Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-11-14 / 45. szám
Az együttműködés lehetőségei Közép-Európában, valamint a szlovákok és a magyarok felelőssége Ki gondolta volna, hogy négy évtized elteltével is aktuálisak, érvényesek lesznek Ortega Y Gasset Münchenben elhangzott előadásának gondolatai, tudniillik, hogy amikor a közös Európát kellene megteremteni, „olyan korban élünk, melyben az európai nemzetek úgy érzik, egyre jobban eltávolodnak egymástól, egyre jobban különböznek egymástól; melyben a nemzetek — nem konkrét, kézzelfogható okok miatt — valamiféle általános ellenszenvből eredően nem viselik el egymást“. Ez a szigorú ítélet napjainkban elsősorban Kelet-Közép- Európára vonatkozik, az általános ellenszenven kívül a történelmi determinációban, nem egy esetben a történelmi irracionalizmusban, sőt a patologikus irracionalizmusba gyökerezik, mely elválasztja egymástól a régiókat, a nemzetközi közösségeket, a nemzeteket, az országokat. A kelet- közép-európai nemzeteket sújtó előítéletek, traumák, komplexusok tartalma és szerkezete mélyrehatóbb elemzést igényel. A sértettség, a nemzet-, terület-, határ- és kisebbségféltés, valamely ország, nemzet felsőbbrendűségétől való rettegés - nem szólva a történelmi mítoszokról — csak néhány szempont, amelyek vizsgálatával felgyorsíthatnánk térségünk újkori nacionalizmusának reflexióit. A háttérben minden bizonnyal a múlt traumatizáló élményei húzódnak meg. Ezek az élmények befolyásolják látásmódunkat, realizmusunkat, esetenkénti irracionalizmusunkat egy másik nemzethez való viszonyulásunkban. Csehországban például a németekhez, Szlovákiában a magyarokhoz, Magyarországon a hozzánk, románokhoz, szerbekhez, Lengyelországban legalább a németekhez és oroszokhoz való viszonyt. A múlt élményeiben lelhetők fel napjaink konfliktusainak, kínjainak, görcseinek, az empátia hiányának, a cseh -német és a szlovák-magyar kibékíthetetlen ellentéteknek a gyökerei. Nem szólva a bennünket legjobban nyomasztó problémáról, a szlovák —cseh, illetve cseh—szlovák megbékélésről. A csehek, szlovákok, magyarok nemzeti öntudatának új formáiban találjuk e térség újkori nacionalizmusának mozgatórugóit. Petr Prí- hodát idézve: „a cseh kór“ gyökereit. Van azonban magyar és szlovák kór is - hogy ne menjek messzire —, de mindegyik kór más. Amikor a szlovákok kitartóan kutatják nemzeti és állami identitásukat, az ezeréves traumákon és sérelmeken siránkoznak, a csehek európerségükkel, mi több, nagyvilágiságukkal hivalkodnak, de hidegen hagyja őket a kisebb közép-európai csoportok aktivitása, szoros együttműködése. Ebből a történelmi, politikai, kulturális aszinkronitásból következik, hogy a csehek és szlovákok geopolitikai hasonlatosságának tudatán csorba esik (tegyük hozzá, a magyarokén is), kiújulnak a történelmi előítéletek és idegenkedések, amelyek egyre távolabb sodoiják egymástól Kelet- és Közép-Európa országait, ahelyett, hogy ezek közelednének egymáshoz. Nem egy esetben, minden történelmi sztereotípiával szemben, a már említett általános ellenszenvből eredően, s nem konkrét okok miatt. S ha netán fellelhetők konkrét okok, a politikusok felnagyítják, mintha egész Európát veszélyeztetnék, például Nagy- Magyarország gondolata, mely napjaink egyik legjelentősebb szlovák politikusa szerint nagyobb veszélyt jelent Európának, mint Nagy-Szerbia ideája. Nem mintha nem születnének hasonló gondolataik más szlovák vagy magyar politikusoknak, de az említett példa pontosan meghatározza a mai politikai reprezentációban uralkodó légkört, beteges félelmet, mely befolyásolja mind a bilaterális mind a multilaterális kapcsolatokat, legalábbis a visegrádi csoportban. S ez a légkör „hála“ a két szomszédos ország politikai és kormányzó képviselőinek, befolyásolhatja a két ország lakosságának tudatát. Mert az, hogy a magyar kormány fél éven belül kétszer is megkísérli kizárni Szlovákiát az EBEÉ európai integrációs folyamatától a visegrádi csoportig legalább olyan mértékben