Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-19 / 50. szám
Vasárnap 1993. december 19. A NAP kel - Kelet-Szlovákia: 07.27 - nyugszik 15.44; Kö- zép-Szlovákia: 07.34 - nyugszik 15.51; Nyugat-Szlovákia: 07.40 - nyugszik 15.57 órakor A HOLD kel - Kelet-Szlovákia: 10.41 - nyugszik 22.46; Kö- zép-Szlovákia: 10.48 - nyugszik 22.53; Nyugat-Szlovákia: 10.54 - nyugszik 22.59, órakor. Névnapjukon szeretettel köszöntjük VIOLA - JUDITA valamint Bonifác, Nemere, Orbán, Oros, Pelágia, Urbán nevű kedves ovlasóinkat Viola - régi magyar női név, a latin viola (ibolya) szóból ered. december 20. TEOFIL december 21. IZIDOR december 22. ZÉNÓ december 23. VIKTÓRIA december 24. ÁDÁM, ÉVA december 25. KARÁCSONY • 1843-ban született Charles Pierre van der STAPPEN belga szobrász (+ 1910) • 1893-ban született Harry BLOMBERG svéd író, költő (+ 1950) • 1903- ban született George SNELL Nobel-díjas amerikai genetikus és immunológus • 1943-ban halt meg SZIKLAY Ferenc író, a felvidéki, illetve a szlovákiai irodalmi élet sokoldalú képviselője (szül. 1883). Olvasóink figyelmébe! A Vasárnap következő heti, 51-52. dupla száma az ünnepekre bővített terjedelemben sok-sok olvasnivalóval, érdekességgel jelenik meg. Ára: 11 korona A Vasárnap következő számának tartalmából A KERESZTÉNYSÉG VÉDELMEZŐI, AZ ELESETTEK ISTÁPOLÓI Molnár László írása a máltai lovagrendről A KIS ELSŐS Péterfi Szonya riportja a bősi kisegítő iskoláról EGY POHÁR VÍZ Viszonylagos idők Dusza István tárcasorozata DRÓTSZAMÁRRAL A DUNA MENTÉN Tuba Lajos írása a Passau- Pozsony-Bős-Párkány kerékpárúiról OROSZLÁNOS KARÁCSONY Sebes Tibor tanzániai riportja POZITÍV GYORSULÁS Szabó G. László beszélgetése Piroch Gábor kaszkadőrrel __-------------------------A i/ Bsflnrap VERSENYSZELVÉNYE Az otthon ott van, ahol az ősök nyugszanak... Hatvanöt esztendeig hazájától távol élt. Tudja mi a küszködés, a szegénység, a megerőltető munka, a küzdelem, de az úgymond, jólét is. Átélt sok szépet és jót, s ahogy az lenni szokott, érte őt fájdalom, szomorúság, bánat is. Miután tavaly váratlanul meghalt a második férje, már nem volt senki és semmi, ami eltántoríthatta volna hazatérési szándékától.- Az otthon ott van, ahol az ősök csontjai nyugszanak - közölte bölcsen a nyolcvannyolc éves Várhalmi Gizella, majd visszaidézte életének legfontosabb mozzanatait.- Feketenyéken születtem 1905-ben. Négyhónapos koromban meghalt az édesapám, a drága jó édesanyám pedig öt gyerekkel egyedül maradt. Meséljek a gyerekkoromról, a nélkülözésről? Arról, hogy azért, mert nem volt cipőm, nem mehettem iskolába sem? Minek? Még kislány voltam, amikor Pozsonyba kerültem, egy halkereskedő- nél kezdtem dolgozni. A ház asszonya, Anna néni nagyon jó volt hozzám, megtanított sok hasznos dologra, többek között el kellett sajátítanom a német nyelvet. Emlékszem, egyszer ilyentájt lehetett, nagy fagyok voltak, s friss halért menet a bárkából a Dunába csúsztam. Mire hazaértem, rámfagyott a ruha, mégsem lettem beteg. Jó fából faragtak - nevette el magát.- Az ismerőseim azt mondják, szép voltam. Udvaroltak is sokan, majd egy nekem is tetsző fiatalember a legkitartóbbnak bizonyult. Családja, a nagyszombati gazdag - borbélyüzletéről és fodrászatáról ismert - família befogadott, leendő anyósom pedig gondomat viselte mindaddig, míg ki nem vándoroltam fia után, Argentínába. Gizi néni életének erről a szakaszáról úgy beszélt, mintha 1929-ben nagyon is megszokott dolog lett volna világgá menni, egyedül.