Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-05 / 48. szám
A parkban, a nyugdíjasok otthona mellett olvadni kezdett a hó. A szecessziós stílusú ablakok közt, az eredeti berendezésből származó mahagóni kerek asztalnál ült a főápolónő, fáradt, nagy szemű negyvenes nő, s vele szemben ült a magas, öreg hölgy, aki szikár és kiégett volt, ősz haja hátul kontyba fonva. Hamuszürke szemei villámokat szórtak, idegesen szorongatta ódivatú, kro- kodilbőr-utánzatú kézitáskáját.- Nyugodjék meg, kedves asszonyom. Önt nem gúnyolja ki senki, és nem is sértegeti.- Már megbocsásson, kedveském, én sokkal jobban hallottam, mint maga. Én nem vagyok senki számára „hé, várjon!“, én nem vagyok akárki... ezt hiteles okiratokkal bizonyíthatom... Reszkető ujjakkal próbálta kinyitni a kézitáskáját.- Nem kell, ne fáradjon, Matild asszony, én hiszek önnek. Csak arra kérem önt, hogy ne idegeskedjék feleslegesen... Megkínálhatom egy csésze kávéval? Ennek van hatása. Az öreg hölgy tekintete megszelídül.- Kávécskával, természetesen. A csésze kávé öt perc múlva már az asztalon volt. Az öreg hölgy orr- cimpái kitágultak.- Ó, valódi török kávé!- S valódi porceláncsészében.- Igen, kedvesem. Jól ismerem a valódi porcelánt, hiszen éveken át nevelőnő voltam... a legjobb családokban! A főápolónő megértette, hogy a vihar elvonult, s hanghordozása barátságosabb lett.- Most pedig, Matild asszony, mondja el nekem nyugodtan, mi is történt tulajdonképpen. Az öreg hölgy beszélni kezdett.- Mi történt, mi történt... Az az ápolónő, az a bolond fityfiritty, rámnyitotta a szobám ajtaját, és visítani kezdett, mintha nyavalyatörős lenne. Üvöltött, egészen belekékült, két kezét a lába közé fogta, mintha a bugyijába eresztett volna! A főápolónő békítőén nyújtotta feléje a kezét.- Csak nyugodtan, nyugodtan, mindent megbeszélünk. Danka kisasszony nagyon fiatal és tapasztalatlan, talán sokkos állapotba került, amikor látta önt a szőnyegen feküdni... hogy is mondjam...Éva-kosz- tümben.- Sokkos állapotba került? Én inkább úgy láttam, már elnézést a. kifejezésért, hogy összepisálta magát. Egyik londoni barátnőmet juttatta eszembe, aki a lóversenyeken mindig bepisilt. Tudja, a lópaták dobogása, az izgalom...- Nem tudom, nem tévedek-e, Matild asszony, de szerintem túlságosan merész dolog márciusban, nyolc fokos hidegben nyitott ablaknál napozni. Az ön korában...- Mi az, hogy az én koromban? Én nem ismerek semmiféle „az én koromban“ megkülönböztetést, nagyon üdének érzem magam. Franciaországban minden karácsonykor megfürödtem a tengerben, s makk- egészséges voltam.- Hogyhogy Franciaországban? Az imént Angliát említette... Vagy tévedek?- Nem, nem téved, kedvesem. Először Angliában voltam. Kilenc- százkilencben vagy kilencszáztíz- ben... Már nem emlékszem pontosan, de tudom, hogy még tizennyolc éves sem voltam.- S hazulról olyan könnyen elengedték önt a nagyvilágba? Az öreg hölgy végigmérte a főápolónőt:- Elengedtek-e? Akkor már senkim sem volt. Az apám kertész volt egy parkban, tüdőbajban halt meg, s követte őt két bátyám is. Aztán meghalt a mamám, aki varrónő volt... Tehát magamra maradtam, így senki sem tiltotta meg, hogy akár Bergengóciába menjek. Mit tehettem? Elmentem az öreg hölgyekhez, akik tartoztak anyámnak a ruhavarrásért, hogy elkérjem az adósságukat, s máris világgá mentem. Nagy merészség volt, ugye, kedvesem?- Igen, ezt elismerem. És mivel foglalkozott Angliában?- Kezdetben semmivel sem. Munkát kerestem. Az első alamizsnát egy, a külföldiek számára létesített vendéglőben kaptam. Tányérokat mosogattam. Aztán úgy-ahogy megtanultam angolul, és mint nevelőnő egy köztiszteletben álló professzor családjába kerültem. Egy pillanatra elhallgatott, hör- pintett a kávéból, s elgondolkodva az ujjait morzsolgatta. Andrej Chudoba- Négy esztendőt bírtam ki Angliában, de aztán meguntam az ottani éghajlatot. Tudja, azt a nyirkosságot, esőt, az örökös ködöt. Sokkal kellemesebben éreztem magam Skóciában. Oda jártam a professzor családjával nyaralni. Skócia nagyon tetszett, de sokáig ott sem bírtam volna ki. Ilyen a természetem. Végül aztán becsomagoltam a kis motyó- mat, s áthajóztam a Csatornán - egyenesen Párizsba.