Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-12-19 / 50. szám

Bár a közmondás azt tartja, néha a kapanyél is elsül(het), én mégis kötve hiszem, hogy a gazdasági csodák országa vagyunk, illetve belátható időn belül az lennénk - mint ahogy egyesek állítják. Olyan ez a helyzet, csak nagyban, mint amilyen a szolnocskai Kovalcsík család kukoricatermesztése volt az idén, vagy lesz jövőre is, ha addig nem rendeződnek körülötte a dolgok.

Siralmas kép - vetés után

Kovalcsík Sándor nyugdíjas június elején azzal állított be a kassai szerkesztőségünkbe, hogy ne legyünk restek, alkalom- adtán nézzünk szét a szolnocskai határban. Konkrétan: a földműves-szövetkezetből nemrégen visszaigényelt két és fél hektáros földjükön. Kukoricát termesztenek ott ők, illetve termesztenének, csak- hát... - Baj van, mert rosszul kel ki a bevetett(?) mag, igen ritkák a növénysorok... - kezdte a „helyzetjelentést“. Persze, kifejtette azt is, hogy szerinte mi

Gabriella asszony értette, mire célzok, s ő folytatta férje helyzetjelentését.- Nézze, ott, a szövetkezet állattenyésztésében dolgoztam majd harminc évig, így hát erősen hittem abban, hogy a szóbeli megrendelés is elegendő, az is érvényes lesz.- Igaz ami igaz, részben érvényes is - vette át ismét a szót a férje hiszen az évekig parlagon hevert földet felszántották. Április 27-én. Csakhogy újból szólni kellett nekik, amikor vetni kellett. Tény az is, hogy bevetették a kukoricát, de néhány héttel a szántás után, a legnagyobb szárazságban. S ki tudja, hogyan működött a vetőgép, volt-e benne elegendő mag, mivel csak itt-ott kelt ki?!- A szövetkezet földjén sem kelt ki mindenütt elfogadhatóan a mag - konstatálta akkor Hegedűs János (balról) és Simon Géza. ^ szerző felvétele)

okozhatta a „tengeri-betegséget“ meg az abból fakadó bosszúságot.

Nem vagyok agronómus, sem jogász, tehát csakis az újságírói „szakképesítésemre“ támaszkodva vágtam neki a határnak a kiszáradt Tice mentén.

Szolnocskának a Boly felőli első házai mögött, a Kesztó dűlőben valóban siralmas kép fogadott. Kovalcsíkék visszaszerzett földjén csak elvétve akadt szárba szökkenő kukorica. Többnyire kopár foltok tarkították a kert alatti becses birtokot.- Amikor tudattuk a szövetkezet vezetőségével, hogy kivesszük a feleségem nevén szereplő földet, azt is kikötöttük, hogy a közösbe annak idején bevitt ingóságok, valamint a feleségemnek a szövetkezetben ledolgozott 27 éve alapján kiszámított mintegy 65 ezer korona értékű vagyonrészünket is kérjük. Mégpedig egy régebbi, de üzemképes traktort szeretnénk annak fejében. Volt, aki kapott, vagy vett a szövetkezetből traktort, de nekünk nem jutott. Felkínáltak négy szarvasmar: hát az említett értékben, s azt mondták, azokat eladhatjuk, majd abból vehetünk kistraktort. Nem fogadtuk el ezt az ajánlatot, mert ők hiába értékelnek egy-egy tehenet 15 ezer koronára, ha én azt olyan árban sehol sem tudom értékesíteni. Legfeljebb három-négyezret kapok darabjáért, s ott vagyok vele, ahol a part szakad. Nem igaz?!- ...?- Gép nélkül nem tudtunk mit kezdeni a földdel, ezért úgy döntöttünk, hogy kukoricát termesztünk rajta, s a szükséges műveleteket fizetett szolgáltatás formájában elvégeztetjük a szövetkezettel.

Szavába vágva megkérdeztem, készült-e erről az együttműködésről, illetve egyezségről valamilyen írásos dokumentum.

Bosszantotta a Kovalcsík házaspárt a tábla képe - hiszen mint mondták, a vetés tervezésekor azt remélték, hogy erről a területről legalább száz mázsa termés lesz -, ám az elvégzett műveletekért kapott számláknak sem örültek. A szántásért a szövetkezet 2588 koronát számlázott, a május elejei boronálásért 923 koronát, a május 18-i vetésért és a vetőmagért 3882 koronát.- Ezt az összeget ugyan nem kell befizetnünk, de az egyezség szerint ennyivel csökken a szövetkezet transzformálásakor kiszámított vagyonrészünk. Ez rendben is lenne, nem is ágálnánk, ha a kukorica rendesen kikelt volna. De így...?! - kommentálta a tényállást letört hangon Gabriella asszony.

