Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-19 / 50. szám
INDULÓFÉLBEN Pártos Erzsi szelíd derűje Alkalom szüli a színészt. Pártos Erzsit egy távoli farkasüvöltés „szülte“. Ez volt az első szerepe, valamikor a húszas évek végén, a vígszínházt kulisszák mögött. Hátborzongatóan hiteles lehetett, mert pár évvel később újabb feladatot kapott Szövege még mindig nem volt, de az arcát már megmutathatta. Sikoltania kellett egy tébolydában. Hangosan, velőtrázóan. Harmadszorra meg is szólalhatott. >rJééé!“ Ennyi volt a szövege. Csodálkoznia kellett, de oly módon, hogy a közönséget azon nyomban megnevettesse. Dőlt is a nézőtér a mafla arcú parasztcseléd láttán, és mert a nagy hatalmú igazgatónak is tetszett a figura, az ifjú színésznő a felvonás végéig színpadon maradhatott. Hatvannál is több év telt el azóta. Pártos Erzsi albumában fényképek tucatja jelzi: gazdag a múlt, amelyen átlapozunk. Ahány szerep, annyi arc és ugyanannyi „kommentár“. „Ezt a képet nézd! - bök rá talán a legrégebbire. - Angyali kölyök voltam, mindenki meg akart puszilni. És látod, később is... nem híztam el, szexem is volt, lehetett szeretni. Most meg, tudod, ki ül melletted? Egy bolond öregasszony, egy vén ripacs, aki már élni sem akar. Mondani akarsz valamit? Ne szólj közbe! Nekem beszélnem kell. Ha csak nézek és hallgatok, még inkább hülyének látszom.“ És nem is tart szünetet egyetlen percre sem. Ül mellettem, mint egy nyugalmazott manó kiflit majszolva, morzsákat szórva. Olykor-olykor kacag egy sort, máskor dühében az asztalra csap, zsörtölődik, morfondírozik, dünnyög egy kicsit. Játszik. Nekem is, magának is.- A körmeimet nézed? Rondák, mi? Manikűrös legutóbb harminc éve látta, most meg már én sem nagyon reszelgetek. Takarítani sincs már erőm. Nem érdekel. Beolajozom magam, és csak úgy csúszkálok szépen a bútorok között. Ekkorka lakásban nem is lehet élni. Ha szeretőm lenne, le sem tudnám fektetni. Mit akarsz ezzel a pléh vacakkal? Nyomkálod az orrom alá... aztán mit fizetsz a szövegemért? Vagy csak azért rakod ide, hogy kiárusítsad a hülyeségeimet? Majd adok én neked. Na, gyere közelebb, szeresd a nagymamát, én nem a farkas vagyok. Színésznőnek sem érzem már magam, az az igazság, pedig te is mit mondtál? Hogy amit a Forgószínpadban nyújtottam... kevés már az öreg színész, ezt írd meg! Nekem fiatal koromban is rengeteg sikerem volt, elhiheted. Azt mondta a Csortos, hogy örökké csak velem szeretne játszani. Hát persze! És a Hitler? Ő is velem akart, és ezt az ember éveken át viseli. De mit akarok még? Éltem így is eleget. Van mit lehúzni a vécén. Minden este azért imádkozom, hogy Ő, ott fent és én, itt lent egyezzünk már meg végre. Nem akarok már felébredni, minek? • Azért, hogy... —... miről akarsz meggyőzni? Hogy szép az élet? Szép, persze, hogy szép. Ha hagyják, hogy az legyen. És ami most van, az tetszik neked? A tülekedés, a pénzéhség, a háborúskodás... már a televízióval is baj van. Valami ott sem stimmel. Egyedül a Dallast szeretem. Abban ugyanaz a politika és ugyanaz a komiszság van, mint nálunk. Hidd el nekem, az ember mindig ugyanolyan marad. Egyáltalán nem változik. Nincs nála szörnyűbb teremtmény a földön. Irigy, ronda, hazudik és gyilkol. Ha azt mondják neki, szeresd a másikat, biztos, hogy nem fogja megcsókolni, de ha utálatra bíztatják, azonnal fegyvert fog. Mi ebben a nagy dolog? Megölni a másikat... Én imádom az amerikai filmeket, de ezek a krimik, amik most vannak?! Felháborító! Ne rontsuk el a gyerekeinket any- nyira, hogy csak ölni tudjanak. Ki az, aki ezt mindenütt megengedi? A vallásháborút ki találta ki? Írországban a katolikus nem megy el a reformátushoz. Miért utálják egymást? És a zsidókat miért üldözik? Úgy látszik, ehhez sem értek, pedig