- És ott hogy érezte magát?- Hát eleinte sehogy sem. Tudja, a franciák megkövetelték az angol irodalmi nyelvet, rajtam pedig mér- földnyi távolságra meg lehetett érezni a londoni kiejtést. Nehéz helyzetbe kerültem, már majdnem elköltöttem az összes megtakarított pénzemet, de a szerencse nem hagyott el. A munkaközvetítőben egyszer felfigyelt rám egy fotóművész. Modellt álltam, egy hölgyek számára készült toalettszappant reklámoztam, és viszonylag sok pénzt kerestem. Tudja, amióta csak az eszemet tudom, mindig fotogén arcom és tökéletes bőröm volt. Naponta langyos vízben fürödtem, tornásztam és teniszeztem.- Ez ma is meglátszik önön. Fiatal korában bizonyára vonzó lehetett.- Valóban. Az arcom mindig jellegzetesen romantikus és bájos volt. Ennek köszönhetem, hogy soha sehol nem nélkülöztem. Később, amikor otthagytam a fotóművészt, nagyszerű helyem lett egy színészcsaládban. A férfi jellemszínész volt, a felesége komika, Párizsban rengeteg ismerősük volt. A hölgy Sarah Bernhardttal is barátkozott. Róla talán már hallott.- Nagy sztár volt. Az öreg hölgy szemei megcsillantak.- Elsőosztályú sztár. S tudja-e, micsoda pompás temetése volt? Egész Párizs kikísérte őt a temetőbe. Rózsaszín koporsóban temették el, a Kaméliás hölgyben viselt emlékezetes ruhájában. Erről az olasz lapokban olvastam. Igen, kedvesem, olasz lapokban. Amikor Sarah meghalt, én már Olaszországban voltam.- Mi űzte el önt Párizsból?- Tudom is én. Talán csak a nyugtalan vérem... Olaszországban is egy színészcsalád alkalmazott engem, beutaztam velük csaknem egész Olaszországot. Megismertem Szicíliát, Nápolyt, Caprit... A főápolónő mosolyogva mondta:- Nápolyt látni és meghalni... Tényleg oly gyönyörű Nápoly?- Ó, én azt hiszem, ezt kissé eltúlozzák. Én így mondom: Nápolyt látni és élni. Ez az igazi!- Önnek ez a vágya szó szerint teljesült. Az öreg hölgy úgy fogta meg a kávéscsészét, mint valami lepkét, és felsóhajtott.- Nekem sok vágyam teljesült, talán túl sok is olyan szerény személy számára, mint amilyen én vagyok. Ezért már nem is kérek az élettől semmit. Semmit - csak szép halált.- Az öreg hölgy szemében mintha kék fényű csillagok gyúltak volna ki.- És tudja, kedves, hol szeretném, hogy eltemessenek? Firenzében. Teljesen elbűvölt. Firenze - a nők Rómája, a szerelmesek és a romantikusok örök városa.- No és Rómáról mit mondana? Volt Rómában is?- Perszehogy, kedves, hiszen talán maga is tudja, hogy minden út Rómába vezet... Róma is gyönyörű, de Firenze az Firenze... Olyan a neve, mint egy édes szeretőé... Az öreg hölgy visszazökkent a dicső várossal kapcsolatos képzelgéseiből. Egy körfűrész távoli süvíté- se zavarta meg. Visszatért a jelenbe, kortyolt a kávéból és folytatta:- Olaszországban minden héten operába jártam. Ott aztán vannak operaházak, kedves! Csupa bársony és plüss, ezüst és arany, meg címeres páholyok. Ó, Olaszország! Maga is jár operába, kedves?- Opera! Van itt üvöltés néha három opera helyett is. Az öreg hölgy hangja meglágyult.- Pedig legalább néha el kellene mennie. Az operamuzsika olyan, mint az üde fuvallat, mint az orvosság. Én Verdit, Puccinit és Mozartot szeretem, de leginkább Wagnert. Egyes áriáit fejből tudom, s azt mondom, csak olasz nyelven az igaziak.- De azért néha csendesebben kellene rázendítenie azokra az operákra. Főleg késő este. Gondolnia kell arra, hogy a szomszédai aludni szeretnének. Az öreg hölgy elkomolyodott.- Mit mond? Hogy a szomszédaim aludni szeretnének? Aludni az Aida, a Bohémélet vagy a Lohengrin mellett? Hát ezt, kedves, nem ér- Állati furcsa ez a világ! tem. A férjem azt szokta mondani, hogy az olyan ember, aki az operában elalszik, közönséges, faragatlan alak.- Ön azt mondja, a férje. Elnézést kérek, melyik férjét gondolja?