Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-11-28 / 47. szám
Kristó Gyula - Makk Ferenc i ► A magyar hercegek néhány évet együtt töltöttek Lengyelországban, 1038 körül azonban András és Levente eltávoztak onnan, és kalandos úton érkeztek meg száműzetésük újabb állomására, Kijevbe. Forrásunk szerint azért vettek búcsút Lengyelországtól, mert nem akartak tovább Béla nyakán élősködni. Valószínűleg Kázmér száműzetése idején Béla helyzete is jelentősen megváltozott, s ezért testvérei úgy gondolták: másutt próbálnak szerencsét, és maguk gondoskodnak majd önmaguk eltartásáról. Újabban komoly formában fogalmazódott meg az a nézet, amely szerint az uralkodó távollétében Béla régensként kormányozta volna a fejedelemséget, s ő volt az, aki az ország fővárosává Krakkót tette meg. Kázmér csak 1039-ben térhetett haza; erőskezű politikája révén - a feudális széttagolódás felszámolásával - sikerült elérnie a lengyel földek területi egységének helyreállítását. Az állam és az egyház megszilárdításáért folytatott küzdelemben bizonyára élvezte sógorának, Bélának a támogatását is. Ezekre az évekre tehető Béla első gyerekeinek: Gézának és Lászlónak a születése. Az elsőnek a neve Géza fejedelem emlékét idézte fel a családban, a másodiké pedig szláv eredetű. Harmadik fia, Lampert és a leányok - Zsófia, Eufémia, Ilona és egy ismeretlen nevű negyedik leány - már Magyarországon születtek. 1048 táján Béla és családja életében nagy fordulat állt be. Ez kapcsolatban volt az itthon bekövetkezett hatalmi változásokkal. 1046 végén - miután a magyar társadalom csaknem egészét átfogó megmozdulás véget vetett Péter uralmának - Béla fiatalabb bátyja, András került a magyar trónra. 1047-ben meghalt Levente, és ezután András hívta Bélát: jöjjön haza, legyen segítségére, s cserében megígérte, hogy Béla lesz majd az örököse, ő fogja követni a trónon. Béla örömmel fogadta az ajánlatot, és egész családjával együtt hazajött. Itt megkötötték az egyezséget, amelyhez az is hozzátartozott, hogy megosztoztak az országon: Andrásé lett a királyság kétharmada, Béla pedig megkapta az ország egyharmadát kitevő, úgynevezett dukátust (hercegséget), amelynek az északi részeken Nyitra, a keleti területeken pedig Bihar volt a központja. A hercegség katonai és gazdasági erejét Bélának elsősorban arra kellett felhasználnia, hogy egyrészt András politikájának megfelelően segítse a feudális állam- és egyházszervezet kiépítését és megszilárdulását a peremterületeken, másrészt támogatnia kellett a királyt német háború esetén, ami a császári hűbéres, Péter bukása miatt állandóan várható volt. De nem vitatható: a dukátus arra is szolgált, hogy - ha a szükség úgy hozza magával - Béla igénybe vehesse azt trónörökösi joga érvényesítésére, illetve megvédelmezésére. A feudális urak azon csoportja, amelyik bármilyen oknál fogva András udvarában nem jutott megfelelő szerephez, most úgy gondolta: a herceg udvarában javadalmakra és tisztségekre tehet szert. Béla megtartotta adott szavát: az 1048-as szerződés értelmében rendre támogatta Andrást a német uralkodó, III. Henrik elleni harcokban. A magyar krónika különösen azt emeli ki, hogy a császári támadások idején a király és a herceg közösen dolgoztáéi a taktikát, amely lehetővé tette a német hódítási kísérletek visszaverését 1051-ben és 1052-ben. A lengyelországi párviadalhoz hasonlóan nyilván a németekkel lezajlott küzdelmekben is Béla számos tanújelét adhatta személyes bátorságának. Erre vezethető vissza a Bajnok (latin forrásban Pugil) mellékneve, de hősiessége, vitézsége nyomán kaphatta a Bölény ragadványnevet is. Ezekben az években a két testvér jól megértette