Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-12 / 49. szám
Az emberiség igencsak büszke volt magára. Új korszak nyílt a Föld történetében. Végre elkészült a Paradicsom, a csillagközi űrhajó, mely hamarosan útnak indul az Alfa Centauri felé. Megszűnik-e végre az elviselhetetlen univerzumi magány? Társra lel-e vajon az alkotó gondolat? Hosszas töprengés, mérlegelés végeredményeként született az elhatározás: egy házaspár lesz a csillagok meghódítója. Számtalan jelentkező' közül választották ki a megfelelő férfit és nőt. Ádámot és Évát... Főként a magánéletüket vizsgálták. Ha nem éltek együtt legalább tíz éve, szóba sem jöhettek. Szaktudást csupán a férfitól vártak el. A nő feladata lényegében nem volt egyéb, mint az ő babus- gatása. Robotokkal is megoldhatták volna a problémát, merthogy a Föld csúcstechnikája szinte nem ismert akadályokat e téren, azonban az effajta választás nem lett volna méltó az emberiséghez. A felemelő kézszorítást nem vihetik véghez müneuron-halma- zok... ...A szerelmesek egyszerre ébredtek. Négy fényévnyi távolságot szundítottak át háborítatlanul. Forró csókkal üdvözölték egymást, majd Péter gondosan ellenőrizte a Paradicsom műszereit. Mindent rendben talált. Ezután megfürödtek, átöltöztek és asztalhoz ültek. Eszegették a vitamindús étkeket, közben gyengéd pillantásokat küldözgettek egymás felé. Péter görögös fejében ez járt: „Már nem sokáig kell alakoskodnom, te tyúk! Az első adandó alkalommal megszabadulok tőled... Megérdemled... A sok megaláztatásért... Itt egyenrangúak vagyunk! Itt az apád pénze csak rakás bélsárt ér! Nem kell, hogy szeresselek érte...“ A tyúk, azaz Elvira, ezt gondolta: „Ó, az álszent! Ki nem esne a szerepéből egy pillanatra sem! Nem is tudom, miért jöttem el vele...“ Pedig nagyon is jól tudta. Vissza akart neki adni mindent, kamatostul! Azt, hogy csupán az apja pénze kellett az átkozottnak, hogy becsapta őt... Bosszúra szomjazott! Hát igen... Az emberiség egy végkifejletéhez közeledő családi perpatvart exportált a legközelebbi állócsillagra. Nem ez az emberiség első baklövése...- Nem lenne kedved egy űrgyerekhez, drágám? - villant ki a férfi hibátlan fogsora. Elvira majd elolvadt:- A felvetés megfontolandó... - mondta édesen. Te álnokok legálnokabbika! - gondolta dühösen. Péter csibészesen kacsintott.- Megfosztanád az univerzumot a kegytől? Szépségedet az utókorra kell hagyományoznod! Az asszony szemérmesen lehajtotta a fejét. Le kellett hajtania, mert érezte, pillanatokon belül kirobban. Tíz évnyi ideje volt a gyerek- csinálásra a nyavalyásnak! Ó, hogy nem süly- lyed a hajó falába! - forrt benne az indulat. Végül csupán ennyit mondott:- Ha sikeresen hazaértünk, lehet róla szó... A „hangulatos“ étkezést követően órákig bámulták gyönyörködve az egyenletes fénynyel ragyogó csillagokat. Magasztos céljukról beszélgettek. Vajon miféle lények fogadják őket ott, a távolban?- Csak pók formájúak ne legyenek... - vigyorgott a férfi.- Tudom... Azokért a Földön se igen lelkesedtél! - kacarászott a nő. Péter erre gondolt: Teneked, kicsikém, tök mindegy, miféle szerzetek alkotják a fogadóbizottságot... A találkozásnál csupán én leszek ott! Elvira sem maradt el jókívánságokban a férje mögött: „Remélem pókok lesznek, és szörnyethalsz a látásuktól...“ És így andalogtak tovább egymást becéz- getve. ...Már csak néhány óra választotta el a hajót végcéljától. Az elemzéseket kimutatták, az Alfa rendszer Proxyma csillaga körül nyolc Csóka Ferenc bolygó kering. Ezt a tényt félsikerként könyvelhették el. Adataikból következően a harmadik és a negyedik kecsegtetett élővilággal. A külső égitestek hatalmas tömegű, térfogatú gázóriások voltak, kizárt, hogy élet legyen rajtuk. Elvira időközben lemondott a halálos bosz- szúról. Csinos kobakja mögött rejtőzködő dúsan barázdált agyacskájával kénytelen-kelletlen belátta: Péter nélkül soha nem jut haza! Úgy kell hátulról mellbe támadnia féijecské- jét, hogy egy életre megemlegesse, de azért életben maradjon. A megfelelő alkalomra