bizonyítja Magyarország politikai dilettantizmusát, mint az ehhez ugyan nehezen mérhető, mert más jellegű, ráadásul kézzelfogható lépés a másik oldalon: a kétnyelvű helységnévtáblák eltávolítása. És ezek az úgynevezett apró torzsalkodások két szomszédos ország közt folynak, amelyeknek alapvető kérdésekben megegyezésre kellene jutniuk, ha valóban ki akarják harcolni áhított helyüket Európában; egyet kellene érteniük mindenekelőtt a határok, a kisebbségek és Bős kérdésében. Különben az Európába, az Európai Közösségbe, a NATO-ba (amiről inkább csak álmodozhatunk) vezető utat közösen torlaszoljuk el magunk és egymás előtt. Egyelőre azonban keveset teszünk a kommunikációs zavarok elhárításáért. Holott éppen a visegrádi csoport játszhatná térségünkben a láthatatlan „feszültségoldó“, a posztkommunista nacionalista érzelmek korrektívumá- nak szerepét; irányíthatna minden érintettet úgy, hogy a régió nyitott, párbeszédre, együttműködésre kész térséggé váljék. Ha csak jelzéseiben tudatosítjuk a teljes és lokális nyomás veszélyeit, melyekkel együtt kell élnünk, ha tudatosítjuk, hogy minden posztkommunista állam nemcsak, hogy nem erősödött meg, hanem többségükben elmélyült a gazdasági és erkölcsi válság, ha érzékeljük az etnikai-nemzeti konfliktusok állandó veszélyét, nem szólva a tömeges migrációról és egyéb jelenségekről, akkor a Visegrád csoportra és más, hasonló integrációs csoportokra is e jelenségek alapján kellene tekintenünk. A „Visegrád“ — s ebben nem érzek ellentmondást - azért jött létre, mert egyelőre senki sem talált jobb megoldást Közép-Európa számára. Meglehet, az amerikaiaktól számíthatnánk némi anyagi támogatásra, minden bizonnyal japán vagy nyugat-európai forrásokból; az Égyesült Államok, miként Franciaország és Nagy-Britan- nia már régebben, feltűnés nélkül átadta ezt a terepet Németországnak. Éppen ezért minden szubregionális együttműködés, különösen a jól működő, nemcsak gazdasági, hanem politikai, biztonsági és erkölcsi szempontból is értékes. Ebben rejlik a közép-európai államok együttes és egyéni lehetősége. Bár mind a visegrádi, mind a közép-európai kezdeményezés némileg az atlanti világ óhajára jött létre, tagadhatatlan a szervesség belső igénye. Egyelőre azonban valóban nem teljesen világos, hogy ezen csoportoknak a kordon sanitair szerepe jutott-e az atlantikus világ keleti határán, vagy, amint egy magyar elemzésben áll, egy zsilipkamra funkcióját látják el, amely hozzájárul ahhoz, hogy Közép- és Nyugat-Euró- pa államai konformisak és kompatibilisek legyenek az Európai Közösséggel és integrálódjanak Európába. Csakhogy Visegrád próbakő is, annak próbaköve, tudunk-e párbeszédet folytatni és együttműködni egy kisebb közösségben, mennyire érintenek bennünket közelebbi és távolabbi szomszédaink gondjai. S ha elbukunk ezen a vizsgán, nem biztos, hogy lehetőséget kapunk a pótvizsgára. Abban a helyzetben, amelyben a Nyugatnak nincs megfelelő, s főként világos és egyértelmű politikája vagy stratégiája a közép-európai térségben zajló transzformációs folyamatokra, a volt Jugoszláviában vagy a volt Szovjetunióban tapasztalható válságra, rövid távon is perspektívát- lan a visegrádi csoport sorsa. Magyar- országon például e kérdés szakértői tudatosítják, hogy Magyarország foganatosított intézkedéseket az atlanti országokhoz való közeledésért, de éppen e lépések miatt elmulasztotta a közeledést a szomszédos országokhoz. A politológiai elemzések megállapítják, hogy a valóságban vészesen megnőtt a távolság Magyarország és szomszédai között a politikai, pszichológiai és gazdasági élet területén. Ebből, de nem kizárólag ebből ered a gyanakvás — Szlovákia és Magyar- ország között kétségtelenül, de bizonyos módosításokkal a többi visegrádi országra is vonatkozik. Az ellentmondásos és konfliktusokkal terhes szlovák-magyar kapcsolatok hangsúlyozásával nem óhajtom megítélni egyik fél felelősségét vagy érdemeit. Ez a kapcsolat azonban rendkívül jelentős e térség működését, létét