Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-11-28 / 47. szám

Kristó Gyula - Makk Ferenc i ► A magyar hercegek néhány évet egy­ütt töltöttek Lengyelországban, 1038 körül azonban András és Levente eltávoztak onnan, és kalandos úton érkeztek meg száműzetésük újabb állomására, Kijevbe. Forrásunk sze­rint azért vettek búcsút Lengyelor­szágtól, mert nem akartak tovább Béla nyakán élősködni. Valószínű­leg Kázmér száműzetése idején Béla helyzete is jelentősen megváltozott, s ezért testvérei úgy gondolták: másutt próbálnak szerencsét, és maguk gon­doskodnak majd önmaguk eltartásá­ról. Újabban komoly formában fo­galmazódott meg az a nézet, amely szerint az uralkodó távollétében Bé­la régensként kormányozta volna a fejedelemséget, s ő volt az, aki az ország fővárosává Krakkót tette meg. Kázmér csak 1039-ben térhe­tett haza; erőskezű politikája révén - a feudális széttagolódás felszámo­lásával - sikerült elérnie a lengyel földek területi egységének helyreállí­tását. Az állam és az egyház megszi­lárdításáért folytatott küzdelemben bizonyára élvezte sógorának, Bélá­nak a támogatását is. Ezekre az évek­re tehető Béla első gyerekeinek: Gé­zának és Lászlónak a születése. Az elsőnek a neve Géza fejedelem em­lékét idézte fel a családban, a máso­diké pedig szláv eredetű. Harmadik fia, Lampert és a leányok - Zsófia, Eufémia, Ilona és egy ismeretlen ne­vű negyedik leány - már Magyaror­szágon születtek. 1048 táján Béla és családja életé­ben nagy fordulat állt be. Ez kapcso­latban volt az itthon bekövetkezett hatalmi változásokkal. 1046 végén - miután a magyar társadalom csak­nem egészét átfogó megmozdulás vé­get vetett Péter uralmának - Béla fiatalabb bátyja, András került a ma­gyar trónra. 1047-ben meghalt Le­vente, és ezután András hívta Bélát: jöjjön haza, legyen segítségére, s cse­rében megígérte, hogy Béla lesz majd az örököse, ő fogja követni a trónon. Béla örömmel fogadta az ajánla­tot, és egész családjával együtt haza­jött. Itt megkötötték az egyezséget, amelyhez az is hozzátartozott, hogy megosztoztak az országon: Andrásé lett a királyság kétharmada, Béla pe­dig megkapta az ország egyharmadát kitevő, úgynevezett dukátust (her­cegséget), amelynek az északi része­ken Nyitra, a keleti területeken pe­dig Bihar volt a központja. A herceg­ség katonai és gazdasági erejét Bélá­nak elsősorban arra kellett felhasználnia, hogy egyrészt András politikájának megfelelően segítse a feudális állam- és egyházszervezet kiépítését és megszilárdulását a pe­remterületeken, másrészt támogat­nia kellett a királyt német háború esetén, ami a császári hűbéres, Péter bukása miatt állandóan várható volt. De nem vitatható: a dukátus arra is szolgált, hogy - ha a szükség úgy hozza magával - Béla igénybe vehes­se azt trónörökösi joga érvényesíté­sére, illetve megvédelmezésére. A feudális urak azon csoportja, ame­lyik bármilyen oknál fogva András udvarában nem jutott megfelelő sze­rephez, most úgy gondolta: a herceg udvarában javadalmakra és tisztsé­gekre tehet szert. Béla megtartotta adott szavát: az 1048-as szerződés értelmében rend­re támogatta Andrást a német ural­kodó, III. Henrik elleni harcokban. A magyar krónika különösen azt emeli ki, hogy a császári támadások idején a király és a herceg közösen dolgoztáéi a taktikát, amely lehető­vé tette a német hódítási kísérletek visszaverését 1051-ben és 1052-ben. A lengyelországi párviadalhoz ha­sonlóan nyilván a németekkel lezaj­lott küzdelmekben is Béla számos tanújelét adhatta személyes bátorsá­gának. Erre vezethető vissza a Baj­nok (latin forrásban Pugil) mellékne­ve, de hősiessége, vitézsége nyomán kaphatta a Bölény ragadványnevet is. Ezekben az években a két testvér jól megértette