éltem eleget. Nézd meg Kambodzsát, ott is gyűlölik egymást az emberek, Ott, ahol a kígyókat ünneplik. Viperaünnepen körbeülik és csodálják őket, a szomszédjuk hátába meg tőrt döfnek. • Régebben... — ...akkor sem volt más a helyzet. Lajos király korában is ölték egymást az emberek. Vagy menjünk még előbbre az időben. Jézust keresztre feszítették, és még ma is mennyit beszélünk róla, de az a rengeteg ember, akit utána végeztek ki, hol van? Rómában is hogy folyt a vér... úgy ölték a népet, hogy azt ésszel felfogni nem lehet. Csak tudnám, mit csinált közben a Jóisten? Színes embereket. Nem elég bajunk van egymással anélkül is? A négereket például imádhatom én az ágyban, meg amikor táncolnak, akkor is, de biztos, hogy vannak helyzetek, amikor fel tudnak bosszantani. Furcsán gondolkozott a Magasságos... rájött, hogy képtelen megoldani az emberiség kérdését, erre kitalálta a színeket. Én ugyan istenhívő vagyok, de attól eltekintve tudom, neki is megvannak a maga szörnyű hibái, mert tessék, ezt a gondot sem volt képes megoldani. A szeretetet hirdette Mózes is. Ott ült a székében és csak mondta, magyarázta... hiába. Pedig a világ legnagyobb dolga a szeretet. Annál szebbet és jobbat még senki sem talált ki. De hol vagyunk ma egymástól, micsoda távolság van köztünk! Beszáll valaki a kocsiba, és már utálja is a másikat, mert annak drágább autója van. Ezt az érzést, hála Istennek, én soha nem éreztem, pedig ismerhettem volna, mert sosem volt pénzem kocsira. Nem volt, na. Most miért csodálkozol? Mindenkinek megvan a maga baja. Ha mással nem, akkor a szomszédjával vagy a házmesterével. Sokan vagyunk, a sokaság meg nem jó. Az mindig alkalmat ad arra, hogy bántsuk egymást. Ha kevesebben lennénk... bár ki tudja. • Szerintem... — ...sejtem én, mi ajjaj. Nézem a filmeket az olyan elmaradott területekről... ott is micsoda pusztítás zajlik. De hogy miért, arra nincs válasz. Mert egészen jól lehetne élni, ha tekintettel lennénk egymásra és tiszteletben tartanánk a másikat. Csakhogy elhozták az embereket az eke mellől, és vállalati igazgatókat csináltak belőlük. Hiba. Óriási hiba. A suszternek kaptafa kell, fiam, erről nem lenne szabad megfeledkezni. Az én szüleim egyszerű emberek voltak, Somogyból és Zalából jöttek... a mama fess volt és tündéri, az apám Shakes- peare-ciklusra járt a Nemzetibe... szépen éltek és nemcsak a testvéreimet, hanem engem is jól neveltek. De ezeket, nézz ki az ablakon, ezeket ki nevelte? A fene tudja, hogy van ez. A gépszázad, ez a mostani, biztos, hogy sokat ártott az embereknek. Megszüntetett, kioltott bennünk valamit. Tudniillik a gép olyan dolgokat ad, amikért kapkodnak, egymást tapossák az emberek, pedig megélnének akkor is, ha nem vennék meg. A táskám, add ide egy pillanatra, látni akarom magamat a tükörben. Te jó ég, hogy nézek én ki? Két perccel a halál előtt... még jó, hogy ki vagyok festve. Csak allergiám ne lenne. Ügy viszketek néha, hogy majd megőrülök. Hiába, kiszáradtam. Látni rajtam, nem? • Bárcsak... —... ne magyarázz, angyalom, van nekem még eszem. Nyolcvanhét éves leszek áprilisban, de nem elsején, hanem másodikén, mert én nem szekáltam ám a mamámat. Mások siettek, én azt mondtam: ráérek. És vártam még egy napot, igen. És hogy milyen jó természetet kaptam! Röhögtem nagyon sokat, és csak szeretni tudtam. Gyűlölni egyszerűen képtelen lennék, és irigy sem úgy vagyok, hogy gonosz lennék tőle. Nem állítom persze azt sem, hogy jó vagyok, sőt! Most már egyenesen ronda és elviselhetetlen. Mosolyogsz? • Mosolygok, mert...