Hallgattassák meg a másik fél is

Felkerestem a bírált felet is, azaz a szolnocskai és pólyám közös földműves-szövetkezetet. Mivel az elnök szabadságon volt, az alelnök és a növénytermesztési ágazatvezető álltak rendelkezésemre. Készségesen.

Hegedűs János nemcsak alelnöke, hanem főgépesítője is a szövetkezetnek, így talán érthető, hogy állásfoglalását a „traktorüggyel“ kezdte.

— Nem egyszerű dolog Kovalcsík úr kérését teljesíteni. Ha lenne miből, akkor simán megoldjuk ezt a kérdést. Csakhogy nekünk nincs hatvanezer koronát érő kerekesünk. Az újabbak félmillióba kerülnek, s a legrégibb működő traktorunk is még legalább 120 ezret ér. Arról nem is beszélve, hogy itt minden üzemképes gépre szükség van. Egyébként mi felajánlottunk neki egy 20 ezer koronára becsült kiselejtezettet, de ő azt nem fogadta el. Ha

azt mondta volna, hogy jó, elveszem ezt az ócskát, de segítsetek valahogy üzemképessé tenni, biztosan megegyezünk, igyekeztünk volna neki alkatrészeket is beszerezni hozzá. Csak hát az igényló azt szerette volna, hogy azt a traktort adjuk neki, amelyiket ő kiválaszt az udvaron. Persze, ez nem olyan egyszerű, elvégre a szövetkezet is a termelésből él. A gépek szétosztásával magunk alatt vágnánk a fát, A vezetőséget azért választotta az itt dolgozó hetven ember és a mintegy 350 tag, hogy az elsősorban az itteni dolgokkal törődjön, úgy irányítsa a termelést, hogy abból ez a közösség megélhessen. Olyanok is vannak, akikkel szerződést kötöttünk földjük megművelésére. Tehát a vállalt feladatot nem vehetjük félvállról.

Mint mondta, a szövetkezet úgy döntött; ha kell, szolgáltatás formájában segit a földjükön önállóan gazdálkodóknak is.- Hogy Kovalcsíkék földjén a vártnál rosszabbul kelt ki a kukorica, arról mi nem tehetünk - jegyezte meg Simon Géza agronómus, majd folytatta: - Mi ott nem gazdálkodunk, hanem csak azt csináljuk, amit megrendel a tulajdonos. Ami a szántást illeti, azt három nappal Kovalcsík úr igénybejelentése után elvégeztük. Ugyanúgy történt a vetés is. Bábolnai hibrid volt a vetőmag, vagyis ugyanaz, mint amit a szövetkezetben is vetettünk. Sajnos, nálunk sem kelt ki mindenütt kifogástalanul, ám nem a vetőmagban volt a hiba, hanem az időjárás alakult rosszul. Vetéskor, s még utána is hosszú ideig nagy volt a szárazság. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy az a hely, ahol Kovalcsíkéknak az ő külön kérésükre kimértük a 2,5 hektárt, az egy volt tófenék. Valamikor víz állt ott,

később pedig, e tavaszig, gazzal, sással volt benőve. Szerintem ott a kukoricatermesztéshez még nem érett a talaj. Meg aztán ősszel kellett volna felszántani azt az ugart, s nem néhány nappal a vetés előtt. Egy további dolog: amikor mi azt bevetettük, senki sem szólt nekünk, hogy végezzük el a hengerezést is. így aztán a talajból az a kevéske nedvesség is elpárolgott.- Miért mulasztották el a talajtömörítést?-Nézze, ha a tulajdonos megrendelte volna, elvégezzük. De nem szólt, a saját szakállunkra pedig más földjén nem csinálhatjuk azt, amit mi akarunk. Ha például elvégeznénk egy megrendeletlen műveletet, mondjuk a hengerezést, vagy a permetezést, s a tulajdonos azt mondaná, ő azt nekünk nem fizeti meg, mert önszántunkból cselekedtünk, vagy esetleg kártérítést követelne, akkor nem tehetnénk semmit, veszítenénk.- Ha pedig megrendelne valamilyen munkát, s az bizonyíthatóan az önök hibájából neki terméskiesést okozna?- Ha az szerződéses szolgáltatás, mondjuk szaktanácsadás lenne, akkor nekünk kellene érte vállalni a felelősséget. Ez természetes. De ez a szükséges, precízen kidolgozott „játékszabály“ egyelőre hiányzik. Közösen kellene azt létrehozni, s akkor kevesebb félreértés, kevesebb baj lenne.

