Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-12-12 / 49. szám

Az emberiség igencsak büszke volt magára. Új korszak nyílt a Föld történetében. Végre elkészült a Paradicsom, a csillagközi űrhajó, mely hamarosan útnak indul az Alfa Centauri felé. Megszűnik-e végre az elviselhetetlen univerzumi magány? Társra lel-e vajon az al­kotó gondolat? Hosszas töprengés, mérlegelés végeredmé­nyeként született az elhatározás: egy házaspár lesz a csillagok meghódítója. Számtalan je­lentkező' közül választották ki a megfelelő férfit és nőt. Ádámot és Évát... Főként a ma­gánéletüket vizsgálták. Ha nem éltek együtt legalább tíz éve, szóba sem jöhettek. Szaktu­dást csupán a férfitól vártak el. A nő feladata lényegében nem volt egyéb, mint az ő babus- gatása. Robotokkal is megoldhatták volna a problémát, merthogy a Föld csúcstechniká­ja szinte nem ismert akadályokat e téren, azonban az effajta választás nem lett volna méltó az emberiséghez. A felemelő kézszorí­tást nem vihetik véghez müneuron-halma- zok... ...A szerelmesek egyszerre ébredtek. Négy fényévnyi távolságot szundítottak át háborí­tatlanul. Forró csókkal üdvözölték egymást, majd Péter gondosan ellenőrizte a Paradi­csom műszereit. Mindent rendben talált. Ezu­tán megfürödtek, átöltöztek és asztalhoz ül­tek. Eszegették a vitamindús étkeket, köz­ben gyengéd pillantásokat küldözgettek egy­más felé. Péter görögös fejében ez járt: „Már nem sokáig kell alakoskodnom, te tyúk! Az első adandó alkalommal megszabadulok tő­led... Megérdemled... A sok megaláztatá­sért... Itt egyenrangúak vagyunk! Itt az apád pénze csak rakás bélsárt ér! Nem kell, hogy szeresselek érte...“ A tyúk, azaz Elvira, ezt gondolta: „Ó, az álszent! Ki nem esne a sze­repéből egy pillanatra sem! Nem is tudom, miért jöttem el vele...“ Pedig nagyon is jól tudta. Vissza akart neki adni mindent, kama­tostul! Azt, hogy csupán az apja pénze kellett az átkozottnak, hogy becsapta őt... Bosszúra szomjazott! Hát igen... Az emberiség egy végkifejleté­hez közeledő családi perpatvart exportált a legközelebbi állócsillagra. Nem ez az embe­riség első baklövése...- Nem lenne kedved egy űrgyerekhez, drá­gám? - villant ki a férfi hibátlan fogsora. Elvira majd elolvadt:- A felvetés megfontolandó... - mondta édesen. Te álnokok legálnokabbika! - gon­dolta dühösen. Péter csibészesen kacsintott.- Megfosztanád az univerzumot a kegytől? Szépségedet az utókorra kell hagyományoz­nod! Az asszony szemérmesen lehajtotta a fejét. Le kellett hajtania, mert érezte, pillanatokon belül kirobban. Tíz évnyi ideje volt a gyerek- csinálásra a nyavalyásnak! Ó, hogy nem süly- lyed a hajó falába! - forrt benne az indulat. Végül csupán ennyit mondott:- Ha sikeresen hazaértünk, lehet róla szó... A „hangulatos“ étkezést követően órákig bámulták gyönyörködve az egyenletes fény­nyel ragyogó csillagokat. Magasztos céljukról beszélgettek. Vajon miféle lények fogadják őket ott, a távolban?- Csak pók formájúak ne legyenek... - vi­gyorgott a férfi.- Tudom... Azokért a Földön se igen lelke­sedtél! - kacarászott a nő. Péter erre gondolt: Teneked, kicsikém, tök mindegy, miféle szerzetek alkotják a fogadó­bizottságot... A találkozásnál csupán én le­szek ott! Elvira sem maradt el jókívánságokban a férje mögött: „Remélem pókok lesznek, és szörnyethalsz a látásuktól...“ És így andalogtak tovább egymást becéz- getve. ...Már csak néhány óra választotta el a hajót végcéljától. Az elemzéseket kimutatták, az Alfa rendszer Proxyma csillaga körül nyolc Csóka Ferenc bolygó kering. Ezt a tényt félsikerként köny­velhették el. Adataikból következően a har­madik és a negyedik kecsegtetett élővilággal. A külső égitestek hatalmas tömegű, térfogatú gázóriások voltak, kizárt, hogy élet legyen rajtuk. Elvira időközben lemondott a halálos bosz- szúról. Csinos kobakja mögött rejtőzködő dú­san barázdált agyacskájával kénytelen-kellet­len belátta: Péter nélkül soha nem jut haza! Úgy kell hátulról mellbe támadnia féijecské- jét, hogy egy életre megemlegesse, de azért életben maradjon. A megfelelő alkalomra várt. Péter szintúgy. Nem szűnő lelkesedés­sel igyekezett hitvese életvonalát megrövidí­teni. Az Agy váltig állította, a negyedik bolygó­nak a Földével teljesen azonos légköre van. Elvira őszintén boldog volt. Elfeledett min­den családi kínt, büszke volt a dicső emberi­ségre, önmagára. Eufóriáját balga állapotként könyvelhetjük el. Ugyanis az Agy valamennyi megállapítása szemenszedett hazugság volt. Péter parancsára helyezkedett ilyetén állás­pontra... A bolygó valóban úgy nézett ki, akár a Föld. A „vizek“ kéknek látszottak, a „növények“ zöldnek. Ám Péter nagyon is tisztában volt azzal, hogy a látszatok csalásainak legna­gyobb csalásaival van dolguk... A növényi for­mák mérges gázokat termeltek, a tengerek maró savakat tartalmaztak. A hajó komótosan kerülgette az édeninek tűnő világot. Péter lelkesen karolta át felesé­gét:- A bolygó neve... Elvira. Olyan gyönyörű, mint te! Te leszel egyetlenem az első ember, aki a talajára lép! Ez a te jogod! - hízelegte kígyó mód. Élvíra majdnemhogy újra szerette a férjét. Áhítatos hangja betöltötte a zord vezérlőter­met:- És ha a bolygónak már van neve? Ha a lakói már elnevezték valahogy?- Ennek az égitestnek nincsenek értelmes lakói! Úgy hiszem, az emberiségnek teremtett második édenre leltünk!- Nem lehetnénk benne Ádám és Éva, sze­relmem? - búgta valódi szerelemmel Elvira.- A felvetése, hölgyem, megfontolandó! - hazudta egy csók kíséretében a férfi. A Paradicsom baj nélkül landolt. Lagúna­szerű tengerpart tárult a szemük elé.- A Kék lagúna! - kiáltott fel a nő elragad­tatottan.- Sivatagi paradicsom! - mondta a férfi a helyhez nem illően, ám bizonyítandó, hogy ő is jártas az óvilág mozitermésében... Mikor aztán végre kölcsönösen kiömleng­ték magukat, Péter elkomolyodva szépséges felesége felé fordult:- Rajta, kedvesem! Az emberiség évezre­dek múltán is emlékezni fog a nevedre! A hő­mérséklet huszonnyolc fok, kívánni sem le­hetne jobbat! Indulj drágám, én bentről biz­tosítalak... Sose lehet tudni... A nő bólintott, csókolt, és ment. Péter ar­cára kaján vigyor ült ki. Lehuppant a zsilip­kamra ajtaját mutató képernyő elé. Teljesed­jék hát be, aminek be kell teljesülnie! Tudta, Elvira pici lábacskája soha nem fogja a bolygó talaját érinteni. Amint kinyílik a kamra, vége a komédiának! Az ajtó félrecsúszott. És... Elvira lábacskája a bolygóra lépett! Ráadásul szendén a kame­rába mosolygott, majd jókedvű sétára indult. Ama bibliai sóbálványt Péterhez képest nyu­godtan virgoncnak nevezhetjük. Egy pillana­tig talán a véráramlás is megállt az ereiben. Szemei kigúvadtak, és úgy maradtak. Hosszú idő eltelt, mire éledezni kezdett. Remegő hangon kérdezte újra az agyat a bolygó lég­köréről. Az ismert választ kapta: A levegő ember számára belélegezhetetlen! Nem ér­tett semmit. Netán otthon az ágyában alszik, és mindjárt beleér a bilibe a keze? Nem! A megrázó esemény maga a való! És akkor csörrenve leesett a tantusz... Ó, a jó édes anyukád, te bestia! - ordította magából kikel­ten. - Egy gyagyás robotot küldtél magad helyett!!! Egy robottal enyelegtem hónapo- kig, te meg otthon élvezed a szabadságot! És csak szitkozódott elárvultán, magányo­san... * * * A Föld egyik legeldugodtabb szegletében, mélyen az erdő fái közt, apró, takaros házacs­ka állt. A tájra holdvilágos éjszaka telepedett, csendes a vidék. Benn, a kis lak otthonosan berendezett szobájában kandalló duruzsol, előtte Elvira szopogatja italát kényelmes karosszékében. Nagyszerűen érzi magát. A múlton elmélkedik. A házacskát, melyben megbújt, még Péterrel vásárolták szerelmük kezdetén. Amikor még azt hitte, ő Júlia és a férfi Rómeó. Senki sem tud szerelmi fész­kükről. A hajó indulása óta ki sem mozdult a házacskából, félt, hogy felismerik. De csep­pet sem búslakodott, maga választotta sor­sát.... Megérte! Ezerszer elképzelte már Pé­ter képét, amint rájön az igazságra. Most is ezen mosolyog. Hirtelen összerezzen. A bejárati ajtó felől halk zajt hall! Betörő! - ugrik görcsbe a szíve. Éppen mozdulni készül, amikor a félhomály­ból magas férfialak tűnik elő. A pohár tom­pán koppan a szőnyegen. Nézik egymást, percekig, hangtalanul. Csu­pán az égő fa reccsen olykor, robbanásként hat minden reccsenés. A férfi vesz erőt magán előbb:- Az Alfa Centauri környékén őrületes ro­botszex dúlhat mostanság... Lesz sok kis ro­botgyerek... - kuncog.- Hát már sose szabadulok meg tőled? - sziszegte Elvira. Péter ezt gondolta: Drágám, te a Földön nem létezel... Teszek róla, hogy ehhez igazít­sam a dolgok menetét... Elvira ugyanezt gondolta... Paul Gauguin: Tájkép két breton nővel Egyedülálló ötlet Márai Sándor Arról, hogy mindenben az idő dönt (Részlet a Füveskönyvből) Mikor az élet, valamilyen emberi helyzet döntésre kényszerít, vigyázz, hogy az elha­tározásokat a változás törvényének térfo­gatába állítsd- mert minden „döntés“ az időben kap csak végső tartást és alakot. Döntsél, de ne olyan föltétlenül! Ne olyan mindenáron! Ne olyan egészen! Add meg az emberi elhatározásnak azt a játék-lehetőséget, amelyre szüksége van, hogy beilleszkedjék a világba, és az időbe, elhelyezkedhessék az emberi szándékok, a változás törvényei között. Ne akard eskü­vel, szöggel és kalapáccsal rögzíteni min­den időkre azt, amin az éjszaka és a reggel is változtat valamit, szíved és értelmed is örökké csiszol, másít, alakít valamit, ma, holnap és örökké. Adj az elhatározásnak időt és térfogatot, hogy megtalálja igazi helyét és formáját a világban. Döntsél, de ne nagyon! Döntsél, de ne föltétlenül! Cse­lekedjél, de ugyanakkor bízz mindent az időre is. Meglátod, holnapra, vagy eszten­dő múltán, hogy nem te döntöttél, hanem a tétfogat, melyben minden emberi ügy el­dől: az idő. Bardoczi István Dugovics Titusz- De baromi magasan vagyunk! - és Titusz lekandikált a bástyáról.- azannyát!- A tiéd...- Bocsánat - mondta a haldokló katonának, s átbotorkált a füs­tölgő vérzivataron. Körülötte az emberek kaszabolták egymást, ágyúk dörögtek, de őt mély emberi dolgok foglalkoztatták ily történelmi percekben is: „Milánkának elszakadt a hózentrógerja, Mirnának nem tudom fizetni az ebédjét az iskolában, feleségem munkanélküli segélyen van, én meg csak ezekre az idény várost­romokra kaptam munkát. Tenni kell valamit, nem mehet ez így tovább!“ Bepárásodott szemüvegét törölgetve a vár legmagasabb pontjára lépett, a mikrofonok elé:- Hölgyeim és Uraim! - A harcoló tömegek megtorpantak; minden lesújtó kard, kilőtt ágyúgolyó, fojtogató kéz megállt, mint kimerevített filmkép. - Barátaim, hát nem látjátok, hogy manipu­lálnak?! - hangja mélységes csendbe süppedt. - Mint a birkák! Lépjük át a kirakatokat, forradalmat a fejekbe! - Szorgalmasabb csoportok buzgón jegyzetelni kezdtek, és a távolban - a párába vont hegygerincen -, alig kivehetően néhány szimpatizáns intege­tett. Izzó tekintettel folytatta. - Konrad Lorenz könyvét ajánlom: A Civilizált Emberiség Nyolc Halálos Bűne. Csak a címszavakat olvasnám fel - s tüntetőleg mutatta a kormányzó és a szultán felé az írást. - Első: Az élő rendszerek strukturális tulajdonságai és működés zavarai; második: Túlnépesedés!; harmadszor: Az élet­tér elpusztítása! - A lelkesedés hirtelen magával ragadott minden­kit; önfeledt tapsvihar tört ki. - Negyedszer: Versenyfutás önma­gunkkal!; ötödször: Az érzelmek fagyhalála!; - Virágcsokrok he­vertek a szónok lábai előtt. - hatodszor: Genetikai hanyatlás!; hetedszer A tradíció lerombolása!; nyolcadszor: A dogmák - las­san elindult egy ágyúgolyó - ereje!; kilencedszer: Az atomfegyve­rek!- Gyere le! - kiabálta a kormányzó, de Titusz két kézzel kapasz­kodott a mikrofonba.- Még valamit! - kiáltotta. - „Hogy a kereszténység tanai nem javították meg a világot, ez a keresztények bűne, nem a kommu­nistáké.“ (3.) - Az ágyúgolyó elérte a karcsú tornyot. A kardok összecsaptak, újból fojtogattak, újból dörögtek az ágyúk; s Titusz - magával sodorva az ellenség zászlaját - zuhanni kezdett sikoltva a harcolók felé: - „sohasem szabad felhagynunk azzal, hogy olyan­nak képzeljük a világot, ahogy a legértelmesebb lenne.“ (4.) Körülötte könnyű szél bóbiskolt. Esteledett...

Next

/
Thumbnails
Contents