-... na, jó, pár percig én is remek tudok lenni, tovább nem. Nem is járok el tulajdonképpen senkihez, mert érzem, hogy én sem vagyok már a régi, és akkor mit csináljanak velem? S ahogy elnézem, mindenkinek rossz kedve van, pedig az élet, bármennyire rossz is, mégiscsak gyönyörű tud lenni. Ha hagyjuk. Mert nézd meg a gyerekeket, milyenek. Lármában és piszokban élnek. Minket a Jóisten sok mindenre megtanított, de egyvalamire nem. Arra, hogy az életünknek egyszer vége van, s addig oda kell figyelni rá. A fiatalságunkat is úgy elrontottuk, hogy jobban már nem is lehetett volna. Annyi bennünk a keserűség, hogy más szinte már nem is jön belőlünk. A rossebnek kell a tévéből is az a sok duma, nemhogy adnának egy jó filmet este nyolckor. De nem! Éjjel kezdik, hogy ne láthassam. Jó, én meg tudok alkudni, mert mindig találok magamnak valamit, de egy átlagember máshogy gondolkodik. A szerelem, látod, semmit sem változik. Az mindig szerelem marad. Nézem nyáron, amikor leülnek ketten a padra, és fogdossák egymást. Ha szépek, gyönyörködöm bennük. Csak ezek a copfok a fiúknál... hátul is lóg, elöl is lóg, melyiket válasszam? Én nem szültem, mert a Dolfi, a Hitler elvitte, akit szerettem, és utána már soha többé nem akartam gyereket, de szerelem az volt! Azt nem hagytam ki az életemből. Addig csináltam, amíg nem volt olyan melegem, hogy azt mondtam: elég. Hatvanéves múltam, amikor abbahagytam. Jött a változás, és elegem lett belőle. Az első szerelmemre nem emlékszem, csak arra, hogy a színiiskolában gyakran levittek a pincébe. Akkor még voltak bátor és szorgalmas férfiak. Táncoltam a tanárnőm fiával, de nem a tánc maradt meg bennem, hanem az, hogy pörgött a mütyije. Nem olyan fiú volt, akiért bolondulnom kellett volna, na, de a maiak sem olyanok. A gépszázad megtette a magáét. Meg Amerika, az új világ. írja a barátnőm, hogy boldogok, mert elköltöztek végre New Yorkból. Hogy ott micsoda bűnözés van! Megy az ember az utcán, egyszer csak lekapják. Hát nem szörnyű? Idegen férfiak szorongatják. Én most már meg is ijednék, ha valaki azt kémé tőlem, hogy... én már nem tudnék mit kezdeni vele. Hogy kenhetett nekem annyira, nem is értem. Idegállapot. Meg volt ugye, a Hitler is. És látod, annyi év után semmi sem változott. Ma ugyanúgy ágálnak egymás ellen az emberek, mint régen. Vagy még jobban. Ötvenhatban, amikor az Operettszínházban játszottam, Apáthi azt mondta: menj már a fenébe! Nem álltam én az útjában, de mindegy. Elmentem. Ki, Amerikába. Amúgy is el akartam menni, mert kinn voltak a barátaim, itthon meg elkezdtek újra zsidajozni... abból elég volt egyszer. Tizennyolc hónapot töltöttem odaát, az nem sok, de nem is olyan kevés. Arra, hogy megismerjem Amerikát, épp elég volt. • Biztosan azért, mert...-... egyszerűen vágytam haza. Nem akartam én ott játszani, akart a nyavalya. Haza akartam jönni, hogy itt haljak meg, ne ott. Végigmentem az Alkotmány utcán, és sírtam a boldogságtól, hogy itthon vagyok. Ma nem jönnék haza, az biztos, pedig magyar vagyok. Szeretek itt lenni, nem azt mondom, hogy nem, elvégre... nézd meg a zsidókat. Én már nem vagyok az, régesrég kikeresztelkedtem, ettől eltekintve van bennem egy olyan érzés, hogy ide tartozom, csakhát itt megint mutogatnak: ez ilyen, az olyan, az amolyan. Nekem ne jöjjenek azzal, hogy a Goldbergemek gyára volt. És a Tadzsmahal? Az kié? Mindenütt vannak gazdagok és szegények. Olyan világ nincs és nem is lehet, ahol mindenki egyforma. Hisz nem mindenki szeret dolgozni. A magyar is elég lusta fajta. A múlt rendszerben megtanultunk nem dolgozni. Ez óriási hiba, mint ahogy az is borzasztó, hogy örökké a pénzről beszélünk. Fontos a pénz, persze hogy az, de van más is, amire figyelnünk kellene. Kárpótlásra várunk, közben nem akarjuk észrevenni, hogy nincs, amiből fizetni tudnának. Nincs. Kifogyott a kassza, ezt olyan nehéz belátni? • Egy nyugdíjasnak...