Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-26 / 51-52. szám
MJiiSM Látogatóban a Ngorongoro Nemzeti Parkban A következő évben Kenyában ért a karácsony, majd néhány esztendővel később Tanzániában rekedtem karácsonyra. Már volt némi tapasztalatom a forró afrikai karácsonyokról. A Kilimandzsáró közelében levő Arushában rajtam kívül sok európai és amerikai turista ragadt, vagy éppen az év végi ünnepekre érkezett oda. És persze mindenki igyekezett jó előre gondoskodni a karácsonyiújévi szafárikról. Én viszont Dar-es- Salamból az ünnep előtti napon repültem Arushába. Szerettem volna újra látni a világ egyik legvarázslatosabb részét, Kelet-Afrika természet- védelmi területeit, ahol oroszlánok és elefántok ma is szabadon élnek. A Ngorongoro-kráter, a világ „nyolcadik csodája“ kínálkozott erre. A 18-22 kilométer átmérőjű kráter peremének legmagasabb pontján épült Crater Lodge-ban még volt szabad szoba. De hogyan jutok oda - a 150 kilométerre levő szafáriváros- ból? A buszjárat megbízhatatlan, gyakran a jármű tetején is utaznak... Es a Ngorongoro területére csak igazolt kísérővel - kirongózival - léphetünk be. Szerencsémre, akadt egy finn kolléga, Oiva Leppinen, aki ugyanabban a cipőben járt. Ketten olcsóbban bérelhettünk egy terepjáró Land Rovert, amivel a hósipkás Kilimandzsárótól eljuthattunk a Ngorongoróhoz! Hogy fél napig kellett döcögni le a kráterbe, a mellénk rendelt kiron- gozi - vadőr - kíséretében. Azonkívül nem térhetünk le az utakról, kocsinyomokról, nem hagyhatjuk el gépkocsinkat, nem ingerelhetjük a vadállatokat. Tüzet gyújtani és cigarettát eldobni tilos, sőt még kutyát se szabad magunkkal vinni! És még egy figyelmeztetés: „Autójában mindig legyen any- nyi benzin, hogy Önsötétedéselőttvisz- szatérhessen a parkból!“ Hát erre különösen ügyeltünk a benzinhiányos Tanzániában! Régen maszáj családok is éltek a kráterben, de 1975-ben kitelepítették őket, mert túl sok állatot pusztítottak el. Pedig csak nyíllal és dárdával vadászhattak. Persze, orvvadászként visszajárnak... Most viszont zsivajgó turisták hada lepi el a Ngorongorót; hatalmas nyitott tetejű buszokkal járják be a krátert és környékét. A köves-gödrös meredek szerpentinen jó félórát tartott, amíg az utunkat keresztező ugráló-bohőckodó kékszakállú gnúk között leereszkedtünk a kráterbe. De a kráterfenékben is kétezer méter tengerszint feletti magasságban jártunk! Trópusi meleg, kék ég, s körös-körül a kráter meredek fala, erdővel borítva. Megfeledkeztünk a karácsonyról... Állatokat kerestünk a magas fűben, a bozótosban. És íme: Zebrák gázolnak a tóban, távolabb kafferbivalyok sötétlenek, gólyalábú flamingók erdeje pedig rózsaszín felhőt képez a tó tükre fölött. Balra tőlünk két gepárd vonul - kényelmesen, hiszen biztosak a dolgukban! - a fürge Thompson-gazellák után. Dörömbölök a vezetőfülke tetején, hogy a sofőr állítsa meg a kocsit, hogy teleobjektívommal a gepárdokra „lőhessek“, de azok addigra már messze járnak... A gepárdokat többé nem is láttuk, de később, egy másik Land Rover utasai boldogan kiáltották át nekünk, hogy sikerült filmre Ő valóban az állatok királya Zebrasült - ebédre Az amerikai motelekhez hasonlító lodge előtti természetes teraszról, hatszáz méter magasból szabad szemmel csak a kráterben tanyázó flamingók fehér-rózsaszín serege látszik. Távcsővel azonban az elefántokat is megfigyelhetjük innen, meg a zebrák és a gnúk - a lóantilopok - legelésző csapatait. De ha tíz-húsz méternél távolabbra merészkedtem a barna faburkolatú lodge-tól, akkor egy fekete fiú - az íjjal felszerelt egyenruhás őr - azonnal a nyomomba eredt. Nem a közelben legelésző öreg elefánttól féltett, hanem a kráter meredek oldalán felkapaszkodó kaf- ferbivalyoktól. Az afrikaiak ezeket a tonnányi kolosszusokat tartják a legveszedelmesebb, a legkiszámíthatatlanabb nagyvadnak. Rosszul lát, ám jól hall - és a gyanús zörejekre idegesen reagál, vagyis támad! Persze, oroszlánok és leopárdok is jártak már a