illetően. Emlékszem, 1992 őszén, amikor a bősi vízi erőmű műszaki befejezése, a pótmegoldás a Duna elterelésével „fenyegetett“, az Európai Közösség figyelmeztette a szlovák és a magyar felet, hogy bár a vízi erőmű befejezése Szlovákia számára rendkívül fontos, ez a kérdés számos, sokkal jelentősebb kérdés megoldását veszélyezteti - a Szlovák Köztársaság és a Magyar Köztársaság kapcsolatának jövőjét, a visegrádi csoport együttműködését. És nem ez volt az első, s attól tartok, nem is az utolsó alkalom, amikor a szlovák -magyar kommunikációt két trauma zavarja: a kisebbség és a bősi vízi erőmű. Konkurencia, rivalizálás, presztízs ringatta már Visegrád bölcsőjét - néhány protagonista segédletével -, holott a kapcsolatokat a nyíltságnak kellett volna jellemeznie. Sem a tavalyi, sem az idei esztendő nem tölt el optimizmussal: a transzformáció fokozódó gazdasági nehézségei arra ösztönzik a kormányokat, hogy a közvélemény figyelmét elsősorban a politikai tervekre irányítsák, melyben a nacionalista indulatok populista kihasználása még mindig fontos szerepet játszik. A közelgő — rendes vagy rendkívüli - választások lázában a populizmus rövid távon jobb lehetőségekkel kecsegtet, nagyobb teret nyit a pozíciók megerősítésére, mint az együttműködés a közvéleménnyel. Holott már 1991-ben, a visegrádi csoport alakulásakor hangsúlyozta Antall József, hogy olyan új európai struktúráról van szó, olyan együttműködésről, amely koordinálná a közös visszatérést Európába. Antall akkor megjegyezte, hogy a nyugati partnerek egységet, együttműködést várnak el tőlünk, rossz emlékeik vannak veszekedéseinkről. Az azóta eltelt több mint két év alatt megismételtük ezeket a veszekedéseket. Azért is, mert szabadjára engedtük ösztöneinket, nem voltunk mindig képesek összhangba hozni két értéket: a nemzetet és a demokráciát, a nemzetit és az európait. Bár a Közép-Európában élők nemzeti identitása saját térségüket illetően nem a legerősebb, sőt, mégis sorsközösségben élünk, vannak közös történelmi tapasztalataink, még ha esetenként ellenkező előjellel interpretáljuk ezeket. A közép-európai identitás, határozatlansága, bizonytalansága ellenére elsősorban mindennemű közép-európai nacionalizmus, nemzeti, állami egoizmus elfojtását jelenthetné, ami semmi esetre sem azonos a nemzeti és államérdekek megtagadásával vagy elutasításával. Amennyiben ugyanis közömbössé válunk a közép- és kelet-európai országok együttműködésével szemben, a visegrádi csoporttal vagy a Középeurópai Kezdeményezéssel szemben, és csak a többnyire formális politikára hagyatkozunk, elhatalmasodik a rivalizálás, az együttműködésre való képtelenség; a konfrontációs ékesszólástól (melyben sohasem szenvedtek hiányt e régió politikusai) az út a térség problémáinak balkanizálásához vezethet. A nacionalizmussal szembeni ellenállás lehetősége az antina- cionalizmus megvalósulásának lehetősége, pontosabban az antinaciona- lizmus illúziójának valóra váltása. Az illúzióé, mert ezt a változtatást a politikában kell végrehajtani (az értelmiség segédletével, közreműködésével) néhány politikussal szembeszegülve, akiknek az etnokrácia többet jelent a demokráciánál. A Balkán, illetve a posztszovjet szindróma mementója nem lehet közömbös Közép-Európa, főként a szlovák és magyar politikusok számára. A nagymegyeri alapiskola I. C osztálya í Felső sor: Kalocai Róbert, Feledi Erik, Szedlák Krisztián, Mikolai Péter, Ágh Zoltán, Győri Tibor, | Viczena Attila, Boros Gábor, Domonkos Gábor | Középső sor: Androvics Attila, Molnár László, Mészáros Gábor, Nagy Tibor, Kiss Bálint, Németh ■ Csaba, Kosár Tamás ^ Alsó sor: Szabó Éva, Lakatos Anikó, Szabó Ágnes, Kameniczky Adél, Petróczi Ildikó, Klempa B Brigitta, Petőcz Petronella, Janec Marianna, Fitos Bernadett, Krecskó Viktória, Lakatos Dóra ^ Raffay Mária igazgató, Paed. Dr. Varga Melinda osztályfőnök A magyarbéli alapiskola első osztályosai Fülöp Lucia, Szigeti Attila Varga Rudolfné osztályfőnök (Prikler László felvétele)