várt. Péter szintúgy. Nem szűnő lelkesedéssel igyekezett hitvese életvonalát megrövidíteni. Az Agy váltig állította, a negyedik bolygónak a Földével teljesen azonos légköre van. Elvira őszintén boldog volt. Elfeledett minden családi kínt, büszke volt a dicső emberiségre, önmagára. Eufóriáját balga állapotként könyvelhetjük el. Ugyanis az Agy valamennyi megállapítása szemenszedett hazugság volt. Péter parancsára helyezkedett ilyetén álláspontra... A bolygó valóban úgy nézett ki, akár a Föld. A „vizek“ kéknek látszottak, a „növények“ zöldnek. Ám Péter nagyon is tisztában volt azzal, hogy a látszatok csalásainak legnagyobb csalásaival van dolguk... A növényi formák mérges gázokat termeltek, a tengerek maró savakat tartalmaztak. A hajó komótosan kerülgette az édeninek tűnő világot. Péter lelkesen karolta át feleségét:- A bolygó neve... Elvira. Olyan gyönyörű, mint te! Te leszel egyetlenem az első ember, aki a talajára lép! Ez a te jogod! - hízelegte kígyó mód. Élvíra majdnemhogy újra szerette a férjét. Áhítatos hangja betöltötte a zord vezérlőtermet:- És ha a bolygónak már van neve? Ha a lakói már elnevezték valahogy?- Ennek az égitestnek nincsenek értelmes lakói! Úgy hiszem, az emberiségnek teremtett második édenre leltünk!- Nem lehetnénk benne Ádám és Éva, szerelmem? - búgta valódi szerelemmel Elvira.- A felvetése, hölgyem, megfontolandó! - hazudta egy csók kíséretében a férfi. A Paradicsom baj nélkül landolt. Lagúnaszerű tengerpart tárult a szemük elé.- A Kék lagúna! - kiáltott fel a nő elragadtatottan.- Sivatagi paradicsom! - mondta a férfi a helyhez nem illően, ám bizonyítandó, hogy ő is jártas az óvilág mozitermésében... Mikor aztán végre kölcsönösen kiömlengték magukat, Péter elkomolyodva szépséges felesége felé fordult:- Rajta, kedvesem! Az emberiség évezredek múltán is emlékezni fog a nevedre! A hőmérséklet huszonnyolc fok, kívánni sem lehetne jobbat! Indulj drágám, én bentről biztosítalak... Sose lehet tudni... A nő bólintott, csókolt, és ment. Péter arcára kaján vigyor ült ki. Lehuppant a zsilipkamra ajtaját mutató képernyő elé. Teljesedjék hát be, aminek be kell teljesülnie! Tudta, Elvira pici lábacskája soha nem fogja a bolygó talaját érinteni. Amint kinyílik a kamra, vége a komédiának! Az ajtó félrecsúszott. És... Elvira lábacskája a bolygóra lépett! Ráadásul szendén a kamerába mosolygott, majd jókedvű sétára indult. Ama bibliai sóbálványt Péterhez képest nyugodtan virgoncnak nevezhetjük. Egy pillanatig talán a véráramlás is megállt az ereiben. Szemei kigúvadtak, és úgy maradtak. Hosszú idő eltelt, mire éledezni kezdett. Remegő hangon kérdezte újra az agyat a bolygó légköréről. Az ismert választ kapta: A levegő ember számára belélegezhetetlen! Nem értett semmit. Netán otthon az ágyában alszik, és mindjárt beleér a bilibe a keze? Nem! A megrázó esemény maga a való! És akkor csörrenve leesett a tantusz... Ó, a jó édes anyukád, te bestia! - ordította magából kikelten. - Egy gyagyás robotot küldtél magad helyett!!! Egy robottal enyelegtem hónapo- kig, te meg otthon élvezed a szabadságot! És csak szitkozódott elárvultán, magányosan... * * * A Föld egyik legeldugodtabb szegletében, mélyen az erdő fái közt, apró, takaros házacska állt. A tájra holdvilágos éjszaka telepedett, csendes a vidék. Benn, a kis lak otthonosan berendezett szobájában kandalló duruzsol, előtte Elvira szopogatja italát kényelmes karosszékében. Nagyszerűen érzi magát. A múlton elmélkedik. A házacskát, melyben megbújt, még Péterrel vásárolták szerelmük kezdetén. Amikor még azt hitte, ő Júlia és a férfi Rómeó. Senki sem tud szerelmi fészkükről. A hajó indulása óta ki sem mozdult a házacskából, félt, hogy felismerik. De cseppet sem búslakodott, maga választotta sorsát.... Megérte! Ezerszer elképzelte már Péter képét, amint rájön az igazságra. Most is ezen mosolyog. Hirtelen összerezzen. A bejárati ajtó felől halk zajt hall! Betörő! - ugrik görcsbe a szíve. Éppen mozdulni készül, amikor a félhomályból magas férfialak tűnik elő. A pohár tompán koppan a szőnyegen. Nézik egymást, percekig, hangtalanul. Csupán az égő fa reccsen olykor, robbanásként hat minden reccsenés. A férfi vesz erőt magán előbb:- Az Alfa Centauri környékén őrületes robotszex dúlhat mostanság... Lesz sok kis robotgyerek... - kuncog.