Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-11-07 / 44. szám
József Attila Falu Mint egy tányér krumplipaprikás, lassan gőzölög lusta,- langy estében a piros palás, rakás falucska. Itt is, ott is karcsú füst - remény - tűnődni, merre szálljon, áll kicsit a kémény küszöbén és int a tájon. Akácocskát babrál a homály. A fa telt, kicsi keble beléreszket, csöpp sóhaja száll - levegő-lepke. S körülem, míg elfed hallgatag a lágy borongás bokra, ugatások némán hullanak nagy bársonyokra... ■. .Lámpát gyújtanak az asszonyok, És erőlködve, rángva, égbe röppenne, mint elnyomott lélek, a lángja. El is lobban mind... Egy fény a rét. Az anyás hold-világa elé nyújtja kövér tenyerét egy bodza-ága. Örök boldogság forrása mos egy rekedt, csorba téglát. Smaragd Buddha-szobrok harmatos gyepben a téglák. A vadzab, ki kardot vont elő, fejét mélyen lehajtja. Most a dicsőség és az erő 1 a repedt pajta... ...Benne csend van. Mintha valami elhangzott volna csengve. Fontolni lehet, nem hallani. Nincs, csak a csendje. S ahogy földerül az értelem, megérti, hogy itt más szó nem eshetett, mint ami dereng: eke és ásó. Szó, mert velük szólal a paraszt napnak, esőnek, földnek. Szó, mint szóval mondom én el azt gondos időnek. Szó, mint csecsemőnek a mosoly. Veregetés a lónak. Szó. De tiszta értelmű, komoly tagja a szónak... .. .Hallgatom az álmodó falut. Szorongó álmok szállnak; meg-megrebbentik az elaludt ámyú fűszálat. Alszanak az egek, a mezők, ostorok, csizmák, kések. Lombok közt a tiszta, tág közök. S a levélrések. Alszanak a nyers, nehéz szavú, kiszikkadó parasztok. Dombocskán, mint szívükön a bú, ülök. Virrasztók. Jobb, ha nem ismerik egymást. Valamikor majd később, mikor már öregek lesznek, egyszer véletlenül találkoznak, meg fogja szólítani:- Nagyságos asszonyom, talán fölösleges magamat bemutatnom? És ő elmosolyodik majd azzal a finom mosolygásával, és tétován nyújtja mindig kesztyűs kezét:-Ah igen, igen. Csak a neve nem jut az eszembe. Hol is találkoztunk? Másnap elment az egyetemre, hogy tudakozódjék, micsoda vizsgákon kell átjutnia, hogy professzor lehessen? Örömmel fogadták. Semmi vizsgálat! Olyan szükség van professzorokra, hogy csaknem kötéllel fogják. És az egyik gimnáziumban már harmadik napra tanította a történelmet.- Új életet kezdtem - gondolta új szántást, új vetést. A sors letörülte a múltat a táblámról. Új jegyek kerülnek rá. Vasárnap mégis eszébe jutott a Szervita-templom. Vajon jár-e még oda? Csak egy kicsit szeretné látni, csak a fejét hátulról, csak a kezét, amint fordít az imádságos könyve levelein. Csak úgy szeretné látni, mint azt a kardot, csákót, falovat, amellyel gyermekkorában játszott. Csak megnézné, de már nem játszana vele. Vajon ha odaállana a régi helyére, megérkezne-e az a gyöngéd érintés? De nem jár ő már oda! Hogy is járna! A gyermekének az arca az imádságos könyve. Benézett délután Törökékhez. Éppen sétára indultak.-Járkálunk kissé - mondotta Törökné -, köznap mindig a szobában ülünk. És ma különösen szép az idő. Május első hete volt. Ábel hozzájok csatlakozott. A téren virágárus kofák orgonát, nárciszt és olasz-jázmint árultak. Ábel vett egy csokor nárciszt Bertának. Ha Eszter véletlenül rátekint, nem fog köszönni; egy arcizma se fog megmozdulni. Csak látni akarja, látni! látni! És jönnek, tolongnak egymásután kifelé férfiak, nők. A levegőben pacsuliillat szállong. Törökék bizonyosan később érkeznek ki, mint Eszter. És Ábel arca izgalomtól piros, a lába remeg.