Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-12 / 49. szám
1993. december 12. Mé cs László Imádság szent tébolyért Nap-áímú költöző madár vagyok, s itt gubbasztok az őszi mélabún, mint barna, zörgő napraforgószáron. Minden toliammal tudtam: mi a fény. Karácsonyfákon fészket raktam én. Fiúk szemében fészket leltem én, lányok szemében megfészkeltem én. Az elmúlás fekete, vad vizén mint óriás fény-szirmú lótuszok, úgy ringtak a tündén tavaszok: lótusz-kelyhekben is fészkeltem én. Voltak fiaim, voltak lányaim: voltak kínjaim, voltak vágyaim, örömeim, szomorúságaim,- megtollasodtak s itt hagytak örökre. Halál-szorongás ült a fény-körökre. Valaki ízetlenné tette már itt és őszivé a föld minden határit. Repülni kezdek: havas vihar támad, forrásból iszom, azt bugyogja: bánat, rózsára nézek, azt sóhajtja: ősz, a holdra nézek: baljós arca bősz, és minden kertből rámpuskáz a csősz, a halálszájú, dérszakállú Bánat. Ez a sorsa a költöző madárnak. Engem valahol Fény-országban várnak s itt gubbasztok az őszi mélabún, mint barna, zörgő napraforgószáron. Szárnyam véresre nógatom, hogy szálljon. És elindulni sehogy sem tudok. És itten élni sehogy sem tudok. Ha bennem van a fényes, titkos törvény: Isten, szent Mágnes, véghetetlen örvény, ragadj magadhoz, mint a messzi Dél ragadja, húzza a kis csalogányt, ne lepje itt a gyilkos, durva dér. És odaér két bekötött szemével, havas vihart olvaszt meg kis szívével Nekem erő kell, fény kell, szeretet kell, nem telelek varjakkal, verebekkel. A szentek tébolyával lepj meg engem, s téboly-szárnyon ragadj magadhoz engem! * A költő halálának 15. évfordulójára emlékezünk G. Nagy László rajza A doktor sóhajtott:- Sajnos. Tudom, hogy mért tetszik; tudom hogy mért szeretem. A fajfenntartás ösztöne... Csalás. A természet csal, mindig csal. Vakok vagyunk és ismeretlen erők a vezetőink.- Ez a hit - mondotta rá diadalmasan Ábel -, az ismeretlen erőkben való bizalom. A doktor hallgatott. Hideg életunalommal nézett maga elé. Ez az ember beteg - gondolta Ábel. A hölgyek eközben vidáman beszélgettek. Eszter maga felé legyintett, és mosolygott:- Micsoda: te szegfűparfümmel szagosítod a ruhádat? Hiszen az kiment a divatból. Most ilang-ilang járja. Adok neked egy üvegecskével.- De hiszen a te ruhád is szegfű-parfümös, - felelte Berta.- Benne maradt. Azt gondolod, hogy új ez a ruha? És felugrott; egy kicsike üveget vett elő a ruhás szekrényből. Az orrához tartotta:- Ugye kellemes? Berta hálásan fogadta az ajándékot. Nem is sejtette, hogy a Kígyó téri patikából való. Ábel intett neki, hogy menjenek már. Berta helyeslőn pillantott. Fölkelt. Búcsúztak. Eszter megcsókolta az asszonyt: Ábellal kezet szorított. Talán egy perccel tovább tartott a kézszorításuk, mint kellett volna. Berta szeme elsötétült. Az utcán szótlanul mentek néhány percig. Végre is Ábel szólt Bertának:- Igen kedvesen fogadtak. Berta biggyesztett:- Dicsekvők.- Miért? Berta biggyesztett:- Dicsekvők.- Dehát nem értelek. Megbántott valamivel a doktorné? Hiszen a testvérét se fogadhatta volna szívesebben. S hogy egy utcai lámpás alá érkeztek, ránézett Bertára. Az asszony kedvetlen volt. Nem felelt. Szótlanul mentek hazáig. A doktorné már másnap viszonozta a látogatást. Egyedül. Fehér bársonykabát volt rajta, és kócsagtollas sötétkék velúr- kalpag. Csupa elegancia. A kályhába aznap fűtöttek be először. A doktorné összecsapta a kezét:- Milyen okosak vagytok! Milyen jó meleg van itt! Az én férjem még nem enged fűtenünk! Azt mondja, hogy meghűlünk, ha korán fűtünk. Ábel a kályhához ültette:- Melegedjék, nagyságos asszonyom. És a doktorné odaült: a kezét kinyújtotta a meleg felé. Finom ujjain átsugárzott a tűzfény.- Milyen szép a kályhátok! Félig kandalló! Szeretem a tüzet. Bertának egy leánypajtása is ott volt, egy mindig-mosolygó kövér leány. Ábel csodálkozva látta, hogy a felesége többet foglalkozik a doktornéval, mint a régi barátjával: olyan nyájas a doktoméhoz, mintha az előtte való nap jókedvvel váltak volna el egymástól. A hölgyek vidáman csevegtek. Ábel szivarozva, hallgatva ült egy karosszékben és elmélázva nézte őket. Akaratlanul is összehasonlította Bertát Eszterrel. Berta fiatalabb volt, de Eszter leányosabb. Berta haja tömöt- tebb, feketébb, a szeme nagyobb, nyíltabb, az orra szabályos görög orr, Eszter ideges macska-testalkat, az arca vékonyabb, de kifejezőbb. A haja sötét gesztenyeszínű, kevesebb, de finomabb, mint Bertáé. A szeme mosolygóbb, árnyékosabb, melegebb. És a hangja: milyen más minden szó az ő ajkán! mennyivel szebb, ha ugyanazt a szót ő mondja. Ha Ábel szobrász volt volna, Bertát szívesebben kifaragta volna, mint Esztert, de ha festő volt volna, Esztert becsülte volna festenivalóbbnak. Berta szívesen nevetett, s nem azért, hogy szép fehér fogait láttassa. Eszter csak mosolyogni szokott, s olyankor csak egy kis fehér vonal látszott a piros ajkak között. Berta bársony volt, Eszter selyem. Berta a földön járt, Eszter a felhőkben. Bertát lehetett szeretni, Esztert imádni is. A szoba már homályosodott.- A lámpást - mondotta Berta -, most már meggyújthatjuk.- Ne, ne - szólalt fel Eszter -, olyan kedves a homály így tűz mellett! Nyissuk ki inkább a kályha ajtaját. Most már úgyis csak a parázs ég. És lehajolt. Kinyitotta a kályhát. Gyönyörködve nézte. Ahogy a tűz fénye rápiroslott az arcára, olyan volt, mint leánykorában, amikor ott a sziklán a fölkelő napot várták. Ábel szerette volna neki mondani:- Emlékszel-e? Este volt, mikor a doktorné elment. A férje érte küldte a kocsit. A doktorné magával vitte a másik hölgyet is - az is arrafelé lakott. Ábel levetkezett, s magára öltötte a kamukát. Odaült papucsban és házisapkában a borszékbe, s hogy a felesége mellett ment el, magához ölelte. Berta azonban hidegen fordult ki a karjából. Ábel csak nézett:- Mi bajod, édesem? Berta hallgatott, csak az orrát szívogatta. Ábel megölelte:- Mi bajod?- Tudod - fakadt ki az asszony a szemét meregetve -, az mégsem illik, hogy te folyton a doktornőt nézed!- Ábel hüledezett.- Én néztem? Én? Tán féltékeny vagy, Bertácskám?- Oh, dehogy. Arra a papagájra? Arra a - divatkirakati bábura? Arra a...- Ugyan...- Ami nem illik, nem illik! - pattogott Berta. - Ha te még ma is szerelmese vagy, minek vettél el engem?! És sírva borult a díványra. Ábel alig bírta lecsendesíteni.- Bertácskám. Hiszen ha úgy volna, ahogy te mondod, de magad is érzed, hogy nincs igazad! Én véletlenül úgy ültem, hogy feléje voltam arccal fordulva. Nem vagy-e néha te is úgy, hogy rábámulsz. De fogadom - folytatta színleges haraggal -, hogy többet soha rá nem nézek! Fogadom, ha még egyszer ide bejön, hátat fordítok neki és kimegyek. Vagy egyenesen megmondom neki a szemébe: - Nagyságos asszonyom, az én feleségem ideges mostanában: engedje meg, hogy visszakísérjem.- Nohát azt mégse lehet! - ijedt fel Berta.- Én bizony megteszem. Elvégre is a mi békességünk az első!- Nem, ennyire nem...- De még írok is neki, megírom nyíltan...- De Ábel!- Még téged se eresztelek. Mától fogva, megszűnt minden.- No, azt nem engedem. És akkor Berta megölelte Ábelt. Vidáman terített vacsorára. Másnap Ábel elment a találkozóra. A nyelvén volt, hogy elmondja a tegnapi jelenetet, de Eszternek mindjárt az volt az első kérdése, hogy mi a véleménye Ábelnak a férjéről?