Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-12-05 / 48. szám

Sáfár Anikó kihagyott lehetőségei

„Azok tették ki elém a lábukat, akik párttagok voltak” (Oláh Csaba felvétele)

Szép, érzéki arcának köszönhetően a vágy könnyen megszerezhető, vagy éppen elérhetetlen tárgyát alakította több tucat filmben.

Sáfár Anikó éveken át „ágyhoz kötött” színésznő volt. Legalábbis a kamerák előtt. Színpadon Istár papnőjét játszotta a Gilgamesben, Tadajosit, a kopasz herceget a Csu- singur ában, Izidorát a Bánk bán ban, Johannát az Altona foglyaiban. Előtérbe mégsem ezekkel a darabokkal, hanem vonzó nőiességére épülő filmszerepeivel került. Fábri Zoltán 141 perc a Befejezetlen mondatból című rendezésében a vadszűz Desirée-t formálta meg úgy, bogy maga Fábri jósolta nei: „Meglátod, a elkövetkező években szét fognak szedni.” 1974-ben volt a film bemutatója; Sáfár Anikó azóta három magyar rendezőtől kapott emlékezetes feladatot. Jancsó Mi ki os tó/ a Magyar rapszódiában, Dobray György tőt az Áldozatban és Szabó Istvántó/ a Redl ezredesben. Francia, német, olasz és amerikai filmesek jóval többet foglalkoztatják. Az OUe Henry tői A Téli palota fantomjaiig számos külföldi krodukcióban bízták meg kiemelkedő szereppel, s olyan rendezők kínáltak neki évekre szóló szerződést, mint a híres-neves Alberto Lattuada vagy a kalandfilmes Christian Jacques. Sáfár Anikó azonban nem vágyott nyugati karrierre. Maradt Budapesten, ahol szép színésznőnek lenni nem éppen előnyös, hát még ha a férj neve: Berecz János.

• Állítólag libákat töm. Nekem ez hihetetlen.-Mintha ez olyan óriási kunszt lene... ne gondolja! Ha nem tartanám állatkínzásnak, biztosan vállalkoznék rá. Csakhogy én sajnálom őket, a tollúkat is lelkiismeret-furdalással téptem. Pedig a technikámmal nem volt baj. A lábam közé vettem a libát, eldugtam szépen a fejét... vigyázva csináltam mindent, nehogy fájdalmat okozzál, neki. Évekkel ezelőtt, a választások idején, amikor a férjemmel Szabol- csot jártuk, akkor kaptuk a libákat. Pontosabban a kislányom kapta őket, de akkor már kacsáink és tyúkjaink is voltak. Úgyhogy elkezdtem szépen állatokat nevelgetni, ötvenki- lós zsákokat cipelni, mert kellett a táp. Etettem és etetett az egész család. János, a férjem is. Fehér zacskóban hordta a libáknak a kukoricát, s amikor egyszer tetőtől talpig fehérbe öltözött, úgy rohantak utána, mint egy jókora zacskó után. Óriási volt. Rengeteget nevettünk. Aztán jött az édesanyám, aki vidéken nőtt fel, hogy kezdjük el tömni őket, mire én azt mondtam, ebben ne számítson rám. Mi annyira megszerettük őket, hogy én egyet sem fogok levágni közülük. Ha ő megteszi... a gyerek viszont így sem evett a húsukból. Sírt akkor is, amikor besomfordált a telekre a róka meg a menyét, és ott álltunk az egymás mellé fektetett nyulak és kacsák fölött. Szörnyű látvány volt. Attól fogva mindennap egy kiszuperált kisrádióval őriztem a baromfiudvart. Reggel bekapcsoltam és estig otthagytam, hadd szóljon, az ól köré pedig kátránypapírt raktunk, hogy elriassza a szag a menyétet. El is maradt, hál’ istennek. De a látvány, ahogy rádiózott az egész állatsereg, felejthetetlen élmény marad mindannyiunk számára. Gyerekkoromban minden télen kukoricát morzsoltunk és tollat fosztottunk, nyáron állatokat legeltettünk és néztük, hogy feji a szomszéd a tehenet. Tehát libát is tudnék tömni, elhiheti, csak sajnálnám őt.

• Művészi hajlama miből fakadt?