- Hát a férjemet, a nyugalmazott ezredest. Azt hiszem, tudja, hogy az ezredes özvegye vagyok. A férjem különféle helyeken szolgált mint magasrangú gyarmati tisztségviselő, bejártam vele Egyiptomot, Tuniszt, Algériát és Marokkót. A főápolónő türelmesen bólogatott.- Igen, igen, ám az ön férjéről, tehát az ezredes úrról sajnos az ön személyi okmányaiban semminemű bejegyzés nincs. Ezt persze nem szemrehányásként mondom, de engem érdekelne, hogy az irataiban miért nem’tüntette fel a férje nevét és házasságkötésük dátumát? Az öreg hölgy kissé zavarban volt, de aztán édesen elmosolyodott.- Nos, ha olyan nagyon akarja tudni, mi az ezredessel nem házasodtunk össze. Nem azért, mert nem akartunk, hanem mert az ezredes sohasem vált el az első feleségétől. Az anyja, aki buzgó katolikus volt, nem egyezett bele a fia válásába. Amikor pedig meghalt, már túl késő volt. De gondolja csak el, kedves, ha egy nő egész életében egy férfival hál, akkor az a férfi olyan, mintha férje lenne. Vagy nem? A főápolónő majdnem elnevette magát, de uralkodott magán.- Hol ismerkedett meg az ezredessel?- Még Franciaországban. Az ezredes akkor még csak őrnagy volt, s asszonyom nagy tisztelőinek széles táborához tartozott. Gyakran eljárt hozzánk, s mi ketten néhány találkozás után rádöbbentünk, hogy nagyon jól megértjük egymást. Elkísért minket nyaralásainkra is Antibes-be, a Cote d’Azurre. Ott, a tengerparton szerelmet vallott nekem.- Bizonyára vonzó férfi volt.- Ó, bizony. Gavallér és bonviván. Egy pillanatra révedezve elhallgatott, talán valamely kedves emlékét idézte fel.- Tudja, kedves, mint valami nagy romantikus filmben, Olaszország legszebb temploma, a firenzei Santa Maria del Fiore dóm előtt találkoztunk. Szinte repültünk egymás karjaiba... Az öreg hölgy szemei ragyogtak a meghatottságtól.- Ö megállt, széttárta a karjait, s ezt kiáltotta: „Mon dieu, ön az Mathilde?!“ Aztán gyengéden magához ölelt, és ezt mondta: „Perszehogy ön az. Ilyen csillagszeme nincs más nőnek az egész világon.“ Az öreg hölgy arca égett a felin- dultságtól. Az ablakon túl süvöltött a körfűrész. A hölgy félrehajtotta a fejét, mintha azt hallgatná, aztán kecsesen kinyújtotta, majd leejtette két kezét afféle színésznős mozdulattal... Az öreg hölgy két hónappal később, május közepén meghalt, olyan szépen, ahogyan szerette volna. Csendben hunyt el, fekve, kora reggeli tornája közben. A főápolónő találta meg, ő fogta le a szemeit, s elzárta a rádiót, melyből klarinétmuzsika áradt. A hatvanéves háziorvos, akit odahívtak, s akicsont keretes, régimódi szemüveget viselt, még mielőtt megvizsgálta volna a mezítelen, sorvadt öregasszonyt, a körülményekhez alig illő módon felkiáltott:- Istenem, a tizenharmadik szoba nyitva van?! Az ablakpárkány alatt világos fonott koffer hevert kinyitva, amelyen emberemlékezet óta krómozott lakat függött. Az orvos felemelte a koffer fedelét, s viaszsárga, ragyaverte kezeivel belekotort egy nagy halom fűzött kalandregénybe. Az egyik agyonolvasottat, melynek fedőlapján egy katedrális képe volt, kíváncsian kinyitotta, s csendben csóválta a fejét.- Tényleg járt Firenzében? - kérdezte a főápolónő. Az orvos keserűen ránézett, majd a halottra. A szemei szomorú, porlepte virágoknak tűntek. Leült a megvetett ágyra, s az agyonolvasott könyvvel a kofferre mutatott:- Drága hölgyem, nézze meg azt ott - az volt az ő Firenzéje, Párizsa, Nápolya is, meg az élete is az ezredessel. Egész életében jóformán el sem mozdult a varrógép mellől. Az orvos elfordította a fejét a halottról, szemei a vastag üvegek mögött furcsán elhomályosultak, s a szája körüli mély ráncok valami megmagyarázhatatlanul kínosat és emberit árultak el. Aztán gondosan megtörölte és eltette a szemüvegét, leguggolt a megboldogulthoz, kis ideig figyelmesen nézte, és amikor, úgy tűnt, nagyon keservesen kiegyenesedett, a főápolónőhöz fordult, és így szólt:- Takarja le. Sági Tóth Tibor fordítása (Méry Gábor felvétele) Mz öreg tö