Néhány hónap múltán...

Júniusi ottjártamkor Hegedűs Jánossal és Simon Gézával a szövetkezet kukoricaföldjeit is megnéztem. Valóban, az Almás,

valamint a Gyümölcsin dűlőben is szokatlanul hullámosak voltak a kukoricasorok. Néhol már térdig ért a növényzet, néhol pedig csak akkor igyekezett előbújni a cserepes földből. Kalauzaim azt mondták erre, ha az időjárás kedvezőre fordul, őszig a nehezen kelt kukorica is felcseperedhet, hozhat termést.

Nos, ennek az érvnek az alapján döntöttem akkor úgy, hogy a riport megírásával, pontosabban közreadásával várok egy kicsit.

Vártam, s ha a Bodrogközben jártam, szemügyre vettem a Kesztó dűlőt is. Augusztusban, majd szeptemberben azt tapasztaltam, sokat „ledolgozott“ kezdeti hátrányából az ottani kukorica. Sokat, de a legszebb táblákkal nem vehette fel a versenyt. Lehet, azért sem, mert valóban igaz, hogy a volt tófenék csak több évig tartó, gondos műveléssel válhat jó termőtalajjá.

Termésbegyűjtéskor is beszéltem Kovalcsík Sándorral. Egy kicsit nyugodtabb volt, mint a vetés után, de nem elégedett. Hogyan is lett volna az, ha a várt 100 mázsa kukorica helyett csak hatvanat takarított be földjéről... Elújságolta azt is, hogy a szövetkezettől végül is kapott egy ócska traktort, s most azon fáradozik, hogy azt üzemképessé tegye.

Vajon sikerül neki?

Lesz jobb is?

Eddig vártam hát a történet megírásával. Megvallom, a termés betakarítása után is nehéz eldönteni, hogy melyik félnek van több igaza ebben az ügyben.

Gazdag József

tgjmtís fiz

Egy mintha-lét mintha-szalonjában mintha-hangulat. A századelő polgári világának tárgyai vesznek körül. A lambéria tört fényű diófabútorok homloklapjaiból készült. Egy belsőépítész ötlete nyomán faragott ágyláb és ágyfej is került a falra. Egy üveges szekrény ovális ablakú ajtaja mögött gazdag lepkegyűjtemény. Mint dédpapáéknál, két bekeretezett arckép tekint le ránk. Kackiás huszárbajusz, szigorú tekintet. Vastag hajfonatból emelt konty, kenyérszelídségű arc. Ki ismerte őket? Kiket ismerhettek? Talán nem is ezeket a bútorokat használták. A lepkegyűjtemény sem dédapáé, s a falra került komód fiókjaiban sem dédanya fodros fehérneműit tartották. És mégis kézmeleg a tapintásuk, megérinthetők a használat során mélyült erezetek, a kulcsok lengését idéző árkok. Nemlétük valóságából hozzák vissza a tulajdonosok érintéseit a bútorok.

Mindegyre a bútorok tolakodnak elém, pedig a helyiséget belengő hangulatot szeretném megragadni. Olyannyira, hogy a szekrényajtók mögött naftalinos kabátokat, élükre vasalt pantallókat sejtek. Talán valamely pillanatban nyikorogva, magától kinyílik egy szekrény, s a nagysága ruhái mint hangtalan vízesés függönye, folynak elém. Jelen vannak az illatok is. Mint lelket gyógyító szellők suhannak az asztalok között. Most éppen a tea napfényes gőze, majd a kávé trópusi éjbarna párája. Kuglófok nesze- zése a tányér, a kanál és egy finom női száj között.

Megáll az asztal mellett. Egy születés szószegő ígérete volt ő is. Söröm bárányfelhőiből kibontakozva nézek fel rá. Kezében egy papírlap. Rajta kézírásos szöveg. Egy munkanélküli esedezik segítségemért. Újra arcába meredek. Nyugodt mozgású szemek. A lélek természetessége. Már zavartan kotorászok zsebemben, közben megpróbálom újra elolvasni a kézírásos szöveget. Szabályosan kalligrafált betűk. Ismét a nyugodt férfiarcba bámulok. Miközben egyre kínosabb, hogy nem találok nagyobb értékű pénzérmét, félig felemelkedem a székről. Fejünk szinte már egy magasságban van. Szeme se rebben. Végre, ujjaim megtalálják a vastag, peremén recézett tízest. Abban a pillanatban a férfi már nyújtja is tenyerét. Pontosan olvasott az arcomról és a mozdulataimból. Mintha nem is két szeme lenne. Megsokszorozódott szemének élessége szolgálja látása pontosságát. Az örök csend fogságában erőteljesen megnőhet a látás

