Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-05 / 48. szám
ueuernuer o. & g Babits Mihály* Esti kérdés Midőn az est, e lágyan takaró fekete, sima bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatosan, hogy minden fűszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyű, sima, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olykor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyújtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Ríván, hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze múltba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis csak arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a múltak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny fűszálat: miért nő a fű, hogy ha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő? * 110 évvel ezelőtt született a magyar irodalom kiemelkedő egyénisége, a Nyugat első nemzedékének egyik vezéralakja Dsida Jenő Vallomás Élek, mint szigeten. Mindennap térdre kell hullanom. Kívüled semmi sem érdekel. Kihűlhet már a nap, lehullhat már a hold, e zengő túlvilág magába szív, felold. Édes illatai, különös fényei vannak. És szigorú boldog törvényei. Mint máshol ketyegő kis óra méreget, itt melled dobaja méri az éveket, s ha szólasz, mindegyik puhán, révedezőn ejtett igéd ezüst virág lesz kék mezőn és sóhajod a szél, mely fürtjeimbe kap és arcod itt a hold és arcod itt a nap. Szerkeszti: Mislay Edit- Hiszen az meglesz. Eljöttök, szíves is lesz a fogadástok. De meglásd, hogy a férjem mégse lesz annyira nyájas, mint várod, legalább nem annyira, hogy téli estéken összejárhassunk. Néki egyáltalán nincsenek barátai. Ő csak magának él, jobban mondva a vagyongyűjtésnek.- No majd meglátjuk, - mondotta Ábel. És az órájára pillantott:- Sietnem kell haza. A szemed mosd meg édesem hideg vízzel, mielőtt a férjed elé kerülsz. És gyöngéden kezet csókolt. Eszter görcsösen szorította a kezét: nem bocsátotta el. S fájdalmasan nézett reá:- Azelőtt nem siettél soha.- Akarod, hogy visszaüljek? Szívesen, Eszterkém. De nézd: a feleségemnek azt mondtam, hogy uzsonnára hazamegyek. Egye meg a holló azt az uzsonnát, azért nem mennék haza: de tudod az első, a legelső uzsonna. Eszter elmosolyodott:- Hát csak eredj. És Ábel kezét a két kezébe fogta. A szemébe nézett búsan, melegen:- Eljössz holnap?-El.-De talán el vagy foglalva. Tudom, még rendezkedtek. Talán négy-öt nap múltával. Türelmes leszek.- Eljövök holnap is — felelte Ábel. S megcsókolta Eszternek mind a két kezét. Eszter gondolkodó arccal süllyedt vissza a kocsi belsejébe. XIV. Az esküvő után két hétre Ábel látogatásra nógatta a feleségét. Berta azonban vonakodott: A doktor akkor érkezett haza. Nyájasan üdvözölte a vendégeit, de érzett a nyájasságán, hogy csak afféle, ahogy a betegeivel udvariaskodik. Vagy hogy az összenőtt szemöldök nem fejezhet ki nagyobb nyájasságot? Leült ő is az asztalhoz, és beöntött egy csésze kávét. — A feleségem gyakorta emlegeti önöket — nyájaskodott -, örülök, hogy magam is megismerhetem. A kislányom meg kérem úgy szereti önt, hogy jobban, mint engem. Mindig: „Ábel bácsi, Ábel bácsi!“ Ábel pillogott: — A mesterségemmel jár, hogy a gyermekek szívét magamhoz kötöm - mosolygott - mindig gyermekek között vagyok: ismerem a gondolkodásukat. — Nohát az érthető - biccentett a doktor. Szivarral kínálta Ábelt. Félreültek az asztaltól, hogy a füst ne kellemetlenkedjen a hölgyeknek. — Mit tanít? - kérdezte Ábelt. — Történelmet és nyelveket. Filológus vagyok. — Érdekes valami az a filológia?-Minden érdekes, ami lelki. A különféle nyelvek, különféle lélekcsoportok megnyilvánulásai. — Lélekcsoportok - tűnődött maga elé a doktor -, mi a lélek? — Az igazi ember — felelte Ábel nyugodtan. — Vagy a hús az igazi ember? Eszébe jutott a hajón történt beszéd. — Nem tudom - felelte a doktor. — A hús: matéria, föld. A föld nem gondolkodik, doktor úr. A doktor felvonta a szemöldökét: — Látott ön valaha lelket? — Láttam és látok mindig. — Hol a fenébe? — Mindenüt, ahol ember van. Az ember nekem lélek. — Test nélkül nincs lélek.