egymást, amit az is jelez, hogy az 1055-ös tihanyi oklevélben András szinte uralkodótársként szerepeltette Béla herceget. Megállapodásukat végül is András szegte meg, amikor a magyar-német béke megteremtése céljából vállalta azt, hogy fia, Salamon feleségül veszi III. Henrik Judit nevű leányát. A házasságkötés feltételéül viszont a németek azt szabták meg, hogy András utódja Salamon legyen. Ennek ki- nyilvánítására 1057-58-ban került sor, amikor ünnepélyes mise keretében a kisgyermek Salamont királlyá koronázták. András meg volt győződve, hogy szószegő lépését az ország érdeke, az állandóan fenyegető német veszély elhárítása követelte meg. Ugyanakkor Béla, aki a krónika egyik megjegyzése szerint - talán kényszerűségből - először beleegyezését adta, csakhamar úgy vélte, hogy kisemmizték, és szilárdan hitte: csupán önző, családi érdek, a fiai iránt elfogult atyai szeretet vezérelte a királyt. Ma már nehéz a kérdésben állást foglalni, az is lehet, hogy döntése meghozatalakor András mindkét szempontot figyelembe vette. Az azonban tény, hogy Béla nem értett egyet a király német politikájával. Ezt az jelzi, hogy Béla 1058 őszén nem vett részt sem a morvamezei békekötésben, sem Salamon és Judit azt követő eljegyzésén. A testvérek fokozatosan elhidegültek egymástól; á bizonytalanság és a kölcsönös gyanakvás a „konkolyhintő“ és „suttogó“ tanácsadók jóvoltából már oly nagy fokú volt közöttük, hogy mindkettő attól tartott: a másik az életére tör. Egy évtizedes harmonikus együttműködés után a testvéri szeretet helyére a halálos gyűlölködés lépett. A király, hogy öccse igazi szándékát megismerje, Bélát 1059-ben próbának vetette alá. Betegágyához hívatta öccsét, és piros térítőn elébe helyezte a koronát, amely a királyság jelvénye volt, valamint a hercegséget jelképező kardot. Majd feltette a kérdést Bélának: melyiket választja? A herceg a kard mellett döntött, mert egyik híve előzetesen megsúgta neki: ha a koronáért nyúl, akkor az uralkodó hívei a karddal azonnal megölik őt. A Tisza-parti Várkony faluban levő királyi udvarházban megrendezett teátrális jelenet nem a király, hanem Béla szemét nyitotta fel végleg. Világossá vált a herceg előtt, hogy a király mindenáron; még az ő élete árán is biztosítani akarja Salamon számára a trónt. Kialkudott jogáról azonban Béla nem volt hajlandó lemondani, és családjával együtt Lengyelországba ment, ahonnan Kázmér fiának, II. Boleszlónak a seregével tért vissza. András német segédhadat vett igénybe. 1060 őszén a fegyveres összecsapásokból - először a Tisza vidékén, majd Moson közelében - Béla került ki győztesen. Ebben az is szerepet játszott, hogy András magyar híveinek egy része a harcok során átpártolt Bélához. Az utolsó ütközetben szerzett súlyos sérüléseibe András belehalt, s ezzel megnyílt Béla előtt a trónhoz vezető út. Bélát 1060. december 6-án Székesfehérvárott magyar királlyá koronázták, miközben Salamon, a „hivatalos“ trónörökös német földön húzta meg magát. Az új király legfőbb feladatának hatalma megszilárdítását tekintette. Jól tudta, hogy a legnagyobb veszély külföldről, IV. Henrik részéről fenyegeti, akiről joggal tételezte fel: sógora, Salamon érdekében az első alkalmas pillanatban támadni fog. Ezt megakadályozandó, Béla kísérletet tett arra, hogy közeledjen IV. Henrikhez. Éppen ezért a háborúban fogságba esett német vezéreket szabadon engedte. Sőt az egyikkel, Wei- mari Vilmos szász őrgróffal eljegyezte Zsófia nevű leányát. Remélte, hogy nemes lelkű, békülékeny magatartása megpuhítja a német királyt, s a birodalom főemberei között a béke számára kedvező hangulatot teremt. A béke biztosítása érdekében taktikusan igyekezett eljárni riválisa, Salamon híveivel szemben is. A krónika ezzel kapcsolatban megjegyzi: „Épségben és bántatlanul megőriztette mindazoknak feleségeit, fiait és összes javaikat is, akik Salamon királyt követték.“ Nem a korban szokásos kegyetlen bosszú, hanem az ellentétek tompítására alkalmas nagylelkűség jellemezte tehát Béla tetteit ekkor. Ennek meg is lett a foganatja: Salamon régi emberei közül sokan hazatértek, és Béla hívei lettek. A király szélesebb társadalmi rétegekben is törvényesíteni és népszerűsíteni kívánta hatalmát. Hírnökei révén az ország minden falujából két-két vént hívatott Fehérvárra, hogy velük az ország helyzetéről és saját ügyes-bajos dolgairól - a régi népgyűlések mintájára - a főurakkal együtt tanácskozzanak. A király hívó szavára megindult a falvak népe, követek helyett az ország minden részéből - a földrajzi adottságok miatt főleg a Dunántúlról - özönlött a sokaság a király székhelyére. A Fehérvár körül összesereglő hatalmas tömeg láttán félelem fogta el az uralkodót, az egyházi főembereket és a világi előkelőket egyaránt, attól tartottak ugyanis, hogy az ösz- szegyűlt emberek rájuk rontanak. Rémületükben a városba húzódtak be, amelyet erős őrséggel őriztettek. A sokadalom, amelynek zömét alávetett vagy alávetés előtt álló népelemek alkották, a hívő király és környezete számára egészen váratlanul a pogány restauráció programjával lépett fel. Plasztikus képet fest a krónika azokról a jelenetekről, amelyek a tömegben lejátszódtak. „A köznép pedig elöljárókat állított magának, akik számára faemelvényeket készítettek, ahonnan őket az emberek láthatták és hallhatták. Az elöljárók követeket küldtek a királyhoz és a főemberekhez, azt mondván: »Engedd meg nekünk, hogy atyáink pogány szokása szerint élhessünk, megkövezhessük a püspököket, kibelezhessük a papokat, megfojthassuk az egyháziakat, felakaszthassuk a dézs- maszedőket, lerombolhassuk a templomokat, összetörhessük a harangokat.« A pogány jelszavak mögött a régi rend, az ősi szabadság, a pogány vallás korának visszaállítására irányuló törekvés húzódott meg. Ennek elfogadása pedig sem a királynak, sem az uralkodó osztálynak nem állt szándékában. Az egyre hangosabban követelőző sokaságtól Béla három nap gondolkodási időt kért. A tömeg bízott Bélában, mert azt az uralkodót látta benne, aki az atyáik pogány mozgalmát véres kézzel leverő s a németekkel megbékélő András királyt a hatalomból elűzte, és ezáltal helyettük is bosszút állt rajta. Addig is, amíg a király válaszát a sokaság várta, a krónika szerint „a köznép elöljárói magas emelvényen tartózkodva a hit ellen gyalázkodó verseket adtak elő. A nép pedig ujjongva zúgta rá: úgy legyen, úgy legyen!“ A gondolkodási idő alatt Béla és környezete határozottnak és elszántnak bizonyult. Nem bocsátkozott további tárgyalásokba a zendülőkkel, hanem a három nap alatt összevont és mozgósított királyi katonaságnak parancsot adott a lázadás leverésére. A harmadik napon a királyi csapatok megindultak, s a meglepett tömegre támadtak. A király fegyveresei nem ismertek kíméletet: „egyeseket lemészároltak, elöljáróikat a magasból lehajigálva összetörték, a többieket pedig megkötözötten kemény csapásokkal megkorbácsolták, s ily módon - gyilkolva, béklyóba verve és korbácsolva - is alig fékezhették meg lázadásukat“. Az 1046-os po- gánylázadásra emlékeztető mozgalommal 1061 tavaszán Béla könyörtelenül leszámolt. 1046-ban I. András még kénytelen volt - ha ideig- óráig is - engedni Vatáéknak, I. Béla azonban ingadozás nélkül letörte a zendülést. Minden bizonnyal az egykori pogány vezérnek, Vatának a fia, János is azok közé tartozott, akik legjobban szították a fehérvári gyűlés hangulatát az egyházzal szemben. Felliüog aüitrjJimftc.íDm- brt.t ftümrrooíottítntr mrnjrm. vjtr tgtntr bcLt uocrats Ofttpn utrrm turn raumptto umit* Béla herceg elveszi unokaöccsétől, Salamontól a koronát Miniatúra Kálti Márk Képes Krónikájából használta ehhez azokat a jósnőket, táltosokat, kuruzslókat és regősöket, akikkel addig az országot járva pogány módi mulatságokkal szórakoztatott bizonyos urakat. A Vata fia János-féle „színtársulat“ Fehérvárnál a legnépesebb gyülekezet előtt mutathatta be a pogányvilágot idéző, s az egyháziakat gyalázó énekeit, jeleneteit. A király kemény keze lesújtott Vata fia János elfogott embereire is: börtönbe vetették őket, ahol éhhalál várt rájuk. Erre utal a krónika azon híradása, mely szerint Vata fia János egyik, Rasdi nevezetű papnőjét Béla király addig tartotta börtönben, amíg az éhségében már saját lábait harapdálta, és a szörnyű kín végzett vele. A pogány- lázadás eseményeinek érzékletes leírása egyébként arra vall, hogy a krónikás szemtanúktól értesülhetett a történtekről. Valószínűnek kell azonban tartanunk azt, hogy a fehérvári gyűlésen olyan panaszok is elhangzottak, amelyeket az egyházi krónikás nem örökített ugyan meg, de amelyeket a király jogosnak ítélt, és ezért orvoslásukra lépéseket tett később. Erre az uralkodó gazdasági intézkedéseiből következtethetünk. A magyar krónikából például tudjuk, hogy Béla csökkentette az adókat, elengedte a tartozások egy részét, s ezzel enyhített a nép terhein. A krónikarész szerzőjétől azért is dicséretet kapott Béla, mert királyként - a herceg korában vert ezüstpénzekhez hasonlóan - jó minőségű dénárokat veretett, és tartózkodott a pénzrontástól. Mindez az ország gazdasági-kereskedelmi életének is javára vált. A király helyzete megszilárdult; ezt elősegítette az is, hogy a hatalom összpontosítása érdekében Béla nem darabolta fel az országot, nem állította helyre a dukátust. A belpolitikától eltérően azonban külpolitikája nem volt sikeres sem a diplomácia területén, sem a harcmezőn. IV. Henrik nem fogadta el a Béla által felajánlott szövetséget és barátságot, s elutasította a király békejavaslatait is. Ezt követően Béla - talán 1062-ben - támadást vezetett Ausztria ellen, amelynek őrgrófja Salamont és családját befogadta. A pusztító betöréssel ugyan megfélemlítette az osztrák őrgrófot, s az nem is tett kezdeményező lépést Salamon megsegítésére, de IV. Henrik nem tágított. 1063 nyarán a mainzi birodalmi gyűlésen elhatározták, hogy Salamon trónra ültetése céljából hadat indítanak Magyarországra. A hír hallatára Béla teljesen kétségbeesett. Mindenképpen el akarta kerülni a német-római birodalommal a fegyveres konfliktust, s ezért egymás után küldte követségeit Henrik udvarába. Német forrás szerint ezekkel azt üzente meg, hogy „ő Salamont nem űzte el a királyságból, de miután az önként menekült el, nem tudta visszautasítani azt, hogy a forrongó sereg a koronát reá (ti. Béla fejére) ne helyezze“. Végül már azt is felajánlotta, hogy a koronát visszaadja Salamonnak, s ő maga csak a dukátust tartja meg. Azaz a német veszély miatt hajlandó lett volna azt a három évvel korábbi helyzetet visszaállítani, amelyet a hatalomvágytól és németellenes megfontolástól vezettetve éppen ő bontott fel. Nem véletlen, hogy - miként egy német forrás megjegyzi - a németek „a régi csel és ármány miatt szavainak nem adtak hitelt“. A hadikészületek a követjárások alatt is mindkét oldalon szakadatlanul folytak: miközben IV. Henrik a magyar határra vonultatta fel csapatait, Béla fokozott buzgalommal erősítette a nyugati végek várait és gyepűit. (Folytatjuk)