- Ma már a megszépítő messzeség távlatából úgy emlékezem, hogy különösebb félelem nélkül vágtam neki az útnak. Nem tagadom, nem esett jól, hogy Lajos látogatásai hirtelen abbamaradtak. Nem tudtam mire vélni, ezért Nagyszombatba utaztam. Ott tudtam meg, hogy a vőlegényem „világgá ment“, Argentínába. Persze, mindig tervezte, hogy elmegy az országból, de szavait senki nem vette elég komolyan. Nemsokára megjött az első levele, amelyben any- nyit közölt, hogy hamarosan elküldi az utazásomhoz nélkülözhetetlen vonat- és hajójegyeket. November 16-án indultam el, és december 12-én Buenos Airesbe érkeztem. Megesküdtünk. Az uram akkor az eredeti szakmájában dolgozott - borbély és fodrászként - ám egy fél éven belül a pénzügyminisztérium alkalmazottja lett. Egy idő után én is dolgozni kezdtem, kis boltomban parfümöket, cigarettát és piperecikkeket árultam. Egy miniszter házában bérelt lakásban éltünk. O segített az uramnak, ám később saját szorgalma és szakmai rátermettsége emelte magas pozícióba. Lajosom nagyon rövid idő alatt tanult meg spanyolul, nekem is ő adta az első nyelvleckéket. Házi feladatokat kellett kidolgoznom, s amikor este hivatalából hazatért, kikérdezett, és újabb leckéket vettünk át. 1950- ben argentin állampolgár lettem, s ma is az vagyok. A nyugodtan élő házaspár életébe kissé beleszólt a politika. Az országban katonai vezetés vette át a hatalmat, s lecserélte a számára fontos posztokon dolgozókat. Gizi néni férjének ott kellett hagynia jól jövedelmező állását.- Ez csak azért okozott gondot, mert 1969-ben közel négymillió pesóért házat vettünk. Az életünk kissé nehezebbé vált, ám mi soha nem féltünk a munkától. Akkoriban már varrtam, a jövedelem kellett a házrészletek törlesztésére. Egy alkalommal, a barátnőm elcsalt Los Angelesbe, mondván, ott jó pénzért szívesen alkalmaznak Dél-Amerikából származó házvezetőnőket. Férjem nem ellenezte az utazásomat, rám bízta a döntést. Az ismert Beverly Hills negyedben élő családnál előbb hat hónapig munkaengedély nélkül dolgozhattam, ám ezt követően engedélyért kellett folyamodnom. Még három hónapig maradhattam, majd vissza kellett térnem Argentínába. Buenos Airesben Gizi nénit megműtötték, ám mihelyt felépült, ismét amerikai munkaadójához tért vissza. Újabb kilenc hónapot töltött távol a férjétől, s amikor előre örült a viszontlátásnak, táviratban értesítették - 1970-et mutatott a naptár -, hogy férje autószerencsétlenség áldozata lett. Három évig élt még a városban, majd miután elrendezte anyagi ügyeit, Amerikába, Maübuba költözött. Hatvanhat évesen egy új földrész vált hazájává, pedig lélekben mindig szülőföldjére vágyott...- Volt ugyan baráti társaságom, ám a magány mégis beteggé tett. Kanadában élő rokonaim összehoztak egy kedves úrral, akinek 1975-ben a felesége lettem. Boldogságban, megértésben éltünk, persze nem tétlenül. Amerikában a kor ugyanis nem jelenti azt, hogy ha az ember akar, ne dolgozzék. Én is csak akkor hagytam abba a munkát, amikor az uram beteg lett. Két évig küszködött szegény, majd 1992 áprilisában az Úr magához szólította - mondta könnyeit nyelve. - Azt megelőzően, hogy az uram megbetegedett, beszéltünk arról, haza kellene térnünk. Pontosabban, én szorgalmaztam, mert nem szerettem volna- én voltam az idősebb -, hogy magára maradjon. Gizi néni férje halálát követően fél év alatt felszámolta a háztartását, elrendezte anyagi ügyeit, és 1992. október 19-én visz- szatért előbb szülőfalujába, majd miután lakást vásárolt, Galántára költözött. Amerikából elhozatta bútorait, képeit, porcelánjait, múltjának legszebb tárgyi emlékeit. S egy kis kutyát, akivel megosztja magányát.- Most csak azért nem ül az ölemben, mert megsértődött. Ha vendég érkezik, s nem ő a központ, félrehúzódik a szentem- vált témát beszélgetőtársam, miközben angolul szólongatja a kutyust. Az felénk sem vakkantott.- Argentínában, majd Amerikában megmaradtam magyarnak, és ebből soha hátrányom nem származott. Amikor a kezdetben amerikai házigazdáimtól elnézést kértem rossz angol kiejtésem miatt, s közöltem velük, hogy magyar vagyok, váltig bizonygatták, milyen jól haladok, minden mennyire OK. Malibuba költözésemet követően a Los Angeles-i magyarokkal rendszeres kapcsolatot tartottam, tagja voltam a Szent István Körnek, és megboldogult urammal a Magyar Honvéd Bajtársi Közösség egyetlen egy összejövetelét sem mulasztottuk el. Amerikában mindenki tudta, hogy mi magyarok, összetartunk. Bárhol is éltem, bármilyen körülmények között, igyekeztem tiszteletben tartani az embereket, bármilyen nyelven is beszéltek. Ugyanezt én is elvártam mindenkitől. Külföldön az egymás megbecsülése - nem úgy mint idehaza- természetes velejárója az életnek. Ezért is furcsállom az itteni szokásokat. Tudtam, hogy nehéz lesz mindezt megszoknom, ám azt álmomban sem hittem, hogy ilyen „felesleges“ gondjaim lesznek. Mondok egy pédlát a sok közül. Bemegyek az üzletbe, s persze köszönök. A szoborként álló elárusítónők, mintha süketek volnának, felém se néznek. Nem jut eszükbe az sem. hogy, ha már nem ők üdvözöltek elsőként, illenék legalább visszaköszönni. Hát nem nevelte őket jó modorra senki? Azt sem hittem, hogy a huszadik század végén nemzetiségi intoleranciával kell találkoznom. Amerikában élve is tudtuk, hogy a hatalom a múltban legalább titokban próbálta leépíteni iskoláinkat, kultúránkat. Emlékezés közben szóba hozza a családját is. - Gyermekem nem született, talán ezért gondoltam többet szeretteimre, és lehetőségeimhez mérten Argentínából és Amerikából is támogattam a rokonaimat. Előbb ruhaneművel és pénzzel, majd később kihozattam őket Amerikába is. Amióta visszatértem, a bevásárlás lebonyolításában, a főzésnél igénybe veszem unokahúgom segítségét. Nehezen tudom elfogadni a kiválóan működő amerikai üzlet-és szolgáltatóhálózat után a hazai viszonyokat. De zavar más is. Amerikában élénk társasági életet éltem, mi magyarok figyeltünk egymásra, osztoztunk egymás örömében, bánatában, közösen ültük meg ünnepeinket, szerveztünk segélyakciókat, s amikor szükség volt rá, adakoztunk. A magyar érdek volt számunkra a legfontosabb... Éppen a minap határoztam el, hogy hasznossá kell tennem magam, noha tudom, a hazai magyar körökben nem honosodott meg az iskolák vagy akár a sajtó magánemberek általi anyagi támogatása, holott erre is nagy szükség van. Ugyanis, ha mi nem segítünk egymáson, nem várhatjuk azt, hogy netán mások megteszik. Úgy döntöttem, hogy a családtagok helyett ezentúl a hazai magyar érdekeket támogatom majd. Tudomásom van arról, hogy az Új Szó is anyagi gondokkal küzd. Jóllehet a 200 dolláros adományommal nehézségeik nem enyhülnek, de hátha egy fecske is nyarat csinál... Búcsúzás közben kérdeztünk rá Gizi néni életvitelére, hiszen korát meghazudtoló frissességgel látja el önmagát, segít másokon, és figyeli a hazánkban zajló eseményeket.- Sajnos, elszálltak az évek. Nem vagyok már a régi, s a lábam is fáj. Amerikában nem volt időm figyelni az évek múlását, itt kicsit másképp van minden. Ügyelek magamra, étrendemből kiiktattam a cukrot és a zsírt, de talán nem ez tart kondícióban. Az, hogy ilyen vagyok, adottság kérdése is. Nincs igazam? Nem tagadom, egyre jobban hiányzik az amerikai életforma, az ottani klíma. Nehéz alkalmazkodnom a hazai megcsontosodott szokásokhoz, nehéz megszokni mindazt, ami hatvanöt éven keresztül - Argentínában és Amerikában - szerencsésen elkerült. Mi tagadás, gyakran sírva gondolok barátaimra, a vissza nem térő esztendők boldogságára, s persze a felejthetetlen, drága férjemre, akinek hamvai a feketenyéki temetőben nyugszanak... Haragos ugatással Gizi néni kiskutyája hirtelen az előszobában terem, s morogva adja tudtunkra, hogy már elege van a hívatlan vendégekből. Elköszönünk. Péterfi Szonya az örömszerzésről Az élet alkonyán, három társadalmi rendszer viharos útvesztőin átbukdácsolva, a Szlovák Köztársaság magyar állampolgáraként búcsúzom az 1993-as esztendőtől. Nem sajnálom, hogy elmúlt. A kommunizmus bukását követő rendszerváltás a nagy illúziókból jóformán semmit sem váltott valóra. A gazdag Nyugat magára hagyta a piac- gazdaság megteremtésével küszködő Közép-Európát. Az életszínvonal mindenütt a lenézett kommunista gazdaság nyújtotta megélhetési szint alá süllyedt, a középrétegek jelentős része elszegényedett, szerény megtakarításaikat felfalja az infláció, az öregek és munkanélküliek a létminimum határán tengetik életüket. Számukra a demokrácia magasztos szabadsága, a nagy lehetőségek világa csupán írott malaszt, szónoki demagógia maradt. A mindennapi kenyérért folyó küzdelem a statisztikai adatok szerint fásulttá, közömbössé tette a lakosság nagy többségét. A húsosfazék körül ülő politikusok pedig posztkommunista izgatásnak minősítik az elégedetlenkedést, azt, ha valaki ki meri jelenteni, hogy szegényebb, mint az átkos rendszerben volt. Az elmúlt évben az uralkodó pártok még nem értették meg, hogy a szociális követelések, az elszegényedés elleni lázongás nem kommunista izgatás. Az ember elemi joga minden rendszerben. Panaszkodnak az emberek, panaszkodnak az olvasók és tehetetlenek az újságírók. Jó, hogy elmúlik ez az év. Bár senki sem tudja, mit hoz a következő. Ilyenkor, karácsony táján a múltban valahogy jobban örültek az emberek a legnagyobb ünnep közeledtének. Kevés jókedvű, örvendező emberrel találkozom mostanában. Mindenki a gondokról beszél, panaszkodik. A politika handaban- dázó zsivaja, civakodása, egymást követő botránya betör minden ember életébe. Az újságokban nem látok egyetlen biztató hírt, a tévében gondterhelt magyarázkodás, vádaskodás, legfeljebb egy-egy ironikus mosoly. Nincs egyetlen reménysugárként a jövőbe mutató hír, amely az emberek homlokáról lesimítaná az egyre mélyülő barázdákat. Az ember egyik legcsodálatosabb tulajdonsága, hogy örülni tud. A legkisebb örömtől a legnagyobbig új energiát ad az élet motorjának, hogy könnyebben küzdjön meg a mindennapi gondokkal, hogy közvetlenebbé tegye az emberi kapcsolatokat. Emberek, hová lett az öröm? Nem az elit, egy kis sikeres réteg öröme, hanem a többségé, valamennyiünké. Ki lopta el? Ki űzte el a mindennapi életből, a közéletből, az emberi kapcsolatokból? Talán a családi tűzhely melegében még őrzik szent lángját és nem hagyják kialudni. A szeretet ünnepének közeledtével jó lenne, ha több örömet szereznénk egymásnak. A felesleges szópárbajok, cívódás, gyűlölködés helyett megpróbálnánk egymást megérteni. Szlovákok-magya- rok, ilyen és olyan pártbeliek, baloldaliak és jobboldaliak, fiatalok és öregek, tehetősek és elesettek Az örömszerzés művészetét mindenkinek a leikébe oltotta a Teremtő, csak próbáljuk a vékonyabb és vastagabb jégburok alól kiszabadítani. Biztos vagyok benne, hogy az örömszerzés egyaránt boldogító érzés annak, aki szerzi és akinek szerezzük. Próbáljuk meg! Tegyük félre, ami elválaszt bennünket és éltessük, ösztönözzük azt, ami összeköt. Valamennyiünket - embereket. Karácsony kopogtat minden ember szívében és hajlékában. Örüljünk egymásnak: gyerekeinknek, unokáinknak, a nagyapáknak és nagymamáknak. Az örömszerzés olyan ajándék, amit soha senki nem vehet el tőlünk. Reményeinket Szűcs Béla Miry Gábor felvétele