- ... a nyugdíjból, bizony, nem lehet ügrálni, de hát nem ígérte meg senki, hogy könnyű lesz. Keserű nyaram volt az idén nekem is. Ültem otthon, sehova se mentem. Lukács Margitnál sem jártam, akit nagyon szeretek. Egyszerűen nem volt pénzem taxira. Sokkal jobban idegesít, hogy a gyomrom is vacakol. Mi a francnak élek, ha nem ehetek töltött káposztát? Addig jó az élet, amíg zabálhat az ember. Tehetek én róla, hogy csak a nehéz ételeket szeretem? És akkor mondjak le erről is, mint a szeretkezésről? Mi marad akkor? Nézzem, mások hogyan tömik magukat és hogyan szerelmeskednek? Megyek az utcán a múltkor, és csókolózik előttem egy fiatal pár. Hosszasan, odaadóan, nem is tudom, vettek-e levegőt közben. Odaszólok nekik, hogy mi van, hozzak ágyat? Kiteszem a kapu alá. Máskor mindig marhás- kodtak velem, most meg jól leszidott a pasas, és igaza volt. Jön egy öregasszony és megjegyzéseket tesz... hogy lehetek ilyen hülye? Gyönyörű volt a nő is, ő nem szólt egy szót se, csak nézett. A fiúnak azonban nagyra nyílt a szája, alig bírtam elcsitítani őt. Mondom, jól van, nyertél, nem szólok többet. És nem is szólok azóta. Kérdezni akarsz valamit? Már megint? Na, hallgatlak. • Csak azt szeretném tudni, hogy... — ...várj csak. A levelet még nem mutattam. Itt van, előkészítettem, néha még a táskámba is belerakom, hogy velem legyen. Törőcsik Mari irta a 85. születésnapomra. Az én drága jó Mariskám. Szeretem őt. Rendes ember. Nem feledkezett meg rólam. Azt írja, hogy „Drága Erzsiké! Bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között, ha veled találkoztam, valahogy mindig úgy éreztem, hogy kisüt a nap. Olyan erővel árad belőled valami szelíd, de erős emberi derű, hogy azonnal szégyellni kezdtem a saját szomorúságomat. Elbűvülő színésznő voltál, vagy és leszel, és ezenkívül azon kevesek közé tartozol, aki a legújabb generáció előtt is példa vagy. Sok csodálatos tulajdonságod mellett köszönöm és köszönjük neked azt a toleranciát, amivel rendelkezel mindennel és mindenkivel szemben. Köszönjük a hitet és a reményt, ami árad belőled, és köszönjük azt a szeretetet, amivel elhalmozod mások tehetségét. Légy boldog, Erzsikém, és talán örömet jelent neked, hogy téged mindenki szeret.“ Gyönyörű levél, hát nem? Szóval, mit akartál mondani? • Azt, hogy...-... nézd, nekem már teljesen mindegy, mi történik azután, hogy lehunyom a szemem. A reinkarnációban nem igazán hiszek. Valami biztos lesz, de hogy mi, azt még senki sem tudta megfejteni. Szerintem nem is lehet előre tudni, olyan nincs. A legtöbb ember megnyugszik, mielőtt örökre elaludna, ezt olvastam többször is. De hogy miben hiszek? És akik hittek, és Hitler megölte őket? Azokkal most mi van? Mit feleljek magamnak, amikor ezen töprengek? Nem furcsa egy kicsit, hogy itt sétálnak és itt imádkoznak köztünk, akik sorozatban gyilkoltak? Hát akkor mi az, hogy keresztény valaki? A papok nem hazudnak szerinted? Azt hiszed, hogy ütik-verik magukat, csakhogy ne legyenek vágyaik? Frászt. Szeretőjük van, és miért ne legyen? Egész nap imádkoznak, és akkor tagadják meg maguktól, amire titokban áhítoznak? Van ezeknek eszük, ne félj. Fohászkodni egyébként én is szoktam. Lehajolok, és nem bírok kiegyenesedni. Nem engedik az ízületeim, hogy felálljak. Nyolcvan fölött az ember egy év alatt százat öregszik, készülj fel, kis- apám. Beteg leszel, mint a kutya, egyedül maradsz a nyavalyáiddal és nem lesz melletted senki, aki egy pohár vizet adjon. Ez így van. Ezért mondom, hogy én már csak meghalni szeretnék. Különben is... vén dög vagyok már, menjek a francba, és hagyjam békén az embereket. Megint közbe akarsz szólni, látom az arcodon. Nem engedsz beszélni, folyton megszakítasz. Hallgass már egy kicsit és jegyezd meg, amit mondani akarsz. Élőbb én, jó? Szabó G. László (Helyey Zsuzsa felvétele)