lodge közelében, első utazásom idején pedig egy orrszarvú rohant a terepjáró autónknak. Oivá- val azonban mi elsősorban a szemtelen majmoktól tartottunk, mert előfordult, hogy a szobánk ablakát csapkodták a banánért, amit kívülről láttak asztalunkon. Első nap ebédre zebrasült volt rizs- zsel és gyümölcsmártással. Ebéd után kellemesen csevegtünk az ezüstgömbökkel díszített karácsonyfa mellett. Ez volt az egyetlen, ami a trópusi hőségben az ünnepet jelentette. A karácsonyt Európa legtöbb országában a téllel, hóval, csilingelő szánkókkal, csillogó díszekkel teleaggatott fenyőfával, ajándékokkal - és mindezt karácsonyesti családi együtt- léttel - képzeljük el. Csalódottak vagyunk, ha a karácsony nem ölt hófehér ruhát... És vajon milyen ez az ünnep távol a Dunától, Afrikában, az Egyenlítő mentén? Három karácsonyt töltöttem afrikai országokban. Az elsőt Ghanáa töredezett aszfaltú, helyenként folyómedreken át vezető, gödrös, köves kapaszkodókkal teli úton, arról most elfeledkezem... Elvégre feljutottam a világ legnagyobb természetes állatkertjének páholyába! Húsz- harmincezer nagyobb emlős állat él a csaknem tükörsima kráterben, amelynek sárgás-zöld színét csak a benne levő tavak vizének csillogása töri meg. Egymillióra becsülik az itt tanyázó madarak számát. Csak a kávézás után indultunk terepjárónkkal a kráterba. Ne ingereld a vadakat! Belépés előtt elolvastuk és aláírtuk a Ngorongoro Nemzeti Park „belépési szabályzatát“, amiben többek között az állt, hogy nem vihetünk magunkkal lőfegyvert és csak négykerék- meghajtású járművel ereszkedhetünk ban, jó barát magyarokkal - s ők némileg pótolták a karácsony itthoni „kellékeit“. A műanyag karácsonyfát Angliából hozatták, a szentesti vacsorához tengeri halat készítettek. Az ünnep első napján a Volta folyón hajóztunk - de nagyon hiányzott a Duna menti otthon... Terepjáróval a kráterhez venniük két gepárdot, amint éppen elkaptak egy gazellát. Úgy látszik, mi erről lemaradtunk... Viszont kicsit később, a tóparton észrevettünk egy keselyűvel verekedő hiénát. A keselyű eleinte hiába akarta elkapni a zsákmányát, a hiéna védekezett, de a végén mégiscsak a keselyű győzött... A lusta oroszlánok- Szimba! - Oroszlán! - kiáltott váratlanul a kirongózi, mire a sofőr jobbra kapta a kormányt és letérve a csapásról, a dús fűre vezette a kocsit. Ä húsevő vadak részére „terített asztal“, mármint a kráter kellős közepén egy népes oroszláncsalád lustálkodott a fűben. A szülők alig mozdultak, csak a kölykök járkáltak ide- oda, ám anyjuk nem szoptatta őket. Lustán feküdtek, csettintgetésünkre és füttyentgetéseinkre se mozdultak. Csak a sörényes hím állt fel unottan. Fél órát is tartott ez a „szemezés“, de hiába. És hogy kollégámnak is legyen egy oroszlántörténete, elmeséltem neki a Ngorongoróban tett első látogatásom éléményét: Három nőstény és egy hímoroszlán készült alkonyatkor támadásra a magas fűben. A hím a dombról nézegette, amint az egyik nőstény az elefántfűben lapulva, ugrásra készen leste a legelésző zebrákat. És amikor az egyik zebra lemaradt a többiektől, azonnal ráugrott, és rögtön a nyakát próbálta elharapni, de a zebra vágtatva elmenekült... A szimba még két ugrással próbálkozott, a zebra azonban nagyot rúgott, mire az oroszlán futni hagyta őt... Percek múlva viszont a másik nőstényoroszlán próbálkozott a zebrával, de a csíkosnak akkor is sikerült elmenekülnie. Sőt, ugyanígy járt a harmadik ráugró oroszlán is. Ä zebrának szerencséje volt, túlélte a támadásokat. A sörényes hímoroszlán egész idő alatt meg se moccant. A sikertelen akció után a nőstények szépen visszasétáltak hozzá, mellé feküdtek és éhesen ásítozni kezdtek... Finn kollégámmal szállásunkra indultunk, amikor a nap elbújt a kráter mögött. A magasból még egy pillantást vethettünk erre az óriási „terített asztalra“, ahol ma is természetes körülmények között élik minennapjai- kat az oroszlánok, gazellák, hiénák és impalák, a gepárdok és a zebrák... ^Flamingó^^kráta