Ugyanolyan csendbe-mosolygósak a fotográfiák a falon. Hangtalan szórják fényüket a bordó emyőjű lámpák. Alattuk illatok csokra virít. Pincémőnek öltözött angyalok surrogtatják selyemharisnyás lábaikat. Láthatatlan szárnyaik légörvényeket kavarnak. Beleszédülök. A fuvallat parfümillatot tol maga előtt, s míg a kavargás elül, várom: térjen vissza a harmónia.

Nézem a férfit a kávéház asztalai között. Átnézek az egymáson átvetett miniszoknyás női lábak, a hanyagul szétvetett férficipők fölött. Őt látom. A neszeket hallgatom. Finom hullámokat vető leánycsevelye- ket. Asszonyi kacajok bársonyszalagjait. Puritán férfiszókat. Nagyhangú kamaszdörmögéseket. Mindegyre tolulnak fülembe a neszezések, a zajok, a zörejek, a hangok, a beszédfoszlányok. Zajongni kezd a kávéház, s akkor ebben a vízszintesen elterülő

hanglepelbe - mint sima víztükörbe - hullik az Idő kihangosított szívdobbanása.

Este hatot jelez a mintha-szalon faliórája.

A vendégek felkapják a fejüket, s mindannyian a hátsó sarok felé tekintenek. Csak a kolduló férfi marad mozdulatlan az egyik asztalnál. Kezében a cédula, amit a hangok diszharmóniájától megzavarodott vendégek elé tart, kozmikus nyugalommal. Ezekben a pillanatokban egy ember nem érzékeli az Idő múlását. Csupán röpke másodpercekre von köré láthatatlan falat egy óra, a kozmoszban mégis születik egy képzeletnyi vékonyságú csoda. Rajta kívül soha senki nem éli át ezt a percet. Megismételhetetlen, mint az óraütés kettéhasította hanglepel. Soha nem tér vissza az akkor általa nem érzékelt állapot.

És a férfi koldul tovább.

Meghajol a kávéházi asztalok előtt. Illemtudóan megmutatja a cédulát. A vendégek megbámulják rajta a mondatot. Gyorsan kotorászni kezdenek zsebeikben. Van, aki félig felemelkedik, amikor az aprópénzt keresi. Finom női kezek matatnak a pénztárcákban. Nikotintól sárga férfiujjak intik oda a pincérlányokat, s kérnek váltópénzt a papír ötvenesek és százasok helyett. Látszik rajtuk a nagyvonalúság nyugalma, de a kezük remeg, mikor átadják a fémpénzeket. Furcsa, de utána valamennyien megnyugszanak.

A koldus akkor már nincs a kávéházban.

Az emberek egymásra néznek. Gondolatokat, érzéseket fürkésznek a szemek, de csak sápadt mosolyokat látnak. Az óraütés pillanata óta már csak a hangok uralják érzékeiket. Látásukat magával vitte a néma koldus...

Koldus a szalonban

ereje. Szeme talán mint röntgensugarakat kibocsátó parányi uránrög. Ügyelek, nehogy váratlan kézremegés kezdődjön nálam. Tudatosan ellenőrzött kézmozdulattal tenyerébe teszem a pénzt. Kezdő kéregető talán megnézné, ennek viszont mintha már minden mindegy lenne, pedig öltözete tiszta, gondozott. Amikor lassú, megfontolt mozdulattal zsebébe süllyeszti a tízest, megmerevíti a törzsét. Köszöntésre biccen a fej. Köszönésfélét mormolok. Megkönnyebbülök. A pulóveres koldus a szomszéd asztalnál áll meg.

Néhány perc elteltével több helyen is látom álldogálni a polgári szalont idéző kávéházban. Nem billen félre a lepkegyűjtemény üvegfedeles szekrénye.

Szendvicsek sülthússzaga, hagymák könnye, zöldségek nedve. Karcsú likőröspoharakban mézlágyságú

szeszek. Pocakos konyakospoharakból mámor lengedez. Megremegnek az orrcimpák, s a fogak rumos mézescsókokba harapnak. Pezsgőspoharakban dar- vadozik a tegnap.