— Én csak azt tudom, a testvéreimtől eltérően valahogy mindig lebegtem. A fantáziám elvitt a földről. Kétévesen úgy mondtam verset, hogy csak az első két sor stimmelt, a többit már átköltöttem. Én az életben sem szeretem, ha megmondják, kijelölik, merre menjek. Utálom a kötöttségeket. Balettozni is csak addig szerettem, amíg megengedték, hogy a saját koreográfiámat táncoljam.

• Egy szerepet mégsem írhat át.

— A szöveghez nem nyúlok, de a magamét abba is beleviszem. Ahogy az igazságaink, úgy az érzelmeink sem egyformák, ebből indulok ki mindig. Desiree is így született meg. Fábri Zoltán egyfolytában azt mondta: Ancsa, én ezt így kérem, azt meg úgy szeretném... és én azt szabadon hoztam az akkori bensőmből.

• De nem ez volt az első komoly feladata.- Nem, azt a Harlekin és szerelmesében kaptam. Azt megelőzően, még gimnazistaként, Ranódi László hívott az Aranysárkányba. Főszerep lett volna az is, de a machinációk miatt végül is csak egy jóval kisebb feladatot kaptam. Romantikus film volt, aminek viszont nagyon örültem, mert nálam romantikusabb lélek aligha élt akkor Budapesten. Századeleji fiatal lányokból és mai, modern nőkből jutott elég az elmúlt évek során, romantikus filmeket azonban régen nem forgatnak már.

• A Redl ezredes szerelmi jelenetét, amikor pezsgősüveggel a kezében hancúrozik Kubinyi Kristóf ölében, hogy fogadta?- Ez a romantikáról jutott az eszébe?

• Nem. A kosztümjéről, amelyből ki kellett bújnia.

— Zokogtam. Harmincnyolc évesen meztelenkedni egyáltalán nem jelentett örömet számomra. Ráadásul mindenféle előjáték nélkül, zsupsz az ágyba! Potom háromezer forintért... akkor legalább fizessenek meg tisztességesen. De nem! Ki kellett harcolnom. Én soha az életben nem voltam anyagias, de ilyen helyzetben mivel vigasztalja magát az ember? Húszezret kértem, de tízet lecsíptek belőle. Lecsíptek, mert tudták, hogy én ezt a szakmát annyira szeretem, hogy annyit adok magamból, ameny- nyit csak lehet. Magánemberként is így vagyok. Akinek tudok, segítek. Nekem ez erőt ad, megduplázza az energiámat és boldoggá tesz. Sőt, még fiatalít is. Akármilyen régi is a vázam, a gondolkodásom, a mozgásom mindig fiatalos lesz. Kinek mennyire rugalmas az agya, annyira rugalmas a teste, a kettő összefügg. Ebben régóta hiszek.

# A szakmájába vetett hite mennyire változott az évek során?

— Nekem a szakmámmal sosem volt bajom, csak azokkal, akiktől a pályám függött. Először is: nagyon sokszor olyan szerepet kaptam, amelyet eredetileg másvalakire osztottak. Ez mindig rosszulesett. Ki kell hogy mondjam: ilyen arcú, ilyen alkatú színészből, mint én, aki nemcsak beszélni, hanem énekelni és táncolni is tud, kevés futkos az országban. Mégsem akadt senki, aki pénzt látott volna bennem. Nyugaton láttak volna, de nem mentem. Hívtak, ötéves szerződést kínáltak Amerikában... hogy én milyen buta voltam! Fiatalon ilyen lehetőségre nemet mondani... senki sem volt, aki biztatott volna, hogy menj csak, próbáld meg, hiszen visszajöhetsz, ha akarsz, lehetsz még magyar színésznő, ha ez a vágyad. Irigység, az volt, jó tanács semmi. Aki külföldről jön, azt ma is tárt karokkal várjuk... igen, ennyire sznobok vagyunk. Nem az kell, aki itthon van, aki a miénk, hanem az, akit a fene tudja, miért, körbeugrál- hatunk. Előszedem néha a régi képeimet... váljon csak, idehozok egyet... nézze csak meg... most jöttem rá, hogy én tényleg gyönyörű voltam. Fiatalon sosem láttam szépnek magam, de most, hogy múlnak az évek... hol volt az én eszem hatvanhatban, nem tudom. Christian Jacques, aki a Lollobrigidával dolgozott, azt mondta, világsztárt csinál belőlem, csak menjek már. Egyetlenegy filmben kerültünk kapcsolatba, és már vinni is akart. Hogy én milyen naiv voltam, istenem! Persze, ebben is volt valami jó, hiszen épp a naivitásom védett meg nagyon sok rossztól. Bántottak, de belül akkor sem romlottam el.

• Kazimir Károly igazgatása alatt, a hajdanvolt Tháliában hogyan érezte magát?- Bármilyen furcsán hangzik is, én a szakmát ott tanultam meg, azon a színpadon, ahol a semmiből kellett jelenetet teremteni. Mi a Tháliában sokszor olyan darabokat játszottunk, hogy a szerepeket nekünk, magunknak kellett kitalálni, mert a szövegből édeskeveset lehetett csak kibogozni. Sok támadás ért engem Kazimir mellett, sírtam is eleget, de annyira megedződtem, hogy kellemetlen meglepetés, amely meg tudna zavarni a játékomban, aligha érhet már színpadon. Portiát játszottam nemrég Kecskeméten, A velencei kalmárban. Nagyon jó előadás volt, olyan lehettem benne, mint még soha. Én, az örök elégedetlen, aki a lécet mindig olyan magasra állítom, hogy átugrani sosem tudom, most ismét nyugodtan jöttem le a színpadról. A dolgok sajnos ettől sem fognak megváltozni körülöttem, marad minden a régiben. Annak idején, amikor a filmgyárba szerződtem, /reménykedve vártam, hogy felfedezzenek, de tudja, kikkel dolgoztam? A németekkel és a bolgárokkal. Magyar filmben az alatt a nyolc év alatt elő sem fordultam. A kripli kellett mindenkinek. A lumpenproletár. Minél slamposabb és minél szagosabb volt az illető, a beteg lelkű rendező annál érdekesebbnek találta. Hiába vágyott a néző valami szépre, a csúnyát, a deformáltat kapta. Cipészszövetkezetben dolgozott az édesapám, tudta jól, milyen a közízlés. A hatvanas évek vásárjain olyan lábbeliket vonultatott fel a magyar ipar, hogy csoda, a kereskedelem azonban azt mondta: nem ez kell a népnek, hanem ilyen orrú, meg olyan sarkú, és megjelentek a polcon, „közkívánatra”, a mindenféle lábreszelők. A nép meg elkezdett csencselni, hordta be Nyugatról a kényelmes cipőket. És a filmrendezők ugyanezt csinálták. Itthonról a csúnyát, külföldről a szépet mutogatták.

• Azzal, hogy a régi rendszer alkonyán egy csúcskáder felesége lett, mit gondol, mennyit rontott a szakmai helyzetén?

— Szerintem nem sokat. Az én mentalitásommal Magyarországon nem lehet karriert csinálni, ide más kell, hadd ne mondjam ki, hogy mi. Idézem inkább Hernádi Gyulát, aki nemegyszer figyelmeztetett: Ancsa, te olyan „melléfekvő” típus vagy. Nem azt nézed, hogy a karriered szempontjából ki tudna segíteni neked, hanem hogy jól érezd magad. Amikor a Berecz felesége lettem, meg is kérdeztem tőle, hogy ehhez most mit szól? Most is melléfeküdtem? És nevettünk mind a ketten, mert tudtuk: a szakma nem igazán fog ujjongani, hogy így döntöttem. Pedig majdnem minden igazgató és rendező az Aczél-gárda embere volt, nem a Jánosé. Férjhez mehettem volna egyébként egy párizsi bankárhoz is, de nekem a Játios kellett, mert őt szeretem. • Emlékszik arra a pillanatra, amikor ráité- zett és...- ... nem így volt. A Vigadóban találkoztunk. Bemutatkoztunk és szóba elegyedtünk. Én azelőtt nem is hallottam róla, azt sem tudtam, mi a funkciója, mi az, hogy KB-titkár, annyira nem érdekelt a politika. Közben úgy belemelegedtünk a dumába, mintha száz éve egymás mellett ültünk volna. Aztán újra találkoztunk, és egyre gyakrabban, és amikor a felesége lettem, beiratkoztam a politikai főiskolára, hogy ha az ő köreiben leszek, ne legyek hottentotta. Két hónapig rendszeresen jártam minden előadásra, aztán elkezdtem forgatni egy tévésorozatban és döntenem kellett. Vagy ez, vagy az, a kettő sehogy se ment együtt. Természetesen az utóbbit választottam.

• Mi maradt meg abból, amit ott tanult?- Sok minden. Engem tényleg érdekelt a dolog. Én nem voltam párttag soha, nekem köny- nyű volt járatni a számat. Én a népi bölcsességeket vastagon odamondtám Jánosnak is. Ezen a téren nagyon kemény ellenpólusai voltunk egymásnak. Nekem Aczélról is megvolt a véleményem. Nyolcvanhétben lett János pártbizottsági tag, Aczél bevonult a Kútvölgyi úti kórházba, és ott volt a sok telefon az ágya mellett... háttérből irányított. Ült a hálójában, mint a pók, a szálakon meg szanaszét futottak az utasítások. Jánosnak egy éve volt a régi rendszerben, de mind a negyven évet rá akarták kenni. És ne higgye, hogy jobb helyzetben lennék, ha ő most fent lenne. Bármerre nézek is a kultúra terén, megy, zuhan lefelé minden. Engem akkor is sok támadás ért, amikor nem sokkal azután, hogy a János felesége lettem, a szinkron társulatához szerződtem. De kérdezem én: az mind a Berecz felesége volt, aki ott dolgozott? Vagy a 3800 forintos fizetésemet irigyelték? Aki külsősként jött oda, az tízszer ennyit is elvitt egy főszerepért.

• Anyagi gondjai szerintem akkor sem lettek volna, ha egész nap a hasát sütteti.

— Csakhogy én imádom a szakmámat, és nem akartam nagyasszony lenni, mint ahogy azt sokan hitték és teijesztették rólam. Én játszani akartam. Azt pedig, hogy ha engem a Berecz feleségül vesz, akkor le fogják váltani, előre tudtam. A barátnője vagy a szeretője nyugodtan lehettem volna, de hogy a szerelmét, aki ráadásul színésznő, feleségül vegye — ezt nem bírták megbocsátani neki.

• Azért váltották le a férjét, mert színésznőt vett feleségül?-Ez is benne volt. Az irigység. Meg hogy felvállalt.

• Ha kevesebbet mutatott volna magából a filmekben, ugyanígy alakulnak a dolgok?-Én inkább azt mondom: ha pártaktivistát választ, akkor semmi gondja nem lett volna. De egy színésznő?! Ráadásul pártonkívüli. Ha legalább szakszervezetis lettem volna, de az sem! És tudja, mi a legérdekesebb? Hogy azok tették ki elém a lábukat, akik párttagok voltak és irányítottak. Akik úgy avanzsáltak rendezővé, hogy közben marxista előadásokra jártak.

• Jancsó filmjére, a Magánbűnök, közerkölcsökre hogyan reagált a férje?-Tetszett neki. Nem igaz, hogy betiltatta, mert derékig mezítelen vagyok benne, túrót! Azt is terjesztették, hogy százezer dollárt fizetett, csakhogy sehol se vetítsék. Őrültség. János annál sokkal okosabb, mint hogy ilyen lépésre szánja el magát. Nagyon nagy formátumú egyéniség, szerintem a század egyik legnagyobb magyar politikusa. Most már idehaza dolgozik, ír.

• A régi rendszer életrajzát írja?

— Nem. A gondolatait. Nem a másokét, mint nagyon sokan, hanem a saját gondolatait. Remélem, könyv lesz belőle.

• S amíg ő ír, addig a felesége...- ... addig én főzök, takarítok, olvasok, festek, fenyőket, tujákat nevelek, rózsákat töveztetek, akupresszúrával és gyógynövényekkel foglalkozom, kerítést javítok, és ha hívnak, akkor játszom. Sok minden érdekel, de a legjobban mégiscsak a hivatásom. Néha úgy érzem, az lenne a legjobb, ha abbahagynám, máskor meg azzal vigasztalom magam, hogy ne félj, öregasszonyként majd újra felfedeznek. Várok. Még mindig azt mondom: hátha.

Szabó G. László