Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-06-27 / 25. szám

* •* 993. VI. 27. ajon miért tartozik a határvidék­hez Mohelnice és Libéchov, ugyanakkor miért nem Náchod és Domazlice? Mert a .határvidék' fogal­mat abban az értelemben, amilyet az utolsó háború után nyert, nem lehet meghatározni az államhatár közelségé­vel, hanem valami egészen mással. Ugyanis azokat a területeket takarja, melyeken német települések voltak ta­lálhatók, úgy, ahogy azok az évszáza­dok során kialakultak. Megállapodtak és meg is maradtak 1945-ig. Az akkori nemzetiségi térképre ma már csak az idősebb nemzedék emlékszik. Idézzük csak fel Masaryk lexikonéból, I. rész (1925), a címszó „Csehszlovákia (la­kossági statisztika)“, 1057. old. és a köv: A cseh-német nyelvhatár - az ország belsejéből nézve - Domazlice, Stankov, Plzen, Manétín, Cistá, Louny, Trebenice, Roudnice és Mélník mögött húzódott Bezdézig és Jestédig, onnan Zelezny Brod és Dvúr Králové körül Náchodig, az Orlicei-hegységig, majd Zábéh, Olomouc, Lipník, Hranica és Prí- bor mögött Opaváig. Délen német több­ségű volt Nyrsko, Vimperk, Prachatíce, Cesky Krumlov, Slavonice, Znojmo, Hustopece és Valtice. A német nyelvte­rület kellős közepén népes sziget léte­zett, a mosti-duchcovi, melyen a csehek a lakosság harminc-ötven százalékát al­kották, ugyanakkor a cseh területeken belül német szigetek voltak, a svitavyi- lanákrouni, a jihlavai és még néhány további szigetecske. Jelentős számú né­met kisebbség élt Brünnben és Olo- moucban. Egészében véve, a németek Csehország lakosságának egyharmadát alkották, és egynegyedét Morvaország lakosságának. * Már ez a futó pillantás jelzi, hogy a cseh föld két nemzet hazája volt. A cseh nacionalisták megfosztották a csehországi németeket honossági jo­guktól, betelepültöknek nyilvánítva őket. Csakhogy: már a cseh állam kezdetének időszakában éltek itt németek, ugyan nem nagy számban, de kiemelkedő szakmák művelőiként. A kulturális-civili­zációs, valamint a politikai fejlődést te­kintve, a német tartományok évszáza­dokkal jártak a csehek előtt. Ezért azok, akik onnan hozzánk jöttek, a mi elődeink szemében a Nyugat képviselői és a Nyugat kultúrájának közvetítői voltak. Szerepük van abban, hogy Európa ré­szévé váltunk. Terjesztették nálunk a kereszténységet, és nemcsak tűzzel és karddal, mint az Elba mentén. Tevé­kenykedtek itt ír-skót és bizánci misszi­ók, de a németek voltak a legkitartób­bak. A 12. századtól kezdve tömegestül érkeztek ide németek, mégpedig uralko­dók, feudális főurak meghívására. Kije­löltek számukra helyeket, melyeket nem lakott senki. Itteni alattvalókká váltak, és tették, amit tudtak. Két emberöltő alatt városok tucatjait alapították, melyek az uralkodó hatalom gazdasági alapjává váltak. A Premysl-állam a 9. században keletkezett. A tömeges német betelepü­lés a tizenkettedik században kezdődött, de már korábban is jelentős tevékenysé­get fejtettek itt ki a németek. Ha valaki ma, a huszadik század alkonyán kijelen­ti, hogy a németek csaknem kezdettől fogva részt vettek a cseh állam felépíté­sében, akkor nehéz bármit is felhozni ez ellen. [...] valamilyen forradalmi ha­talom meg akarja valósíta­ni nagyképü utópisztikus álmát, kiürített helyre van szüksége az építkezéshez. Eltávolít mindent, ami nem válhat felemelkedésének eszközé­vé. A határvidéken fölöttébb segítette az utópia győzelmét az, hogy itt mindent a „nulladik évben" kezdtek kiüríteni, rombolni, bevezetni, betelepíteni, szer­vezni és építeni, amikor hirtelen el kellett mennie csaknem mindenkinek, akik ezelőtt itt laktak, itt nőttek fel, itt emlé­keztek, akik gondozták a mezőket és erdőket, a kápolnákat és udvarokat, kas­télyokat és fasorokat. Az ő kitelepítésük előtt, tulajdonkép­pen közvetlenül a háború befejezése után, érkeztek ide az ország belsejéből azok, akik elhatározták, kezükbe veszik itt a dolgokat. Hogy miféle emberek voltak, és milyenek az indítékaik? Kik­nek a megbízottai lehettek azokban az első napokban? Melyik archívumban ta­lálhatók erről feljegyzések? Gondolkod­junk: az ország besejéből győztes fegy­verekkel rátermett férfiak érkeztek, ugyanakkor a Szudéta-vidéken sok férfi nem volt: fogolytáborokban voltak vagy az elesettek között. Mi történt ott abban az időben? Még manapság is élnek mindkét oldalon emlékezők. Ha nem hunyod be a szemed az igazság egésze előtt, nincs rá okod, hogy ne hallgasd meg őket. Bizonyára észreveszed, hogy itt is, ott is valaki felejteni akar. A legelő­ször érkezettek közül nem egy beépült annak az új hatalomnak a struktúrájába, mely ma is uralkodik. Miután kihajtották a németeket, jöttek ide volhmiai csehek, Magyarországról és Romániából áttelepített szlovákok, cigányok, még görög menekültek is, de mindenekelőtt csehek az ország belse­Petr Príhoda jéból, többnyire a szegényebb rétegek­ből. Egészében véve tehát gyökereiktől megfosztott vagy a mai napig lebegő emberek. Számukra a határvidék „ol­vasztó tégely" volt. De nem olyan, ami­lyen az Egyesült Államok az Európából betelepültek számára. Amerika könyör­telenül rákényszeríti minden betelepülő­re az ő formáját, melyet már előre elké­szített. Itt nem volt mibe belelőni. Itt halogatni kellett. Itt mindenki egyénisé­gének feladására kényszerült, mert hir­telenjében nem tudta, mi lesz vele. Vala­kinek ez egész könnyen ment. És sike­resebb volt az, akinek egyáltalán nem voltak egyéni vonásai. A betelepültöknek nem volt, nem is lehetett semmiféle belső vonzalmuk ah­hoz, ami itt a korábbi időkből megma­radt. Egyébiránt hihetetlenül könnyen jutottak vagyonhoz. Csak akarnod kellett - és volt házad. Nem tetszett neked benne? Könnyedén elpazaroltad a meg­szerzett vagyont? Kérem, kaphatsz má­sikat. Az embereknek olyan fajtája ala­kult itt ki, „aranyásóknak" mondták őket, akik a letelepedés ürügyén érkezve „megpakolták" magukat, aztán vissza­mentek az ország belsejébe. De igazá­ból azok sem kötődtek új lakóhelyükhöz, akik akkoriban úgy döntöttek, hogy ma­radnak. Minden, ami korábbról itt ma­radt, hirtelen eltűnt. Meg aztán: csak nagyon nehezen lehet kialakítani igazi otthont, ha tudod, hogy annak, aki felé­pítette a házat, melyben laksz, kevéssel a te érkezésed előtt nem önszántából kellett elmennie. Ezért az emberek jöttek és mentek. A spontán módon vagy szer­vezett formában „utólagosan betelepü­lők" hullámai egymás után, újból és újból meghódították ezt a már korábban megvert vidéket. Tartósabb letelepedés­ről a hatvanas évektől kezdve lehet beszélni, amikor felnőtt a háború utáni első nemzedék. Minthogy az új emberek nem éltek együtt bizalmasan ezzel a környezettel, így az nem inspirálhatta, nem is fékez­hette őket. Mint TABULA RASA, hagyták aztán, hogy lényükbe beíródjék az, amit másutt gondoltak ki és határoztak el előre. Vajha érkezett volna közéjük vala­ki, aki érthető módon elmondja nekik, például azt, hogy: A szél hozott ide titeket a legkülönfélébb tájakról, minden­féleképpen megdolgozott benneteket az élet, ennek ellenére próbáljátok kölcsö­nösen megérteni egymást - hogy min­denki megértse saját magát; talán fel­fogjátok, hogy osztoztok valamiben, amivel többek vagytok, mint eddig volta­tok; és emlékezzetek a számúzöttekre, akiknek a hajlékaiba betelepedtetek, és akikkel osztoztok abban a valamiben; és ha nem is vagytok okozói az ő fájdal­muknak, ne nézzétek le őket, legalábbis ne felejtsétek el olyan könnyen, hogy nektek is szükségetek van és lesz az igazságra; gondoskodjatok tehát erről a műről, melyet nekik el kellett hagyniuk, műveljétek ezt a földet. Senki ilyen ember nem jött. Ismered azt a szlenges kifejezést, hogy: „csont­vázig lenyúzni"? A gumisok használják, akik a gumiabroncsok felújításával fog­lalkoznak. Azt jelenti, hogy a gumiréte­get egészen a drótmerevítöig le kell dörzsölni. - Mi maradhatott itt? Minek kedvez itt igazán? Annak, ami ugyan minden ember számára közös, de nem feladat, hanem pusztán eleve adottság: olyan életnek, mely a csontvázig le van nyúzva, azaz az alapvető vitális szük­ségletek szintjéig. Kenyér és játék. A tel­jesség kedvéért tegyük hozzá: munka is, mely azonban ma már nem szeretett, nem alkotó, lélektelen és értelmét veszí­tette. Gyár, kocsma, futballpálya - az elveszett lelkek három gyülekezőhelye. A határvidék kilátástalan vidékké kezdett válni, senki földjévé... Senki földjévé?! Minden azt sugallja az embernek, hogy megengedjen ilyen kijelentést. Pedig mégiscsak a mi föl­dünk! A másik oldalon, a szudétanémet honfitalálkozó szónoki emelvényéről ugyanez hangzik: Igen, mégiscsak a mi földünk! - Mielőtt tudatosítanám horde- rejét ennek az ellenpontnak, valami összeszorul bennem, és egyszerre, ahogy szokott, ráfordul a figyelmem - és lélekben már pereg is előttem a film: a nürnbergi Parteitag, München, 1939 márciusa, gestapo a Peckárnában, kobylisi lövölde, Lidice, az olyan lassú, de baljósán feltartóztathataltan ritmusú nevek, mint Buchenwald - Mathausen - Ravensbrück - Oswiecim; 1945 máju­sa, mint amikor cintányért ér az ütés, és abban a zajban „visszavágó" vérfürdők Dél-Morvaországban és Krásne Breznó- ban; és mindjárt erre 1948 februárja, és már szanaszéjjel Jáchymov, Bory, Leo- poldov, szintén Poznan és Budapest 1956, 1968 augusztusa stb., stb.: inkább legyen elég! Ezt is elmondták már sok­szor - s meg lehetett alaposan vitatni. Hiszen ebben a gyökereiből kiforgatott földdarabban Európa, sőt az egész világ nyomora meglátható; és ha úgy akarod, saját múltbéli és jelenkori nyavalyáink tompa tükreként szolgál számunkra. Ta­lán azokra a jelenkoriakra kellene néz­nünk a leggyakrabban. A mi földünk ez, felelősek vagyunk érte. Hogy a maguké­nak vallják azok is ott a másik oldalon? Hiszen innen származnak! És ebben az ellenpontban vélem látni a feladatot. A miénket is, az övékét is. [...] r É vszázadokon át a mi közös föl­dünk volt ez. Legnyugatibb sar­ka a maga idejében Schlick- birtok. Cheb és Jáchymov vidékének urai talpig német férfiak voltak, de ugyanígy a csehek is. Stephan Schlick 1526-ban halt meg az ifjú királlyal, Lajos­sal, Mainznál, amikor Csehországot és Európát védte a törökökkel szemben. Ro­kona, Joachim Andreas úr száz év múl­va fellázadt Csehország törvényes ural­kodója ellen, akit a született csehek is elutasítottak. 1621 júniusában, az Óvá­ros piacterén a fejével fizetett ezért. Sőt a huszonhét cseh, német úr és polgár közül elsőként lépett a kivégzőhelyre. Nem sokkal odébb, a Hasistejnán laktak Lobkowitzék, akik szerteágazó főnemesi családból származtak. Hagyományosan széles látókörükkel tűntek ki, mely túl­mutatott a cseh horizonton. Bohuslav úr, aki a Hasistejnán született és ott is halt meg, beutazta Európát, művelte magát valamennyi akkori tudományban, és itt, az Érchegység lejtőjén könyvtárat létesí­tett, melyhez hasonló messzi tájon nem volt. Még távolabb, Jezeríben, a maga korában tekintélyesnek számító szín­ház- és zeneművészeti központot hoz­tak létre Lobkowitzék; még Bécsből is jártak oda. Abban a légkörben nőtt föl Christoph Wilibald Gluck, a helyi erdész fia. Décínben éltek Thunék. Tirolból jöt­tek ide, de vásároltak birtokot Szászor­szágban is. Néhányan ebből a családból kimondottan csehbarátok voltak. Sőt Jo­sef Matthias úr lefordította németre egyik szerencsétlen kézirathamisítvá­nyunkat ... a világ, melynek rendje kedvezett Csehország mindkét népe zavartalan együttélésének, visszavonhatatlanul el­múlt. Kőtanúi pusztulnak, eltűnnek. Ba­rangolok ezen a földön, s látom Ronov, Hasistejn és Ryznburk romjait, az osecki és broumovi templom halott testét, Cer- veny Hrádok és Jezera lemállott vakola­tát. Úgy nézek ki, mint a keresztény középkor szerelmese, aki Kis-Ázsiában járva azt mondja: itt lakott Galatea, itt Efezosz, Pergamosz, ott Laodicea... Bodnár Gyula fordítása A Kalligram kiadó gondozásában a napokban jelent meg magyarul Petr Príhoda A cseh kór című könyve. A fenti részletek az Elveszett törté­nelem című esszéből valók, mely először sza- mizdat-kiadásban látott napvilágot 1984-ben, német fordítása egy évvel később. A kép nem sokat árul el a kitelepített németek igazi tragédiájáról, az internáló táborokról, a három és fél kilós csomagokkal menetelő kiüzöttekról, az ún. forradalmi gárdák kegyetlenkedéseiről. (ÓTK felvétele) ELVESZETT TÖRTÉNELEM*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents