Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-06-27 / 25. szám
□ Ilasärnap Tavaly egy terjedelmes és külföldön is sikert arató írásban (Mi lesz a moldvai csángó magyarokkal? - Vasárnap, 1992. 20. szám) mondtunk el érdekességeket és elszomorító tényeket az egykor még kétszázezres létszámú, de a velük szemben tanúsított brutális bánásmód, az erőszakos beolvasztás miatt ma már alig kilencvenezret számláló moldvai csángó magyarokról. Az írás megjelenése után sokan kérdezték: van- nak-e még a moldvaiakon kívül másféle csángók is, és hol élnek, vagy hol éltek? 93. VI. 27. A hétfalusi csángók Már a régi időkben is sok székely család lépte át az egykori Magyarország határait képező Kárpátokat, és a jobb megélhetés reményében, vagy éppen az üldözések elől menekülve vándorolt, „csángált“ el a moldvai, bukovinai, oláhországi és besszarábiai tájakra. Olyanok is voltak, akiket királyaink és az erdélyi fejedelmek telepítettek le a határok védelmére. Ilyen telepítés a barca- sági tíz falu is, melyek eredete egészen a 14. századba nyúlik vissza. Brassótól keletre, a Nagykő-havas alján húzódnak a hétfalusi csángók Pürkerecz, Tatrang, Türkös, Hosszufalu, Bácsfalu, Zajzon és Csernátfalu nevű települései, melyeket egyszerűen csak Hétfalunak neveztek, illetve neveznek. Ezeken kívül voltak még az Apácza, Újfalu és Krizba nevű csángó települések, amelyek azonban nem tartoztak Hétfaluhoz. A hétfalusi csángók történetéről 1498-tól vannak pontosabb adataink, amikor ezeket a falvakat Törcsvárral együtt Brassónak adták zálogba. 1651-ben a falvakat örökbirtokul kapta Brassó, de azzal a feltétellel, hogy a Törcsvárhoz tartozó magyar falvak továbbra is a várőrizet zászlói alá tartozzanak, és a vármegyei kormányzat alatt maradjanak. Ezt a feltételt azonban nem tartotta tiszteletben Brassó akkori szász (német) vezetórétege. A szabad és aránylag jómódú csángókat jobbágysorsba akarták taszítani. Jogaikat erősen korlátozták, sőt - lutheránusokká kényszerítve őket- vallásukat is el akarták venni. A hétfalusi csángók szabadságát, legalább részben az 1848. évi törvények adták vissza. Akkor a csángók az országgyűléshez folyamodtak a szász uralom megszüntetéséért. Később elérték, hogy a szász lutheránus egyház főfelügyelőségétől elszakadva, külön magyar esperessé- get képezhettek. A századfordulón - amikor a csángófalvakban még kb. 16 ezren beszélték a székelyek nyelvét- több kutató is felkereste ottani magyar testvéreinket. Hunfalvy Pál a hétfalusiak szokásainak leírásával Zajzoni Rab Istvánt (1832-1862), a brassói „bolonyai“ temetőben nyugvó, fiatalon elhunyt csángó költőt bízta meg. A kutatások eredményei alapján a hétfalusiakat a következőképpen jellemezhetjük: Településeik a székely falvakhoz hasonlítanak. A legszegényebb csángónak is van vendég- és lakószobája. Bennük tisztaság és rend uralkodik, a tarkán festett bútorok, a szőnyegek és a faliszekrények nagyon mutatósak. Az eszes, ügyes és vallásos nép a keresetkiegészítés végett kénytelen kereskedni és szekereikkel fuvarozást vállalni. Az asszonyok főképpen a háziiparban ügyeskednek. Maguk fonják, festik a gyapjút, és szép szőnyegeket készítenek. Pamutból szőnek szoknyákat, párnahuzatokat és ágyterítőket. A zajzoni leányiskolában tanítják a hímzést, amelybe a csángó leányok saját nemzeti motívumaikat vegyítik bele. A hétfalusi csángók viselete a székely, a szász és az oláh (román) viselet keveréke. A csángó férfi harisnyát (nadrágot) és hímzett ködmönt hord. A szegényebb bocs- kort, a vagyonosabb csizmát visel. Kissé szászos kalapjukon a legények bokrétát, pántlikát hordanak. Az asszonyok és leányok viselete színekben felunként változik. Derekukon csatos övét viselnek bőrből, aranyos boglárokkal, vagy gyöngyökkel kivarrva. Nyakukat finom gyöngysorok díszítik, melyekből hatalmas, rózsa alakú díszítéssel ellátott, aranyozott ékszer lóg le. Fejükön a közönségesen kívül még finom fátyolkendőt is viselnek. Dalaik olyanok mint a háromszéki székelyeké, de az előadásmódban azoknál keservesebbek. Beszédjük is olyan, mint a székelyeké, a magánhangzókat azonban kissé elnyújtják. Amikor, egy évszázaddal ezelőtt futótűzként terjedt el a híre a csángók hazatelepítésének, nagyon sokan remélték: ezután már csak a fonóháza (az ún. guzsalyosok) krónikái fognak regélni a hétfalusi csángók egykori szenvedéseiről és szörnyű elnyomatásáról. A bukovinai székelyek, más néven csángók A ma Romániához tartozó Bukovina régebben sem volt ónálló, hanem Moldvának volt a kiegészítő része. Történelméből több évszázad a magyar, lengyel és török fennhatóság változásával telt el. A törökök az 1770-es évek közepén adták át Ausztriának. A bukovinai székelyek - akikre szintén ráragadt a csángó elnevezés - tömegesebben a székely határezredek felállításakor keletkezett mádéfalvi zavarok alkalmával menekültek Székelyföldről Moldvába, onnan pedig Mária Terézia kegyelemhirdetése után Bukovinába. Az ottani közigazgatást az udvari tanácsnak rendelték alá, melynek elnökéül gróf Hadik András tábornagyot nevezték ki. Ó az osztrák gyarmatosító politikát kiszolgálva, de a bukovinai magyarság érdekében a saját pénzét sem sajnálva látott hozzá az akkor még igen lakatlan területek benépesítéséhez, és az új telepek létesítéséhez. Ennek köszönhetően a Bukovinába került székelyek Andrásfalva, Boldogfalva, Hadikfalva, Fogadjis- ten, Istensegíts, Józseffalva és Magyarfalva néven hét falut alapíthattak. Magyarfalva és Boldogfalva azonban nem sokáig léteztek. A nagyfokú elnemzetlenítésre jellemző, hogy már a múlt század vége felé is csak öt faluban laktak székelyek. Csemovicz, Radautz, Szereth, Szucsava és Kimpolung nevű városokban már akkor is csekély számú székely tengette életét. Őket már akkor majdnem teljesen elnyelte a szászok, lengyelek és az oláhok (románok) erőszakos beolvasztási igyekezete. Olyan községek is voltak azonban, mint pl. Hadikfalva, Andrásfalva és Istensegíts, ahol száz évvel ezelőtt még tisztán csak székelyek éltek. Bár gróf Hadik András némelyik községben saját költségén iskolát, templomot építettetett, s magar tanítót, papot tartott, a művelődés és a lelki élet már akkor is lassú pusztulásra volt ítélve. Némelyik csángó faluban az iskola, mármint a magyar, még taneszközökkel sem volt felszerelve. Az osztrák statisztikák kb. húszezerben jelölték meg a bukovinai székelyek számát. Ők azonban úgy tudták, legalább ötezerrel többen vannak. Egy évszázaddal ezelőtt Szá- deczky Lajos a következőket írta a bukovinai székelyekről: Télen a férfiak és a nők egyaránt derékig érő bőrdolmányt hordanak, a mellrészen és az ujjakon piros és kék kivarrással. A leányok szeretik az élénk színeket. A hagyományos piros csizmát is hordják. Virágokkal cifrázott mellényük felett, a mellükön keresztbevont, élénk színű, rózsás kendőt viselnek. Nyakukon „kalárist“ (kláríst, gyöngysort - T. B.) hordanak. A múlt század vége felé az akkori magyarországi hatóságok már nem akarták tovább tűmi a csángók elnyomását és szenvedéseit. Pénzt, időt és fáradságot nem kímélve szervezték meg hazatelepítésüket. A hazatelepítés Az ügyeket a Központi Csángó- Magyar Bizottság intézte, a legfőbb szorgalmazó pedig Odescalchi Artúr, szerémi herceg lett, aki éjjelnappal járta a bukovinai magyar falvakat. A hétfalusi csángók hazatelepítéséről sajnos semmit sem tudunk, az igazi, vagyis a moldvai csángókról azonban úgy tudjuk, nem került sor hazatelepítésükre. Szerencsésebbek voltak a bukovinai székelyek. Amikor számukra felragyogott a kibírhatatlan elnyomásból való szabadulás reménye, határtalan lelkesedésükben a következőket jelentették ki Andrásfalván: „... Ha a kocsira nem férhetünk, megfogjuk a lőcsöt jobb kezünkkel. Ha ezt levágják, megragadjuk bal kezünkkel. Ha ezt is levágják, csúszva megyünk, de itt mégsem maradunk“. Hadikfalván a vasúti szerelvényekre több ezer ember várakozott. Amikor megtudták, hogy először csak ezren mehetnek a számukra kijelölt új helyekre, „Dejszen“! - kiáltották a kormánybiztos küldötte után -, hamarább leszünk mi ott, mint a nagyságos úr. Csakhogy már megtudtuk, hogy nekünk is lesz hazánk“. A bukovinai székelyeket, más néven csángókat tudomásunk szerint 1892 körül főképpen az Al-Duna vidékére, Pancsova mellé telepítették. Máshová is történt azonban telepítés, főképpen Hunyad megyébe, ahová a dévai csángóknak elnevezett székelyek kerültek. 1888-1892 között Dévára, illetve Csernakeresz- túrra és Sztrigyszentgyörgyre mintegy kétezer bukovinai székely költözött. Akik akkor Bukovinában maradtak, 1941-1942-ben Magyarországra költözhettek. A még élő hazatelepülök és fiaik, leányaik mostani bukovinai látogatásáról szól a Magyar Televízió dokumentumfilmje. A sok elszomoritó és elgondolkoztató tény közül a következők tűntek fel:'Hiába keresték az egykori magyar temetőket, azok helyén most legelők és erdők vannak. A csöbörcsökiek Hogy végül is mit eredményez egy sorsára hagyott népnek a nemzeti, kulturális és vallási támasz teljes nélkülözése, világosan mutatja Csöbörcsök város magyarjainak története. E város a Dnyeszter partján fekszik, s lakosai magyarok és oláhok - olvashatjuk Bandin Márk, szkopiai püspök 1646-1647. évi egyházi látogatásáról kelt tudósításában. Ráday Pál is tudósít róluk a ben- deni követségéről kelt naplójában: „... Jött hozzám egy pap, akit négy esztendővel ezelőtt a felséges fejedelem Tatárországba küldött, ott egy Csoborcsa nevű faluban lakos magyarok kívánságára“. Turkuli Sámuel 1725-ben látogatta meg őket. Hét falut talált egymás mellett, melyekben magyarul beszéltek. Zöld Péter, székely eredetű katolikus pap pedig egy másik társával 1767-ben indul el gyóntatásukra. Nem kevesebb mint 7139 személyt áldoztatok meg, 2512 személyt pedig újonnan kereszteltek a római katolikus hitre. Jerney János, az egyik neves csángókutató 80 évvel később indul el, hogy felkeresse az említett város és a falvak magyarságát. Az ottani magyaroknak azonban már a nyomát sem találta. Feneketlen tóként nyelte el őket a vadidegen környezet... Tok Béla Hétfalusi csángó gazda és menyecske Hadikfalvi templom és iskola Bukovinai csángó ház Hozományösszeírás egy csángó családnál Bukovinai mátkapár Odescalchi Artúr, a telepítés szorgalmazója
