Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-11-14 / 45. szám
A gimnázium leánykarát is egy volt diák, Józsa Mónika vezeti Mátyusföld a szlovákiai magyarság világának közepe, Galánta közepe pedig mindenképpen a gimnázium. Ez, egy magyar- országi vendég szájából hangzott el a Ga- lántai Magyar Gimnázium megalakulása 40. évfordulójának ünnepségén. Mint má- tyusföldi és galántai öregdiák csak megerősíthetem szavait. Számomra a gimnázium valóban a város közepét jelentette, függetlenül attól, hogy az Esterházy kastély műemlék épületében, az egyemeletes úgynevezett jubileumi épületben, a volt Ipartársulati Székházban vagy - 1977-től - az új, a gimnázium jelenlegi épületében folyt-e az oktatás. Egyformán szívesen emlékszem arra, ahogyan a kastély parkjának évszázados fái alól a futball-labda mellől, vagy az új épület tágas folyosójáról, a pingpongasztaltól zavart bennünket a tanár az osztályba, mert nagyon sokszor meg sem hallottuk az órára hívó csengőszót. Ugyanilyen szívesen emlékszem osztályfőnökömre, Horváth Istvánra, aki első találkozásunkkor mint kisdiákokat eléggé megrettentett szigorúságával, de az együtt töltött négy év alatt meggyőződhettünk arról, hogy a szigorú külső megértő embert takar. Nagyon jó volt újra összejönni ezen a nagy találkozón, és jó volt találkozni az első tanárokkal és az első diákokkal. Azokkal, akik elindították az iskolát, s azokkal, akik magasra repültek ebből a fészekből. Az első tantestület tanárai közül sajnos már csak ketten - Párkány Antal és Holló Anna - vannak az élők sorában. Mindketten részt vettek a találkozón. Az öregdiákok közül Duka Zólyomi Árpád atomkutató, az Együttélés Politikai Mozgalom alelnöke és Bauer Győző akadémikus, gyógyszerkutató, a Csema- dok elnöke kapott helyet a díszvendégek asztalánál. Négyüktől kérdeztem meg, mit jelent számukra a galántai gimnázium, kire és mire emlékeznek vissza legszívesebben. Párkány Antal: „Aki nem tudott, azt megbuktattuk“- Sörnyitó tanár voltam ebben a gimnáziumban. Magyar-történelem szakosként jelentkeztem az igazgatónál, aki szívélyesen fogadott, és kijelentette: jól van, fiam, tornát fogsz tanítani. Szerencsére futballozni mindig szerettem, gondoltam, majd csak végigfutballozom a gyerekekkel a tanévet. De nem így alakult. Abban az évben rendezték az első szpartakiádot, arra kellett készülnünk. Ez nem is volt olyan egyszerű, mert a gyakorlatok csehül voltak leírva, én pedig jóformán szlovákul sem nagyon értettem, de végül is eljutottunk a prágai bemutatóra. Akkor még nagyon fegyelmezett volt a társaság, más volt az iskola szelleme. Holló Panni kolléganőmmel mi voltunk a legfiatalabbak, de voltak nyugdíj előtt állók is, voltak magyarok, és voltak magyarul tudók. Akkoriban még nem vettünk fel minden jelentkezőt, aki pedig nem tudott, azt megbuktattuk. Később, szerintem teljesen helytelenül, az az elv érvényesült, hogy nem szabad buktatni, és ez bizony lezüllesztet- te a középiskolák színvonalát. Négy évig tanítottam a Galántai Magyar Gimnáziumban, a nappali és a levelező tagozaton is osztályfőnök voltam, ezenkívül az esti iskolában is tanítottam. A levelező tagozat tulajdonképpen a Pozsonyi Tanítóképző kihelyezett osztálya volt, amelyen képesítetlen pedagógusok szerezhettek tanítóképzői érettségit. Négy év után áthelyeztek a megbízotti hivatal iskolaügyi osztályára, és a magyar iskolák országos tanfelügyelője lettem. Abban az időben még volt lehetőség magyar iskolák létrehozására. A következő évben azon- 'ban megkezdték az iskolák visszafejlesztését, s ebben már nem akartam részt venni. Szencen megalapítottam a gimnáziumot, annak lettem az igazgatója. Emellett történelemtankönyveket írtam és fordítottam. A történelmet már itt, a galántai gimnáziumban is úgy tanítottam, hogy azt is belevittem, ami a tankönyvekben nem volt, de fontosnak tartottam, hogy a diákok ezt megismerjék. Nagyon nagy boldogság volt most találkozni első diákjaimmal, akik még ma is fel tudják sorolni mindazt, amit idestova negyven esztendeje tanítottam meg velük. Hatvanhárom éves koromban mentem nyugdíjba, s most, hatvanhat évesen újra tanítok. A pozsonyi Duna utcai alapiskolába hívtak, hogy egy betegszabadságon levő kolléganőt helyettesítsek. Holló Panni: „A gyermekekben mindig partnert láttam“- Nagyon szívesen emlékszem vissza első igazgatómra, Farkas Istvánra. Tőle sok emberséget tanultam, neki köszönhetem, hogy jó pedagógus lettem, s a gyermekekben mindig partnert láttam. A volt kollégák közül nagyon szívesen emlékszem Párkány öcsire és Mircz Károlyra, akik szellemi vetélytársaim voltak. Őket bármelyik órára beküldhették helyettesíteni. Rendkívül kedves emlékem az 1953- as angol-magyar futballmérkőzés. A gyerekek tanítás után az iskolában maradtak, a rádiót kitettük az ablakba, s azt hallgatva közösen szurkoltuk végig a meccset. 1956-ban szellemben egy emberként a forradalom mellé álltunk, később emiatt az igazgatónkat le is váltották. A volt diákok közül végtelen szeretettel és tisztelettel emlékszem a Duka Zólyomi gyerekekre. Ők Pozsonyból jártak be Galántára, hajnalban keltek és este későn értek haza, de nem emlékszem, hogy egyetlen alkalommal is ne tudták volna a leckét. Árpád és Ildikó az iskola kiváló tanulói voltak. Másik nagyszerű diákom Pintér István volt, aki 25 éves korában egy szovjet expedícióval eljutott az Antarktiszra. Pityu az ógyallai csillag- vizsgálóban dolgozott, részt vett a szovjet űrprogramban, kijárt Bajkonurba is, és a Béke Világszövetség elnökségének is tagja volt. Sajnos nagyon fiatalon, a Szovjetunióban elhunyt. Visszaemlékezem Tóth Lajosra, a magángimnázium igazgatójára. Arra a Lajoskára, akiről tizenéves korában egyikünk sem merte volna feltételezni, hogy ilyen nagy dolgokat visz véghez. Hét év tanítás után elmentem a pedagógiai tankönyvkiadóba, ahol orosz tankönyveket szerkesztettem. Aztán 1966- ban hírszerkesztő lettem a rádióban. Az 1968-as eseményeket nagyon kalandos Az iskola harangját egy öregdiák plébános szentelte fel körülmények között éltem át, a szlovák kollégákkal együttműködve készítettük a Gabonaváros Rádió adásait. Később megbízhatatlannak nyilvánítottak és el kellett hagynom a munkahelyemet. Csak húsz év után mehettem vissza a rádióhoz. Jelenleg a kertemben dolgozgatok, figyelem az embereket, témákat gyűjtök, amiket majd télen rövid karcolatok formájában kívánok feldolgozni. A galántai gimnáziummal állandóan tartom a kapcsolatot, gyakran járok érettségi találkozókra. Jelenleg a lányom angolt tanít a galántai gimnáziumban, az unokám pedig diák ugyanitt. így már a harmadik nemzedéken keresztül kötődünk a volt iskolámhoz. Duka Zólyomi Árpád: „Anyanyelvemen tanulhattam“- Én úgy kerültem Galántára, hogy apám miatt - akit később elítéltek, s le is ülte a magáét - 1945-ben el kellett hagynunk Pozsonyt. Akkor költöztünk a Galánta melletti Taksonyba. Az alapiskola felsőbb osztályait már a galántai alapiskolában végeztem. Nyolcadikos koromban visszaköltözhettünk Pozsonyba, de ott akkor még nem volt magyar gimnázium. A családban pedig fel sem merülhetett az a kérdés, hogy magyar iskolába járjak-e vagy szlovákba, így aztán a nővéremmel naponta utaztunk Pozsonyból Galántára. Azért is kedves nekem ez az iskola, mert osztályfőnököm, Papp Endre révén itt szerettem meg igazán a matematikát és a fizikát. De ugyanígy az irodalom és a történelem szeretetét is itt oltotta belém Mircz és Párkány tanár úr. Abban az időben még nagy szó volt március 15-e megünneplése. Nem is volt rá lehetőség másképp, mint a magyar órán. Ehhez pedig Mircz tanár úr nagyon értett, szinte ünnepi magyar órákat tartott. Az egyik nagyon jól szavaló osztálytársamat vitte magával az óráira, hogy elszavalja a Talpra magyart. Szép emlékeim vannak a tánccsoportról, amit mi magunk, diákok szerveztünk, s amellyel járási táncversenyeken is részt vettünk. A sportot Red- hammer Egon tornatanárunk szerettette meg velem, s azóta is szeretem. Szívesen emlékszem vissza igazgatónkra, Farkas Istvánra, aki szinte második apánk volt. Amikor 1956-ban mindenkit felbolygattak a magyarországi események, akkor mi az ő órája előtt egy nagyon szép szöveget írtunk fel a táblára, aminek láttán könnybe lábadt a szeme, de megmagyarázta. hogy inkább töröljük le, mert ebből az iskolának is csak kára lenne. Abban az évben, 1956-ban volt Pozsonyban egy szovjet kiállítás Atom az ember szolgálatában címmel, ami olyan mély benyomást tett rám, hogy elhatároztam, atomkutató leszek. De hiába érettségiztem színjelesre, már az érettségi előtt tudtomra adták, hogy nem tanulhatok tovább. Ennek is az apám miatti rossz kádervélemény volt az oka. Egy évig dolgoztam a pozsonyi cérnagyárban, majd a vegyi tisztítóban. Mindkét helyről újból jelentkeztem főiskolára, ismét sikertelenül. Végül a tényleges katonai szolgálat alatt a hadseregből jelentkeztem ismét felvételire, és sikerült bejutnom a prágai Cseh Műegyetem Matematika-Fizika Karára. így lettem magfizikus, majd bejutottam a Komensky Egyetem magfizikai tanszékére, mint tanársegéd, és azóta is ott vagyok. Reaktorfizikusként többször jártam szolgálati úton Dubnában, az Egyesített Atommagkutató Intézetben, s ott felkínálták, hogy utazzam ki hosszabb időre kutatómunkát végezni. 1976 áprilisában családostul ki is utaztam, majd 1989-ben pár héttel a forradalom előtt tértünk haza. Bauer Győző: „Az iskola maga volt jó“- Egy bizonyos szellemiséget, kíváncsiságot, a tudományban nagyon fontos felfedezési vágyat és erkölcsi tartást adott nekem a galántai gimnázium. Nem szívesen emelek ki egy vagy két tanárt, mert mindegyiküktől kaptam valamit. Meg sem tudom mondani, melyik tantárgyból vittem magammal többet - az iskola maga volt jó. Visszaemlékszem diákéveim egy csodálatos élményére. Egyszer az egész osztály, már nem emlékszem milyen célból, Pozsonyba utazott. Este nem akartunk hazajönni, mert akkor játszották a moziban az Anna Kareninát, amit nagyon szerettünk volna megnézni. Osztályfőnökünk, Oravszky Ede bácsi, aki Pozsonyban lakott, kikísért bennünket az állomásra, s közölte, hogy ilyesmiről szó sem lehet, haza kell utaznunk. Felszálltunk a vonatra, Ede bácsi búcsút intett, mi pedig, az egész osztály, a másik oldalon leszálltunk. Villamosra ültünk, irány a mozi - és nem kaptunk jegyet. A sztori vége az lett, hogy sétáltunk az éjszakai Pozsonyban, és ha a sarkon valaki elkiáltotta magát, hogy jön Oravszky, akkor az egész osztály futásnak eredt a másik irányba. Végül a hajnali vonattal mentünk haza. Másnap persze kitört a botrány. Abban volt az Ede bácsi csodálatos emberi érzéke, hogy bár nagyon kikaptunk, a dolognak semmi komoly következménye nem lett. Sok diákcsínyt véghez vittünk, de leginkább ez maradt meg bennem. Az iskola bizonyította, hogy akkor, az ötvenes évek végén jobban helyt tudott állni, mint sok más gimnázium. A mi nyelvtudásunk sokkal gyengébb volt, mint a mai érettségizőké, mégis többen jutottunk be egyetemre, mint a szlovák gimnáziumból. Nagyon jó érzés látni, hogy milyen sokan összejöttek erre a negyvenéves évfordulóra, mert ez is bizonyítja, hogy nemcsak bennem, de sokakban él az érzés, hogy ez az iskola nagyon fontos volt, erkölcsi tartást adott, hovatartozást jelentett. Gaál László A szepsi alapiskola I. B osztálya Álló sor: Mártha Zsolt, Kanalas Jozefina, Rybár Szimona, Horváth Zsaneta, Szabó Pál, Dedinsky Dominik, Rybár Roland, Szabó Péter, Greso Nikolett, Bartók István, Kis Tamás, Lukács Veronika, Buzsicky Anna, Balázs Tamás, Zeman Zoltán Ülő sor: Máriássy Zsolt, Závodzky Katalin, Fazekas Erzsiké, Csoltko Emese, Orosz Anita, Márkus Olga, Bartók Bea, Krága Zsolt, Molnár Enikő - Zupko Erzsébet osztályfőnök A buzitai alapiskola I. osztálya Felsó sor: Konkoly Tamás, Balogh Károly, Sirilo Imre, Dubovszky László, Rontó Béla, Duna Ervin, Ádám Tibor, Damko Mihály, Hezel' Attila, Duna Béla, Karaffa Péter Alsó sor: Duna Ágnes, Horváth Csilla, Ádám Monika, Horváth Zsuzsanna, Kádár Lúcia, Rakacky Éva, Görcsös Zita, Nagy Alica, Szabó Viktória, Prekop Zsuzsanna, Salaga Karolina, Mizsák Ildikó, Nagy Veronika Kovács Zoltán igazgató, Lyócsa Katalin osztályfőnök A Galántai Magyar Gimnázium ötödik évtizedébe lépett
