Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-11-21 / 46. szám
Kristó Gyula — Makk Ferenc A Péter letaszításával, uralkodásra alkalmatlanná tételével megürült magyar trónt 1046 utolsó hónapjaiban András foglalta el. Talán azzal a koronával koronázták meg, amelyet IX. Konstantin bizánci császártól kapott. Ekkortájt halt meg testvére, Levente. A XIV. századi krónika szerint, ha tovább él és elnyeri a királyi hatalmat, egész Magyarországot megrontotta volna a pogány bálványimádással. A krónika egy másik helyén arról olvashatunk, hogy a korona Levente tisztessége (becsületessége) révén lett Andrásé. E megjegyzések alapján gondolhatunk arra, hogy Vászoly három fia közül talán Levente volt a legidősebb, akit mint elsőszülöttet'illetett meg a trón, ám beláthatta, po- gányként aligha számíthat arra, hogy sikerrel tudja kormányozni az immár a kereszténység útján előrehaladt országot, amelyet ráadásul - a német hűbéres Péter trónfosztása miatt — német támadás veszélye fenyegetett. Andrást Székesfehérvárott az a három püspök koronázta királlyá, akik elkerülték Vata népének halált osztó kezét. Az új uralkodó első dolga volt, hogy leszámoljon a pogány mozgalommal, amely trónra segítette őt. Előírta, hogy szerte az országban hagyjanak fel a pogány szokásokkal, térjenek vissza a keresztény hitre, és István király törvényei szerint éljenek. András mint ember, aligha gondolhatott jó emlékekkel az apját megvakító és megsüketítő, őt és testvéreit száműző királyra, ám mint uralkodónak látnia kellett: csak István politikájának követése vezetheti ki az országot abból a mély válságból, amelybe annak halála után jutott. Mert András, bár pogánynak született, 1046- ra meggyőződéses kereszténnyé vált, s az volt felesége, Anasztázia is. A magyar hagyomány utóbb egyenesen a Fehér és Katolikus melléknevekkel ruházta fel Andrást. Az előbbinek nem tudjuk pontosan okát adni, az utóbbinak annál inkább. András határozott fellépése a kereszténység ügye mellett megmentette az országot a pogány hagyományok visszaállításának veszélyétől. Közvetlenül koronázása után tudatosan hivatkozott István törvényeire, s ugyancsak kevéssel 1046 után hozzákezdett István királyi jelvényeinek kerestetéséhez, hogy ily módon is törvényesítse uralmát. A keresztény nyugat azonban nem tudta elfeledni Andrásnak azt, hogy ő adott szabad kezet a pogány tömegek egyházellenes akcióihoz. Egy német forrás elmarasztalóan írta le András királyról: „kegyetlenül járt el a szentegyház nyája ellen“. A hatalom megszerzése után Andrásnak gondoskodnia kellett országa megerősítéséről, a várható német támadás elhárításáról. 1048 táján hazahívta Lengyel- országból öccsét, Bélát, s megosztozott vele Magyarországon. Ez tekinthető a XII. század elejéig élő, az ország harmadára kiterjedő királyi hercegség kezdetének. 1046 őszén, amikor a magyarok Pétert letaszították a trónról, III. Henrik német uralkodó itáliai háborúba indult, s a megkezdett hadjáratot nem állíthatta le, pedig szívén viselte hűbérese, Péter sorsát. Mivel András is tisztában volt azzal, hogy csak idő kérdése a német támadás bekövetkezte, már 1047-ben elkezdett követeket küldözgetni a német-római császárhoz. Általuk üzente III. Henriknek, hogy őt csak a magyarok kényszerítették Péter trónjának elfoglalására. Mentegette magát a Pétert ért jogtalanságok miatt, s biztosította a császárt, hogy a Péter ellen összeesküvőket részint ő kivégeztette, részint pedig át fogja adni a császárnak. Végül pedig, ha a királyság birtokában maradhat, személyes alávetést, évi adót és alázatos szolgaságot ígért III. Henriknek. Ezek igen súlyos