Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-06-27 / 25. szám

Gyermekkoromban tavasszal az utcán, is­kolaudvaron, libalegelőn egymást túlhar­sogva - s olykor túlejtve - abban verseng­tünk, ki látott hamarabb visszaérkezett fecs­két, gólyát, sárgarigót, ki hozott elsőnek hóvirágot, jácintot, ibolyát az erdőből. Mert, ugye, sok-sok egyéb jegye, jelzése, villaná­sa mellett a kikelet a költöző madarak visz- szatérésével, az álomba merült virágok, fák újraébredésével is tudtunkra hozta: vissza­tértem, itt vagyok! A felaranyló napfény, az élénkzöld, a lila, a sárga színek villanása, a párválasztó hí­mek násztánca, a szerelmi bódulattól ihle­tett madár éneke hatására lelkileg fogéko­nyabbá, képlékenyebbé, gazdagabbá, köz­vetlenebbé és nyitottabbá válik az ember... Nem léphetsz kétszer ugyan­abba a folyóba. E klasszikus görög bölcselet azt is sugallja, hogy sosem láthatom meg töb­bé a jó két évtizeddel ezelőtti Fekete-vizet. Sem a patak vi­zét, sem a medret, sem sajá­tos állat- és növényvilágát, sem a feszes felállásban partjait övező fűzfákat, égerfákat, je­genyéket. Az egykori Fekete­víz - nincs többé. Nem is tudom, miért került ez a csodálatos patak fekete­listára. Csupán sejtem, azért történt minden, mert nem volt „fajtiszta“ eredete, nem táplál­ták magas bércekről lezúduló víztömegek, csermelyek, szik­lák tövében buggyanó forrá­sok. A Fekete-víz a Kis-Kárpá- tok hegylábánál tavasszal- ősszel felduzzadó lápos vízte­rület lefolyásaként jött létre. A váltakozó lápi vízbőség vagy vízínség tette a patakot sze­szélyessé, olykor kicsapongó­vá, olykor a haranglábhoz kel­lett láncolni a sápi hidat, hogy el ne sodorja a tavaszi ár, máskor a kiszáradt meder mé- lyületeiben kialakult tavacs­kákban, de inkább pocsolyák­ban kénye-kedve szerint lelt potya halzsákmányra a koca­halász... Mérgezett víz Amikor a Súr-lápot egyedülálló madár- és növényvilágának megóvása végett természet- védelmi területté nyilvánítot­ták, elzárták a lápterület vizé­nek lefolyását is. Az egykori, vegyi-biológiai szempontból ki­fogástalan, a lassú folyású Fe­kete-víz medrében folydogálva korhadó termékekkel feldúsult víz a kavicsos sodrásokon, a „gázlókon“ letisztult, s mind a halak, a rákok, csigafélék, teknősbékák, mind pedig a ví­zinövények számára kiváló „melegágynak“ bizonyult. Sű­rűn benőtte a hínár, a béka- szöllő, békabuzogány, a par­tok mentén pedig megannyi sás- és kákaféle meg nád kí­nált búvóhelyet halaknak, ma­daraknak. Az egykori jó víz helyett a Kis-Duna vegyileg szennyezett vizét vezették be­le a vízi paradicsomba, ahol valaha a falusi lányok-legé- nyek vidám csónakázásának élményére egy-egy letépett sárga vízirózsa virága tette fel a koronát! A Kis-Dunával összekötő csatorna megépítésekor meg­fontolt (vagy éppen megfonto­latlan) tárgyilagossággal sza­bályozták a régi medret. A part merti buja növényzet, a fák, a bokrok, a nád-, sás-, káka- szegélyzet könyörtelen lánc­talpak, merítőkanalak, csáká­nyok, fűrészek, fejszék védte­len áldozata lett. Kialakítottak egy mértanilag szabályos, élettelen árkot, két partja men­tén élettelen földsávval, amelyben hosszú éveken ke­resztül egyetlen fűszál sem tu­dott megfogódzni, s meg­adóan tűrte, hgoy meredek ol­dalát halálosan csókolgassa a mérgezett Kis-Duna-víz élet­emésztő hulláma... Nem is nőtt nád, virág, még gyom sem a Fekete-víz men­tén, nem csobbantották halak a zavaros-szürke, olykor mo- sóvízszerűen habos levét, nem bogarásztak rajta vöcs­kök, vadkacsák, vízityúkok! A rákászat alkonya Hosszú, fásult évek teltek el, egyre fogyatkoztak a faluban azok, akik emlékeztek volna a háború előtt még hasznot hozó vízimalomra, amelynek emeletnyi magasságú lapátke­rekét komótos táncra kénysze­rítette a betongáttal a zúgóba kényszerített víz. Csak ritkán került szóba a jóízű fekete-vízi hal, a ponty, a csuka, a menyhal, a „tövises“, azaz a dörgincs, hogy csak a legíz- letesebbjét említsem. A ráká- szásról csak kevesen tettek néha említést: akik nem átal­lották eltölteni egy-egy szú­nyogokkal teli holdvilágos éj­szakát jó bevétellel kecsegte­tő, de bizonytalan üzleti kaland reményében. Az esetleges zsákmányt ugyanis egy fővá­rosi ügynök szokta átvenni a legrangosabb pozsonyi ét­termek számára. Mivel azon­ban az éttermek igénye inga­dozott és az ügynök rendszer­telenül érkezett, a rákászat