egymást, amit az is jelez, hogy az 1055-ös tihanyi okle­vélben András szinte uralkodótárs­ként szerepeltette Béla herceget. Megállapodásukat végül is András szegte meg, amikor a magyar-német béke megteremtése céljából vállalta azt, hogy fia, Salamon feleségül veszi III. Henrik Judit nevű leányát. A há­zasságkötés feltételéül viszont a né­metek azt szabták meg, hogy András utódja Salamon legyen. Ennek ki- nyilvánítására 1057-58-ban került sor, amikor ünnepélyes mise kereté­ben a kisgyermek Salamont királlyá koronázták. András meg volt győ­ződve, hogy szószegő lépését az or­szág érdeke, az állandóan fenyegető német veszély elhárítása követelte meg. Ugyanakkor Béla, aki a króni­ka egyik megjegyzése szerint - talán kényszerűségből - először beleegye­zését adta, csakhamar úgy vélte, hogy kisemmizték, és szilárdan hit­te: csupán önző, családi érdek, a fiai iránt elfogult atyai szeretet vezérelte a királyt. Ma már nehéz a kérdésben állást foglalni, az is lehet, hogy dön­tése meghozatalakor András mind­két szempontot figyelembe vette. Az azonban tény, hogy Béla nem ér­tett egyet a király német politikájá­val. Ezt az jelzi, hogy Béla 1058 őszén nem vett részt sem a morvame­zei békekötésben, sem Salamon és Judit azt követő eljegyzésén. A test­vérek fokozatosan elhidegültek egy­mástól; á bizonytalanság és a kölcsö­nös gyanakvás a „konkolyhintő“ és „suttogó“ tanácsadók jóvoltából már oly nagy fokú volt közöttük, hogy mindkettő attól tartott: a má­sik az életére tör. Egy évtizedes har­monikus együttműködés után a test­véri szeretet helyére a halálos gyűlöl­ködés lépett. A király, hogy öccse igazi szándé­kát megismerje, Bélát 1059-ben pró­bának vetette alá. Betegágyához hí­vatta öccsét, és piros térítőn elébe helyezte a koronát, amely a király­ság jelvénye volt, valamint a herceg­séget jelképező kardot. Majd feltette a kérdést Bélának: melyiket választ­ja? A herceg a kard mellett döntött, mert egyik híve előzetesen megsúgta neki: ha a koronáért nyúl, akkor az uralkodó hívei a karddal azonnal megölik őt. A Tisza-parti Várkony faluban levő királyi udvarházban megrendezett teátrális jelenet nem a király, hanem Béla szemét nyitotta fel végleg. Világossá vált a herceg előtt, hogy a király mindenáron; még az ő élete árán is biztosítani akarja Salamon számára a trónt. Kialkudott jogáról azonban Béla nem volt hajlandó lemondani, és csa­ládjával együtt Lengyelországba ment, ahonnan Kázmér fiának, II. Boleszlónak a seregével tért vissza. András német segédhadat vett igény­be. 1060 őszén a fegyveres összecsa­pásokból - először a Tisza vidékén, majd Moson közelében - Béla került ki győztesen. Ebben az is szerepet játszott, hogy András magyar hívei­nek egy része a harcok során átpár­tolt Bélához. Az utolsó ütközetben szerzett súlyos sérüléseibe András belehalt, s ezzel megnyílt Béla előtt a trónhoz vezető út. Bélát 1060. december 6-án Székes­fehérvárott magyar királlyá koronáz­ták, miközben Salamon, a „hivata­los“ trónörökös német földön húzta meg magát. Az új király legfőbb fe­ladatának hatalma megszilárdítását tekintette. Jól tudta, hogy a legna­gyobb veszély külföldről, IV. Henrik részéről fenyegeti, akiről joggal téte­lezte fel: sógora, Salamon érdekében az első alkalmas pillanatban támadni fog. Ezt megakadályozandó, Béla kí­sérletet tett arra, hogy közeledjen IV. Henrikhez. Éppen ezért a háborúban fogságba esett német vezéreket sza­badon engedte. Sőt az egyikkel, Wei- mari Vilmos szász őrgróffal eljegyez­te Zsófia nevű leányát. Remélte, hogy nemes lelkű, békülékeny maga­tartása megpuhítja a német királyt, s a birodalom főemberei között a béke számára kedvező hangulatot teremt. A béke biztosítása érdekében tak­tikusan igyekezett eljárni riválisa, Sa­lamon híveivel szemben is. A króni­ka ezzel kapcsolatban megjegyzi: „Épségben és bántatlanul megőriz­tette mindazoknak feleségeit, fiait és összes javaikat is, akik Salamon királyt követték.