feltételek Voltak, de lehet, hogy a ravasz András ily módon csak egy gyors német támadást akart leszerelni, amely még készületlenül érte volna. A császárt egyelőre a lotharingiai ügyek foglalkoztatták, s csak évek múlva gondolhatott magyarországi katonai akcióra. A közeledő német-magyar háború előszele volt, hogy 1050-ben határvillongások, helyi összetűzések törtek ki a határ mentén. András a pápánál, IX. Leónál is puhatolózott, de nemhogy bátorítást nem kapott, hanem éppen a császárral azonos nézetet valló római egyházfő szorgalmazta, hogy Magyarország térjen vissza a császár fennhatósága alá, s fizesse meg a császárnak a régi adókat. 1051-ben és 1052-ben két német támadás érte Magyarországot. Az előbbi során András és Béla ugyanazt a taktikát alkalmazta, amelyet már István is követett az 1030. évi német katonai akció idején: az országba hatoló német sereg útjából elpusztítottak minden élelmet, a lakosokat pedig kitelepítették. Hiába nyomult be a német sereg mélyen (egészen a Vérteshegységig, sőt talán Székesfehérvárig) az országba, nem tudott kapcsolatot tartani utánpótlásával (mivel azt állítólag a ravasz András egy, a császár nevében hamisított levéllel visszaküldte), helyben pedig nem juthatott élelemhez, így állandóan éhség gyötörte. A magyarok éjszakánként rajtaütésekkel nyugtalanították a német tábort. Maguk a német források is elismerik, hogy seregük dolgavége- zetlenül, éhségtől gyötörve, megfogyatkozott számban tért vissza. Noha az összecsapás magyar győzelemmel végződött, András joggal tartott a német támadás közeli megismétlődésétől. Újra megkísérelte diplomáciai úton rendezni az ellentéteket, még hajlandó lett volna adófizetésre a császárnak, ha az eláll a régi, Péterrel összefüggő ügyek miatti ellenségeskedéstől. III. Henrik azonban nem adót akart, hanem bosszúért lihegett, s 1052- ben újra támadott. A németek ekkor még látványosabb kudarcot vallottak, s bár heteken át kísérleteztek a pozsonyi vár elfoglalásával, nem boldogultak vele. Végül egy Zotmund nevű magyar vitéz megfúrta a császár dunai hajóit, a németek utánpótlása odaveszett, támadásuk összeomlott. Az ostrom alatt a német táborban tartózkodott IX. Leó pápa is, hogy a béke érdekében közbenjárjon. Amíg András szorongatott helyzetben volt, ígéretet tett a pápa minden intézkedésének elfogadására, és amint a német sereg elvonult, a magyar király elállt a vállalt feltételek teljesítésétől. 1053-ban még a magyarokra nézve kedvezőtlen kilátásokkal kezdődtek a béketárgyalások (szó volt nagy összegű pénz lefizetéséről, valamint bizonyos magyar területek átengedéséről), de a német belvi- szályok miatt a béke megkötése végül is elmaradt. Időközben meghalt III. Henrik, s 1056-ban hatéves fia, IV. Henrik követte a trónon. Megváltozott feltételek közepette kezdődtek újra a béketárgyalások, amelyek 1058- ban vezettek el a békéhez. Ez már nem tartalmazott semmiféle cikkelyt arról, hogy a német birodalomnak jogigénye lenne a Magyarország feletti hatalomra. Az ellenségeskedést a két család közti házassági kapcsolat zárta le: 1058-ban megtartották az eljegyzést András ötéves fia, Salamon és IV. Henrik nővére, a tizenegy éves Judit között. András végül is nem kis viszontagságok közepette biztosította országa függetlenségét. Már említést tettünk Anasztáziával kötött házasságáról, az abból 1040 körül született Adalhaid nevű leányáról. Feltűnő, hogy csaknem tizenöt év telt el, amíg frigyüket újabb gyermekáldás kísérte, legalábbis nem tudunk arról, hogy 1040-1053 között gyermekeik születtek volna. Ilyen nagy szünet gyermekek szülése között mindig felszínre hozza a gyanút, hogy a később születettek már másik anyától valók. András esetében azonban nincsenek adataink arról, hogy második felesége lett volna. Közvetett adatok viszont azt mutatják, hogy I. Andrásnak a királyi trónra emelkedve is Anasztázia volt a felesége. Anonymus jegyezte fel, hogy az uralkodó még 1051 előtt azért szerzett meg egy kelet-magyarországi (Zemplén megyei) földet, mert e helyütt szeretett lakni felesége, az orosz fejedelem leánya, ugyanis itt „közelebb lehetett szülőföldjéhez“. Anasztázia bizonyosra vehetően még 1055-ben is élt és Andrásnak hitvese volt. András ugyanis ez évben alapította a tihanyi bencés (nyugati rítusú) apátságot — amelynek alapító oklevele a magyar nyelv fontos emléke —, s ugyanekkor a bencés monostor mellett, a barátlakásoknál, ahol 1211-ben Oroszkő helynév bukkan fel, az ortodox hitű (keleti rítusú) bazilikáknak is biztosított hajlékot. Ez csak azzal magyarázható, hogy András kedvezni akart ortodox hiten levő feleségének. Ugyancsak hasonló okkal magyarázhatjuk azt, hogy András Visegrád mellett is létesített keleti rítusú monostort, így az 1053-ban született Salamont, valamint az őt röviddel utóbb követő Dávidot szintén Anasztázia és András házassága gyümölcsének tekinthetjük. András és testvéröccse, Béla viszonyának megromlását András betegsége és Salamon királlyá koronázása idézte elő. Mivel Andrást szélütés érte, s állandóan hordszékben kellett cipelni, közeledni érezhette a halált, s gondoskodni kívánt a trónutódlásról. Mellőzte Bélát, aki a hercegség ura volt, s az 1057 ősze és 1058 ősze közti időben alig négy-öt éves kisfiát, Salamont kenette fel királlyá. Siettette András lépését az a körülmény is, hogy e jövőíe szóló biztosíték nélkül 1058 szeptemberében aligha jegyezhette volna el Salamon IV. Henrik nővérét. Béla mellőzése miatt megsértődött, András pedig, akit megannyi tette ravasz embernek mutat, megkísértette Bélát Vár- kony faluban, hogy királyságra tör-e, vagy megelégszik a hercegséggel. Mivel Bélát hívei előre figyelmeztették arra, hogy ha a királyságot választja, ezért a lépésért életével fizet, így hát ott — félelemből — a hercegség mellett döntött; de persze nem mondott le arról, hogy elnyerje a királyi koronát. A döntést a fegyverekre bízták, Béla lengyel, András pedig német segítséget vett igénybe. A döntő ütközetre a Tiszántúlon került sor, s az Béla győzelmével végződött. András seregével együtt nyugat felé menekült, de nem sikerült kijutnia az országból, a határszélen, a mosoni kapunál útját állták. Itt újból összecsapott a két sereg. A csata hevében földre zuhant Andráson lovak és szekerek rohantak keresztül, s bár a kevés számú német sokáig ellenállt a túlerőnek, nem tudtak felülkerekedni, s Andráson sem segíthettek. Összetörtén került öccse fogságába. Zircre vitték, ám ott rövidesen meghalt. Tihanyi monostorában — a mai tihanyi altemplomban — temették el. András az első magyar uralkodó volt Vászoly leszármazottai sorában, utóbb valamennyi Árpád-házi király közülük került ki. Ennek ellenére Andrást nem vonta dicsfénybe a későbbi hagyomány. Azzal magyarázható ez, hogy András családja Salamonnal és Dáviddal férfiágon kihalt, s a hatalom Béla utódainak kezére ment át. Ők pedig nem tudták elfeledni, hogy András a trónöröklésnél mellőzte Bélát. Még Salamon és Dávid gyermekte- lenségét is azzal magyarázták, hogy isteni átok ült András családján, mivel elengedte a pogányok vérengzését a keresztények ellen. Ez azonban igaztalan és egyoldalú megítélés. Mert kétségtelen ugyan, hogy András céltudatosan tört a hatalomra, ennek érdekében még a pogány dúlásnak is szabad kezet adott, s minden igyekezetével azon volt, hogy a megszerzett uralmat ne öccsére, hanem egyenes ági leszármazottjára testálja, de ugyanakkor az is tény, hogy felszámolta a pogány színezetű felkelést, új alapításaival erősítette a magyarországi egyházat, s megvédte a német fenyegetésekkel szemben országa függetlenségét. I. BÉLA Nevének eredete bizonytalan. Származtatták a magyar bél közszóból, az ótestamentumi Béla névből, a szláv bjelij, „fehér“ jelentésű szóból, s tekintették a szláv Bjeloszláv személynév kicsinyített alakjának is. A legnagyobb valószínűsége annak a felfogásnak van, amely azt tartja, hogy a király neve az „előkelő“ jelentésű török bujla (béla) szóra megy vissza. Béla király családi eredetét illetően a XIX. századi magyar krónikákban kétféle hagyomány őrződött meg. Az egyik változat szerint Béla bátyjaival, Andrással és Leventével együtt I. István unakatest- vérének, Vászolynak és egy Tátony nembeli leánynak pogány házasságából született. A másik híradás viszont azt állítja, hogy a hercegek Vászoly testvérének, Szár Lászlónak és egy rutén (orosz) hercegnőnek a gyermekei voltak. A két változat közül az első a régebbi és a hiteles, míg a második a későbbi, és - mint már tudjuk — szándékos torzítás eredménye. Vászoly fiai 1031 táján Csehországba mentek, ahol feltehetően I. Oldrich fejedelem udvarába kerültek. A korabeli uralkodók rendre menedéket nyújtottak más országok menekülő királyainak, fejedelmeinek, illetve azok rokonainak, gyermekeinek. A magyar hercegekkel együtt a cseh udvarban tartózkodott II. Mjeskó lengyel fejedelem is, akit testvére, Bezprym (Veszprém) űzött el trónjáról és országából. A cseh uralkodó terjeszkedő politikája miatt (nem sokkal előbb csatolta ugyanis országához a morva területeket) szembekerült a német birodalommal és a lengyel állammal. Emiatt óvakodott attól, hogy ellenséges viszonyba kerüljön Magyarországgal is. Ezzel magyarázható, hogy különösebb politikai elképzelése a magyar hercegekkel kapcsolatban nem volt, s az idegen jövevényeknek viszonylag szerény ellátást nyújtott. Nem is maradtak sokáig nála a testvérek, hanem- miként a krónika elmondja- a szegénység és a nélkülözés miatt elhagyták a cseh földet. Útjuk Lengyelországba vezetett. Bizonnyal Mjeskó fejedelemmel együtt mentek, aki Bezprym halála után, már 1032-ben visszanyerte a lengyel trónt. Lengyelországban érdekesen alakult a hercegek sorsa. Béla - Andrástól és Leventétől eltérően - felajánlotta szolgálatait az uralkodónak. A krónikából megtudjuk, hogy a fiatal herceg részt vett a Balti-tenger mellékén élő pogány pomeránok elleni hadjáratban, ahol is derekasan helytállt, s párviadalban fényes diadalt aratott egy po- merán vezér felett. Győzelme jutalmaként feleségül vehette Mjeskó fejedelem Richeza (mások szerint Adelhaid) nevű leányát, s a kapott birtokok és jövedelmek méltó hercegi udvartartást biztosítottak a házaspár számára. Feltehetően Béla ekkor keresztelkedett meg, s a ke- resztségben az Adalbert nevet vette fel. Lehet, hogy felesége néhány évvel idősebb volt nála, minthogy annak születése 1015 előttre, míg Béláé az 1015-1020 közötti időre tehető. Béla tehát otthonra talált Lengyelországban, bár apósa hamarosan - az 1034-es esztendőben- meghalt. A trónt fia, Kázmér örökölte. Uralkodása (1034—1058) a lengyel történelem egyik legnehezebb időszaka. Főúri pártütés, feudális anarchia marcangolta az országot, amely hamarosan részekre bomlott szét, a központi hatalom megszűnt, maga Kázmér is kénytelen volt külföldre menekülni. (Folytatjuk) András koronázása. Miniatúra Kálti Márk Képes Krónikájából.