- A tanártársaid legényemberek, a doktornéhoz meg azelőtt se jártam.- Az nem ok. Illik. Tartozol neki. Remélem nem leszel hálátlan iránta.- Oh, dehogy.- Ha nem látogatod meg, ő se jön többé hozzád. Nem is jöhet addig. Nemcsak illetlenség lenne, hanem bántás is. Az asszony még kissé vonakodott, gondolkodott, de aztán beleegyezett:- No jó. Délután elmegyünk. Dehát eredj a borbélyhoz, hiszen már hatnapos a szakállad. Ábel pillogott. A szakállát dörzsölgette. A szoba szögletébe nézett.- No eredj, eredj, mit tűnődői! És tréfásan lökdöste a férjét.- Eredj, eredj! Ábel odavolt egy óra hosszáig. Úgy tért vissza, ahogyan elment.-Tele van a műhely. Tudod, így vasárnap mindenki borotválkozik. Különben is hatnapos szakáll már szakáll, azzal elmehetek akár a Liszt Ferenc hangversenyére is. Berta megnyugodott. Délután öt órakor elindultak dokto- rékhoz. A doktor nem volt otthon, Eszter maga fogadta őket. Virágos japáni pongyolába volt öltözködve. Az arca sugárzott az örömtől és kedvességtől. Testvérként csókolta meg Nyékynét, s bevezette őket a szalonba.- Hát megjöttetek? Hol voltatok? Merre jártatok? Nem ért az úton baj? Kellemetlenség? És mindezt oly szíves érdeklődéssel kérdezte, hogy Ábel elámult rajta. A szalonban ott ült Lidi néni is a kis Irénnel, aki egy kékruhás bábuval foglalkozott. Eszter hozzáfordult:- Lidi néni, íme az én legfiatalabb és legkedvesebb asszonybarátom: Nyéky Ábelné. Nyékyné kezet csókolt Lidi néninek, aki viszont az arcát csókolta meg. Berta aztán elcsevegte bőven és apróra, hogy micsoda ízléstelen az új divat, hogy főznek a német nők, milyen nagylábúak, és mi a legújabb kalapdivat. Ábel aközben érdeklődéssel szemlélődött körül. A szalon pompás volt: fehértapétás falain aranyrámás képek, oldalt faragott pohárszék, középen aranylábú asztalka, körülötte süllyedős meggyszínplüss fotelek. A gazdagság melege és előkelő pompája volt az a szoba. A doktornő egy skatulya szivart tett eléje, de Ábel nem gyújtott rá. Eszter rá-rápillantott. A pillantás kérdő volt. Aztán látszott Eszter arcán, hogy megérti, mért nem fogadja el Ábel a szivart. A szemének egy lassú pillantása volt az, rosszalló pillantás:- A szivar a férjemé - mondta a pillantás -, s neked semmi se kell, ami a férjemé. De hiszen az én vagyonom fele is benne van itt mindenben. Bevezette aztán őket a többi szobába is. Berta bámulva dicsért mindent. Ábel a hálószobánál megfordult és visszatért a szalonba. Lidi néni kávét szolgált be. Eszter a főhelyre Bertát ültette. Ábel eltolta a csészét:- Én nem kérek, nagyságos asszonyom. Eszter bántódva és kérlelőn nézett reá.- Dehát mért? Nem szereti? És a szeme azt mondta:- Egyszer vendégelhetlek meg, és akkor se fogadod el!- Az uram nem szereti a kávét - mondotta Berta röviden.- Kár, akkor teát - vélekedett Lidi néni -, mindjárt meglesz.- Nem, köszönöm, akkor már inkább egy ujjnyicska kávét, csak épp hogy én is uzsonnázzak a társasággal. — Nem merném ilyen bizonyosra mondani. Testi szemmel csak a testet láthatjuk. A lelket lelki szemmel. A doktor leverte a hamut a szivarjáról. Hallgatott. Ábel se folytatta. Mind a ketten a nőkre néztek, akik vidám csevegéssel ültek az asztalnál. Aztán a doktor sötéten nézett maga elé. — Tudja, tanár úr - mondotta -, én nem hiszek semmit, amit nem látok, nem hallok, nem szaglok, nem ízlelek, nem tapintok. Irigylem önt, és mindenkit, aki végighiszi a hiszekegyet. Nekem a világ olyan üres! Engem nem lelkesít semmi, nekem nem szép semmi. Ha valamit szépnek érzek, a következő percben elemezem, felbontom, agyongondolom. Semmi se szép, semmi, semmi! — Hát a gyermeke? Hát annak az arcát is agyon tudja gondolni? (Folytatjuk) Nagy József illusztrációja