- Hát már sose szabadulok meg tőled? - sziszegte Elvira. Péter ezt gondolta: Drágám, te a Földön nem létezel... Teszek róla, hogy ehhez igazítsam a dolgok menetét... Elvira ugyanezt gondolta... Paul Gauguin: Tájkép két breton nővel Egyedülálló ötlet Márai Sándor Arról, hogy mindenben az idő dönt (Részlet a Füveskönyvből) Mikor az élet, valamilyen emberi helyzet döntésre kényszerít, vigyázz, hogy az elhatározásokat a változás törvényének térfogatába állítsd- mert minden „döntés“ az időben kap csak végső tartást és alakot. Döntsél, de ne olyan föltétlenül! Ne olyan mindenáron! Ne olyan egészen! Add meg az emberi elhatározásnak azt a játék-lehetőséget, amelyre szüksége van, hogy beilleszkedjék a világba, és az időbe, elhelyezkedhessék az emberi szándékok, a változás törvényei között. Ne akard esküvel, szöggel és kalapáccsal rögzíteni minden időkre azt, amin az éjszaka és a reggel is változtat valamit, szíved és értelmed is örökké csiszol, másít, alakít valamit, ma, holnap és örökké. Adj az elhatározásnak időt és térfogatot, hogy megtalálja igazi helyét és formáját a világban. Döntsél, de ne nagyon! Döntsél, de ne föltétlenül! Cselekedjél, de ugyanakkor bízz mindent az időre is. Meglátod, holnapra, vagy esztendő múltán, hogy nem te döntöttél, hanem a tétfogat, melyben minden emberi ügy eldől: az idő. Bardoczi István Dugovics Titusz- De baromi magasan vagyunk! - és Titusz lekandikált a bástyáról.- azannyát!- A tiéd...- Bocsánat - mondta a haldokló katonának, s átbotorkált a füstölgő vérzivataron. Körülötte az emberek kaszabolták egymást, ágyúk dörögtek, de őt mély emberi dolgok foglalkoztatták ily történelmi percekben is: „Milánkának elszakadt a hózentrógerja, Mirnának nem tudom fizetni az ebédjét az iskolában, feleségem munkanélküli segélyen van, én meg csak ezekre az idény várostromokra kaptam munkát. Tenni kell valamit, nem mehet ez így tovább!“ Bepárásodott szemüvegét törölgetve a vár legmagasabb pontjára lépett, a mikrofonok elé:- Hölgyeim és Uraim! - A harcoló tömegek megtorpantak; minden lesújtó kard, kilőtt ágyúgolyó, fojtogató kéz megállt, mint kimerevített filmkép. - Barátaim, hát nem látjátok, hogy manipulálnak?! - hangja mélységes csendbe süppedt. - Mint a birkák! Lépjük át a kirakatokat, forradalmat a fejekbe! - Szorgalmasabb csoportok buzgón jegyzetelni kezdtek, és a távolban - a párába vont hegygerincen -, alig kivehetően néhány szimpatizáns integetett. Izzó tekintettel folytatta. - Konrad Lorenz könyvét ajánlom: A Civilizált Emberiség Nyolc Halálos Bűne. Csak a címszavakat olvasnám fel - s tüntetőleg mutatta a kormányzó és a szultán felé az írást. - Első: Az élő rendszerek strukturális tulajdonságai és működés zavarai; második: Túlnépesedés!; harmadszor: Az élettér elpusztítása! - A lelkesedés hirtelen magával ragadott mindenkit; önfeledt tapsvihar tört ki. - Negyedszer: Versenyfutás önmagunkkal!; ötödször: Az érzelmek fagyhalála!; - Virágcsokrok hevertek a szónok lábai előtt. - hatodszor: Genetikai hanyatlás!; hetedszer A tradíció lerombolása!; nyolcadszor: A dogmák - lassan elindult egy ágyúgolyó - ereje!; kilencedszer: Az atomfegyverek!- Gyere le! - kiabálta a kormányzó, de Titusz két kézzel kapaszkodott a mikrofonba.- Még valamit! - kiáltotta. - „Hogy a kereszténység tanai nem javították meg a világot, ez a keresztények bűne, nem a kommunistáké.“ (3.) - Az ágyúgolyó elérte a karcsú tornyot. A kardok összecsaptak, újból fojtogattak, újból dörögtek az ágyúk; s Titusz - magával sodorva az ellenség zászlaját - zuhanni kezdett sikoltva a harcolók felé: - „sohasem szabad felhagynunk azzal, hogy olyannak képzeljük a világot, ahogy a legértelmesebb lenne.“ (4.) Körülötte könnyű szél bóbiskolt. Esteledett...