“ Nem a korban szo­kásos kegyetlen bosszú, hanem az ellentétek tompítására alkalmas nagylelkűség jellemezte tehát Béla tetteit ekkor. Ennek meg is lett a foganatja: Salamon régi emberei kö­zül sokan hazatértek, és Béla hívei lettek. A király szélesebb társadalmi rétegekben is törvényesíteni és nép­szerűsíteni kívánta hatalmát. Hírnö­kei révén az ország minden falujából két-két vént hívatott Fehérvárra, hogy velük az ország helyzetéről és saját ügyes-bajos dolgairól - a régi népgyűlések mintájára - a főurakkal együtt tanácskozzanak. A király hívó szavára megindult a falvak népe, kö­vetek helyett az ország minden részé­ből - a földrajzi adottságok miatt fő­leg a Dunántúlról - özönlött a soka­ság a király székhelyére. A Fehérvár körül összesereglő ha­talmas tömeg láttán félelem fogta el az uralkodót, az egyházi főembere­ket és a világi előkelőket egyaránt, attól tartottak ugyanis, hogy az ösz- szegyűlt emberek rájuk rontanak. Ré­mületükben a városba húzódtak be, amelyet erős őrséggel őriztettek. A sokadalom, amelynek zömét aláve­tett vagy alávetés előtt álló népele­mek alkották, a hívő király és kör­nyezete számára egészen váratlanul a pogány restauráció programjával lépett fel. Plasztikus képet fest a kró­nika azokról a jelenetekről, amelyek a tömegben lejátszódtak. „A köznép pedig elöljárókat állított magának, akik számára faemelvényeket készí­tettek, ahonnan őket az emberek lát­hatták és hallhatták. Az elöljárók kö­veteket küldtek a királyhoz és a főemberekhez, azt mondván: »En­gedd meg nekünk, hogy atyáink po­gány szokása szerint élhessünk, meg­kövezhessük a püspököket, kibelez­hessük a papokat, megfojthassuk az egyháziakat, felakaszthassuk a dézs- maszedőket, lerombolhassuk a temp­lomokat, összetörhessük a harango­kat.« A pogány jelszavak mögött a régi rend, az ősi szabadság, a pogány val­lás korának visszaállítására irányuló törekvés húzódott meg. Ennek elfo­gadása pedig sem a királynak, sem az uralkodó osztálynak nem állt szándé­kában. Az egyre hangosabban köve­telőző sokaságtól Béla három nap gondolkodási időt kért. A tömeg bí­zott Bélában, mert azt az uralkodót látta benne, aki az atyáik pogány mozgalmát véres kézzel leverő s a németekkel megbékélő András ki­rályt a hatalomból elűzte, és ezáltal helyettük is bosszút állt rajta. Addig is, amíg a király válaszát a sokaság várta, a krónika szerint „a köznép elöljárói magas emelvényen tartóz­kodva a hit ellen gyalázkodó verse­ket adtak elő. A nép pedig ujjongva zúgta rá: úgy legyen, úgy legyen!“ A gondolkodási idő alatt Béla és környezete határozottnak és elszánt­nak bizonyult. Nem bocsátkozott to­vábbi tárgyalásokba a zendülőkkel, hanem a három nap alatt összevont és mozgósított királyi katonaságnak parancsot adott a lázadás leverésére. A harmadik napon a királyi csapatok megindultak, s a meglepett tömegre támadtak. A király fegyveresei nem ismertek kíméletet: „egyeseket le­mészároltak, elöljáróikat a magas­ból lehajigálva összetörték, a többie­ket pedig megkötözötten kemény csapásokkal megkorbácsolták, s ily módon - gyilkolva, béklyóba verve és korbácsolva - is alig fékezhették meg lázadásukat“. Az 1046-os po- gánylázadásra emlékeztető mozga­lommal 1061 tavaszán Béla könyör­telenül leszámolt. 1046-ban I. And­rás még kénytelen volt - ha ideig- óráig is - engedni Vatáéknak, I. Béla azonban ingadozás nélkül letörte a zendülést. Minden bizonnyal az egykori po­gány vezérnek, Vatának a fia, János is azok közé tartozott, akik legjob­ban szították a fehérvári gyűlés han­gulatát az egyházzal szemben. Fel­liüog aüitrjJimftc.íDm- brt.t ftümrrooíottítntr mrnjrm. vjtr tgtntr bcLt uocrats Ofttpn utrrm turn raumptto umit* Béla herceg elveszi unokaöccsétől, Salamontól a koronát Miniatúra Kálti Márk Képes Krónikájából használta ehhez azokat a jósnőket, táltosokat, kuruzslókat és regősö­ket, akikkel addig az országot járva pogány módi mulatságokkal szóra­koztatott bizonyos urakat. A Vata fia János-féle „színtársulat“ Fehér­várnál a legnépesebb gyülekezet előtt mutathatta be a pogányvilágot idéző, s az egyháziakat gyalázó éne­keit, jeleneteit. A király kemény ke­ze lesújtott Vata fia János elfogott embereire is: börtönbe vetették őket, ahol éhhalál várt rájuk. Erre utal a krónika azon híradása, mely szerint Vata fia János egyik, Rasdi nevezetű papnőjét Béla király addig tartotta börtönben, amíg az éhségé­ben már saját lábait harapdálta, és a szörnyű kín végzett vele. A pogány- lázadás eseményeinek érzékletes le­írása egyébként arra vall, hogy a kró­nikás szemtanúktól értesülhetett a történtekről. Valószínűnek kell azonban tarta­nunk azt, hogy a fehérvári gyűlésen olyan panaszok is elhangzottak, ame­lyeket az egyházi krónikás nem örö­kített ugyan meg, de amelyeket a király jogosnak ítélt, és ezért orvos­lásukra lépéseket tett később. Erre az uralkodó gazdasági intézkedései­ből következtethetünk. A magyar krónikából például tudjuk, hogy Bé­la csökkentette az adókat, elengedte a tartozások egy részét, s ezzel eny­hített a nép terhein. A krónikarész szerzőjétől azért is dicséretet kapott Béla, mert királyként - a herceg ko­rában vert ezüstpénzekhez hasonló­an - jó minőségű dénárokat veretett, és tartózkodott a pénzrontástól. Mindez az ország gazdasági-kereske­delmi életének is javára vált. A király helyzete megszilárdult; ezt elősegítette az is, hogy a hatalom összpontosítása érdekében Béla nem darabolta fel az országot, nem állítot­ta helyre a dukátust. A belpolitikától eltérően azonban külpolitikája nem volt sikeres sem a diplomácia terüle­tén, sem a harcmezőn. IV. Henrik nem fogadta el a Béla által felaján­lott szövetséget és barátságot, s el­utasította a király békejavaslatait is. Ezt követően Béla - talán 1062-ben - támadást vezetett Ausztria ellen, amelynek őrgrófja Salamont és csa­ládját befogadta. A pusztító betörés­sel ugyan megfélemlítette az osztrák őrgrófot, s az nem is tett kezdemé­nyező lépést Salamon megsegítésé­re, de IV. Henrik nem tágított. 1063 nyarán a mainzi birodalmi gyűlésen elhatározták, hogy Salamon trónra ültetése céljából hadat indítanak Ma­gyarországra. A hír hallatára Béla teljesen kétségbeesett. Mindenkép­pen el akarta kerülni a német-római birodalommal a fegyveres konflik­tust, s ezért egymás után küldte kö­vetségeit Henrik udvarába. Német forrás szerint ezekkel azt üzente meg, hogy „ő Salamont nem űzte el a királyságból, de miután az önként menekült el, nem tudta visszautasíta­ni azt, hogy a forrongó sereg a koro­nát reá (ti. Béla fejére) ne helyezze“. Végül már azt is felajánlotta, hogy a koronát visszaadja Salamonnak, s ő maga csak a dukátust tartja meg. Azaz a német veszély miatt hajlan­dó lett volna azt a három évvel ko­rábbi helyzetet visszaállítani, ame­lyet a hatalomvágytól és németelle­nes megfontolástól vezettetve éppen ő bontott fel. Nem véletlen, hogy - miként egy német forrás megjegyzi - a németek „a régi csel és ármány miatt szavainak nem adtak hitelt“. A hadikészületek a követjárások alatt is mindkét oldalon szakadatla­nul folytak: miközben IV. Henrik a magyar határra vonultatta fel csapa­tait, Béla fokozott buzgalommal erő­sítette a nyugati végek várait és gye­pűit. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents