogy belássuk, a nemzetekre ugyanaz vonatkozik, mint az emberekre, akiket összefognak. Azok a jogok, amelyekre mindenki olyan szívesen hivatkozik, nem igazolhatják a jogot arra, hogy semmibe vegyük mások jogait: ellentételként tehát kötelességeket is feltételeznek, s mindezt szerződések határozzák meg, hatékony biztosítékok kíséretében. Hiányosságai, túlzott bürokratizmusa, kudarcai ellenére egyetlen intézmény sem jutott el olyan messzire ebben az irányban, mint az Európai Közösség. E közösség révén népek, amelyek évszázadokon át öldösték egymást, most természetesnek találják, hogy a jog vagy többségi szavazás ítéljen elkerülhetetlen vitáikban. Utópikusnak tűnhet azt mondani, s még inkább azt képzelni, hogy a nemzetek békében élhetnek, amikor oly sok eltérés van köztük, amelyek nagyon gyorsan ellentétekké válhatnak. Itt van mindjárt az anyagi feltételek hatalmas eltérése: az ENSZ közgyűlésében olyan országok képviselői ülnek egymás mellett, amelyeknek egy főre jutó GDP-je 100 és 30 000 dollár között változik. Azután a méretek ellentéte: Kínának több mint egymilliárd lakosa van, a kicsik közül a nemrég felvett Andorrának, a Karib-tenger vagy a Csendes-óceán egyes szigeteinek pedig csak néhány ezer. Azután a kultúrák ellentéte, a fogalmat tágan értelmezve, beleértve többek között az ideológiát és a vallást is. De van még más is: egyes nemzetek inkább léteznek, mint mások, vagy legalábbis egészen másképp léteznek. Nézzük Franciaországot és Németországot. Mindkettő idealizálta, sőt szent értékké tette múltját. Szomszédaink Gott mit uns-ára („Isten velünk van“) az Ancien Régime Gesta Dei per Francos („Isten szándékait a frankok teljesítik be“) jelszava válaszol. Mihelyt a verduni egyezmény 843- ban Nagy Károly birodalmát felosztotta a három unoka között, a keleti frank birodalom (a mai Németország) és a nyugati frank birodalom (a mai Franciaország) gazdái a nekik jutott népek sorsát nagyon ellentétesen képzelték el. Az előbbiek helyre akarták állítani a római birodalmat, pontosabban Isten birodalmát a földön, a királyságok, fejedelemségek, őrgrófságok, püspökségek és szabad városok kiterjedt konföderációja fölé a korlátozott előjogokkal rendelkező, választott- császár hatalmát állítva. A „Szent Római Birodalom“ nevéhez hiába fűzték hozzá, hogy „a német nemzet“ birodalma, határain belül a dántól az olaszig és a franciától a szlovénig mindenféle nyelvet beszéltek. Mindenesetre határai egyáltalán nem estek egybe a Deutschtum, tehát azon területek határaival, amelyeken- a Volgáig és a balti országokig- németül beszéltek. Ezzel szemben a francia Capet- dinasztia már a középkortól elkülönült királyság kialakítására törekedett, annyira elkülönült országéra, hogy Michelet szemében Franciaország önálló „személy“ volt, de Gaulle szemében „a mesék hercegnője“, a köztársaság történelemkönyvei pedig néha a groteszkségig menően templomi szentet csináltak belőle. Németország csak Bismarcktól Hitlerig engedett a nacionalista csábításnak: olyan árat fizetett érte, hogy 1945-ös veresége után nem volt más vágya, mint hogy felolvadjon egy európai föderációban. Japán, Kína, Anglia, Lengyel- ország, Oroszország, Görögország, Egyiptom, az Egyesült Államok, Mexikó, Brazília és még sok más ország Franciaországhoz hasonló, és még ha a felsoroltak közül az utolsó négy szövetségi berendezkedésű is, mind sajátos voltának erősen tudatában lévő nemzet. Törökországra is ez áll, amióta Atatürk megdöntötte a szultánt. Mindez elegendő ahhoz, hogy jogosan beszéljünk velük kapcsolatban nemzeti identitásról: valójában minden nemzetnek, mint minden embernek, minden társadalomnak, megvan a maga identitása, ezért nem igazán érthető, hogy kitűnő elmék, élükön Francois Mitterrand-nal, a szót kénkőszagúnak érzik: mihelyt valaki létezik, szükségszerűen van identitása. Más országok más utat jártak be. A belga nemzet híveit minden eddiginél nagyobb mértékben fenyegeti a flamand-vallon ellentét. Az Északi Ligák sikere megkondította a lélekharangot az évszázadok távlatából tekintve kérészéletű olasz centralizmus felett. Felipe Gonzalez, hogy hatalmon maradhasson, kénytelen a baszk és katalán autonomistákra támaszkodni. A két Kanada végül is valószínűleg el fog válni egymástól, mint ahogy már kettévált Csehszlovákia. Nagyon csekély az esélye, hogy Jugoszlávia valaha is újra létrejön. A Svájcban idén tartott népszavazás nyilvánvalóvá tette, hogy mélyreható egyet nem értés van a francia és a német nyelvű kantonok között. Egyre erősebbek a szeparatista tendenciák az Oroszországi Föderációban, akárcsak Indiában a közösségek közöttinek mondott súrlódások. A nemzetállamra való gyakori hivatkozás ellenére ugyanis a két fogalom egybeesése távolról sem biztosított. Az ENSZ-ben ma képviselt mintegy 180 állam között sok olyan van, amely nehezen állíthatná magáról, hogy egy nemzetet képvisel. A másik oldalon a kurd nemzet, hogy csak azt említsük, még mindig nem rendelkezik állammal, és például sok arabnak meggyőződése, hogy állampolgárságától függetlenül ugyanahhoz a nemzethez - vagy az iszlámhoz - tartozik elsősorban, s csak ezután polgára e nagy közösség valamelyik „tartományának“. A szótárszerkesztő Littrében volt annyi óvatosság egy évszázaddal ezelőtt, hogy jelezze, nincs feltétlenül egybeesés az állam és a nemzet közt. A nemzetet úgy határozza meg: „Ugyanazon a területen élő, ugyanannak vagy nem ugyanannak a kormányzatnak alárendelt emberek összessége, akik hosszú idők óta elegendő közös érdekkel rendelkeznek, hogy ugyanahhoz a fajtához tartozónak tekintsék őket.“ Nem tévedés, így írta: „Ugyanahhoz a fajtához.“ Ha visszatérne a földre, elegendő volna egyszer metróra ülnie, hogy felülvizsgálja megfogalmazását... Az erkölcsi meggondolásokat most figyelmen kívül hagyva, hogyan beszélhetnénk francia „fajtáról“, amikor minden negyedik francia polgárnak legalább az egyik nagyszülője külföldi származású? Ezzel szemben nyilván előkelő helyet kellene adni annak, ami igazán lényeges: annak az érzésnek, hogy ahhoz a nemzethez tartozunk, amelynek nyelvét beszéljük, amelynek szokásait követjük, és amelynek földjén - az esetek többségében - születtünk. Ez az érzés pillanatnyilag erős, mert az emberek többsége szükségét érzi, hogy legalább minimális gyökerei legyenek. Mindenesetre sokatmondó, hogy a halászhajók matrózaitól a teherautósofőrökig a különböző társadalmi csoportok reakciója a leggyakrabban nemzeti méretekben bontakozik ki, még ha előfordul is, hogy fellépésüket koordinálják más európai csoportokkal, amikor úgy látják, hogy a francia érdekeket semmibe veszi a GATT, a nemzeti hatáskörök átadása vagy a közös mezőgazdasági politika. A bevándorlás kérdése egymaga is mutatja, hogy a nemzeti preferencia gondolata mennyire elterjedt a franciáknál. Most, hogy ezt a keveset, ami Maastrichtből megmaradt, mindenki ratifikálta, itt az ideje, hogy újra elgondolkodjunk a nemzetről. A nemzet önmagában nem adhat választ mindenre: az egyesek szorgalmazta protekcionizmus súlyosan érintené exportunkat, s Európa visszatérése régi viszályaihoz csak tovább csökkentené súlyát a világban, és növelné az erőszak mindig jelen levő kísértését. Az igazság az, hogy szükségünk van a nemzetre is és Európára is, és tisztáznunk kell egymáshoz viszonyított helyüket. (Le Monde: Andre Fontaine) Mind elismerésre törekszenek Csuvasok Oroszország Marik Skane Svódorsz; elet- e sztán Kína Tibetiek Kína Nagák Inda, Burma Hawaii Cordillera FDlöp-szigetek Bougainville Pápua Új Guinea Belau • kai Nyugatlektorátus pápua • L-J Kelet-Timor Indonézia sSXJ /v altók \ Az UNPO időközben függetlenné vált alapító tagjai: Észtország, Grúzia, Lettország, Örményország Összesen 104 millióan vannak, csupa elnyomott, elfelejtett nép fiai - 36 nép és régió alapított szervezetet Képviselet nélküli nemzetek és népek szervezete (UNPO) néven. E népek fele nemzeti függetlenséget akar, a többiek kulturális és etnikai önállóságukért küzdenek.