nem számított biztos bevételi forrásnak. Mellékesen talán érdemes megemlíteni, hogy a fekete-vízi rákból a szom­szédos Cseklész (Bernoláko- vo), akkor az önálló Szlovákia határközségének neves „Pufi grófja“ kéthetenként küldött gyorsszállítmányokat angliai Esterházy-rokonainak. Hiába is emlegettem az if­jabb legénykéknek vízityúkot, vöcsköt, bölömbikát, szürke gémet, amelyek valaha bené­pesítették a part menti náda­sokat, láttam zavartságukon, hogy a szavakat nem ismerik, a képet elképzelni sem tudják. Hasonlóképpen jártam akkor is, amikor az egykor e vidéken bőven fellelhető növényekre, virágokra terelődött a szó. A füzény, a deréce, a menta, macskagyökönke, feketena- dálytő, a zsurló említése a be­szélgetőtársakban sem emlé­ket, sem visszhangot nem éb­resztett föl. Legnagyobb meg­lepetésemre nálam idősebb? sem korombeli lakosok nem tudtak visszaemlékezni az or­vosi kálmos jellegzetes illatá­ra, leveleinek fényeszöld csil­logására. Pedig egyesekkel közösen valaha mi is segéd­keztünk alkalmi gyűjtőknek, téptük-szedtük a gyökerét a szélesen elnyúló part menti telepen... Visszatérnek-e neveik? Az utóbbi évek során lassan- lassan végre helyét, rangját és jelentőségét megillető helyre került: közüggyé, országos, sőt nemzetközi gonddá duz­zadt a környezet védelme és alakítása. Nem egy alkalom­mal láttam csodálkozva, hogy az elvontnak, távol esőnek tű­nő rendeletek, intézkedések a Fekete-víz környezetében is észlelhető, kedvező fordulatot hoztak. Nincs semmi kedvem hite­getni, netán félrevezetni sem másokat, sem magamat. Min­denesetre jóleső érzéssel fe­deztem fel újra a töltés olda­lán, közvetlenül a vízpart menti szegélynövényzetben szá­mos, rég nem látott fajtát, köz­tük a sárga nőszirom olajzöld lándzsaleveleit, a ligetszépe sárga bokrétáját, megszámlál­tam három mentafajtát, ismét gyönyörködhettem a füzike ap­ró virágdíszeiben, az erdei de­réce üde, báli ruhás lányokra emlékeztető karcsúságában - s egyben ízlelgettem e virá­gok nevét, a szavak zenéjét, csodálván, milyen finom érzék vezérelte elődeinket, akik eze­ket az elnevezéseket megköl- tötték! Ezek a növény- és virágne­vek egykor itt voltak szoros egységben a hordozóikkal, be­leágyazva anyai-apai szóval a gyermek fülébe. Aztán egy kíméletlen beavatkozás követ­keztében a virágok, növények eltűntek. Legalábbis tetszha­lottakká váltak. Most, amikor lassan visszatérni látom az egykori növényzetet a Fekete­víz partvidékére, aggódva kér­dezem, vajon visszatérnek-e neveik, a szavak muzsikája az emberek fülébe, szívébe, tu­datába? ... Csodálkozásaimnak, meg­lepődéseimnek és gondjaim­nak ezzel még nem szakadt vége! Víz sodorta? Madár hozta? A Kis-Kárpátok tövében baran­golva egy tőzeges-vizenyős terepet járva macskagyökön- ke-telepre figyeltem fel. Éppen akkor nyiladozott a nevezetes gyógynövény öregrózsaszín, sajátos illatú bogernyője. Gyors ötletem támadt: viszek belőle egy gyökércsomót „a mi vízpartunkra“, a Fekete­vízhez, hogy visszatérjen oda ez a növény is. Nem törődtem azzal, hogy a gyökér kiásása közben bokáig-könyökiq sáros lettem! Hanem volt mit bámulnom másnap, amikor a gyökönkém- mel a kezemben a kertem vé­gében a vízparton nézelőd­tem, hova is ássam be a gyö­keret: egyszercsak megláttam egy jókora bokor - macska- gyökönkét! A víz sodorta oda a magját, vagy madár hozta, avagy egyszerűen felébredt a szabályozással járó erősza­kosság kábulatából? Nem tud­hatom és elvégre mindegy, az a fontos, hogy újra ott van az egykori helyén, hogy „vissza­tért“. Hasonlóképpen „jártam meg“ a fekete nadálytővel. Mi­re a más vidékről hozott gyö­kér a következő tavaszon ki­hajtotta gyenge lándzsahegy alakú leveleit, nem messze tő­le erőteljesen fejlődő tőre ta­láltam ... Egy idő óta arra gondolok, hogy egyszer nekivágok, elin­dulok a Fekete-víz felső folyá­sa felé, felkeresek más vize­ket, mocsarakat, hogy orvosi kálmos gyökeret hozzak és el­ültessem kertem végében, ahol egykor annyi volt belőle. De nem bánnám, ha közben valami csoda folytán ugyanúgy járnék vele, mint a gyökünké­vel meg a nadálytővel, ha egy tetszhalott gyökere felébred­ne, visszatérne, mint az erő­szakos beavatkozást túlélő csírának jövőbe mutató üze­nete ... Petrik József Réti füzény Fekete nadálytő Orvosi kálmos 1993. VI. A szerző felvétele | TÖPRENGÉS A VISSZATÉRÉSRŐL 1

Next

/
Thumbnails
Contents