- Még nem is beszélhettünk azóta. Mondd: milyen neked? Miről beszélgettetek? Fogadni mernék, hogy a világrendet kritizálta. Ábel pillogott.- Értelmes úriember a férjed. Az életet kissé a tudomány szitáján át szemléli, de nem közönséges ember. Eszter nevetett:- Engem ugyan nem vezetsz félre. Dicséred, hogy nekem kellemeset mondj. Köszönöm. Nekem a régi nyíltságod kell. A mindig-bizalmas nyílt szív. Mit beszéltetek? Ábel elmondta. Az asszony bólogatott:- Ismerem a nótáit, mind ismerem. Hogy a világ üres, az ég is üres, csak az ő feje nem üres. Semmi se szép, csak a pénz szép, amit a betegek fizetnek. És semmi se érdekes, csak a komplikált betegség, meg az a ház, amelyet megveszünk majd a Kerepesi úton. Látod ilyen emberhez mentem én nőül.- Nem szabad elégedetlenkedned - vigasztalta Ábel. — Elvégre gyermeketek is van, és ő megbecsül téged.- Meg? Azt hiszed? Minden héten elmagyarázza, hogy a nő mennyivel alacsonyabb rendű állat a férfinál. Hogy a nők folyton a jelennek élnek, a mosf-nak, a férfi azonban mindig előre gondolkodik. Hogy micsoda áldozat a családalapítás, milyen rabja a férfi a családnak. És másefféle. De mindezt csakúgy monologi- zálva, ásítozva, akadémiai értekezés alakjában adogatja be. Néha kifakadok: A betegeidnek édes porral adod a förtelmes pirulákat, nekem meg azon keserűn. Edd meg magad!- Hát veszekedtek?- Nem. Csak én. Ö olyankor nevet. És ez még jobban bosszant, mert ez is kicsinylés. Azt mondja vele: mi nekem egy gyermeknek a haragja?- Nekem sose beszéltél erről. Azt hittem, hogy csendes békességben éltek.- Hiszen abban élünk. Ezek csak felhők. Az ég se napos mindig. Dehát mondd: igaz, hogy a nők alacsonyabbrendű, hitványabb teremtések? Ábel a fejét rázta:- A nő nő és a férfi férfi. A nőnek alacsonyabb kissé az értelme, de a szíve meg magasabb. A nőnek épp az az értéke, hogy a gondolkodása női. A szíve meg angyali. Eszter hozzáérintette az ajkát Ábel halántékához.- Te okosabb ember vagy az uramnál. Mit szólt Berta tegnap, mikor elmentem?- Semmit. Azt mondta, kedves vagy. Tegnap igazán csodásán szép voltál. Tudod-e, mi jutott eszembe, amikor ott ültél a kályha előtt?- Micsoda, Ábelkám?- A tűz fénye rádpiroslott. És ahogy ott ültél fehér kabátban, olyan volt az arcod, mint azon a hajnalon, mikor a sziklán állva néztük a napot. Eszter lehunyta a szemét.- Mire gondolsz? - kérdezte Ábel.- Arra a boldog időre — sóhajtott Eszter. Harmadnapra ismét elment Bertához, és korholta, hogy nem látogatja meg. A kisleánya is vele volt. Berta az ölébe vette a kisleányt, és megcsókolgatta:- Milyen boldog vagy, hogy gyermeked van! - mondotta Eszternek.- Ez vele jár a szent házassággal — mosolygott Eszter. Berta odatartotta a kisleányt a férjének, hogy csókolja meg ő is. Ábel megcsókolta a kisleányt s egyúttal a felesége arcára is cuppantott egy csókot. Mért cselekedte? ő tudta. Vidáman csevegtek tovább. Berta mintha tüntetni akarna a férje szeretetével, kedveskedve beszélt hozzá. Mikor mellette elment, megsimította a kezét, a haját. A maga teáscsészéjéből itatta, és olykor azzal a lélekbe mélyedő meleg érzéssel nézett reá, amellyel csak a boldog nők tudnak nézni. A doktorné azon a napon nem sokáig maradt. Mikor meghallotta, hogy kocsi áll meg a ház előtt, kitekintett az ablakon, és azonnal búcsúzott. Másnap a külső találkozásban szomorúbb volt a szeme a szokottnál, hidegebb volt és szótlanabb.- Történt veled valami, Eszterkém?- Semmi. _ , (Folytatjuk) Szerkeszti: Mislay Edit