- Gondolkodjunk csak nyugodtan! - rebesgeti. De mégis úgy ver a szíve, mint a kallós malom. íme előtűnik Eszter is. A régi édes finom arc, kissé teltebb. Templomi nyugalom a vonásain. Kilép. A szeme megáll Ábel arcán. Megáll és elnyílik. Kétszerakkorára nyílik, mint szokott. A következő percben egy megrázkódó „Ábel!“ kiáltással omlik a mellére. Összeesett volna, ha Ábel el nem kapja. A tolongok bámulva állják körül.- Elájult! — susogják az asszonyok. De Ábel a karját erősen az Eszter karjába fűzi, s elvonja onnan egy fiákerba.- Városliget! Törökék akkor léptek ki. Látták, hogyan vezeti karon fogva, hogyan emeli be a bérkocsiba. Berta elsápadtan nézett utánok. A keblére tűzött nárciszt leszakította, s' eldobta. XJ. Az első percekben nem tudtak egyebet mondani, csak egymás nevét. Lihegtek, csak szaggatott szavakat rebegtek:- Ábel!-Te kedves! Te édes!- Hogy megleptél!-Te leptél meg! És Ábel magához szorította, ezer csókkal borította el az arcát.- Most már az enyém vagy! Az enyém! Viszlek! Most már nem él az anyád! A családi tekintetnek vége! Eszter mámorosán nézett reá.-Ábel... A leány kedves mosolygással köszönte meg. Világoskék ruhába volt öltözve, sötétkék bársonypántok díszítették a ruhát a vállán és a mellén. A virág jól illett a kék színhez a mellére. Sétáltak a Duna-parton. Fölmentek a Lánchídig, a Lánchídon túl is. Megnézték az épülő Magyar Tudományos Akadémiát. Körül is járták. Bizony csúnya kavicsos helyre építették. Mögötte vízzel telt gödrök bűzlenek és szemét éktelenkedik. Aztán visszafordultak a Váci utcának, hogy lássák a divatos ruhákat. Ahogy a Nagy Kristóf szobrához érnek, Ábel lépése meglassűdik:- Ne menjünk-e be egy percre a Szervita-templomba? Berta elmosolyodott:- Lássa mama: a litániánk elmaradt a séta kedvéért. Most a mi lelkiismeretünk szólalt meg a Nyéky úr ajkán. Mink a belvárosi templomba szoktunk járni. És betértek a templomba. A litánia javában folyt: zúgott az orgona, zengett az ének. A Mária-oltár föl volt díszítve gyöngyvirággal. Á hölgyek is tavaszias tarka ruhában. A tömjénfüsttel egybekeveredett a sok virág illata. A hölgyek beültek a padba. Ábel állva maradt. Nem az az ötlet vonzotta be, hogy Esztert ott találja, csak Eszternek az emléke. Hányszor ültek ők ketten, szótlanul egymásra nézve, csupán azért az érzésért, hogy egymás mellett vannak. Az idő elmúlasztja az érzéseket. Ábel azt kereste: mi maradt belőlük? A hátulsó padokban csakúgy ott seppegnek-sóhajtoznak a szegényes öltözetű anyókák, mint akkor. Nem változott meg semmi. Az anyókák nem fogynak el soha. A szeme egy divatos ruhájú hölgyön állt meg, aki az úriasszonyok között ült s fehér csipkével környezett hosszú finom nyaka feltűnő volt, amint arccal a két imádkozó kezére hajolt. Ez a nyak! Ez a haj! És éppen ott, ahol azelőtt! Ábel hátán édes borzongás bizsergett végig. Oldalt került, hogy profilban lássa. Ú az, Ő, Ő, Ő,! S a szíve nagy lökkenetekkel vert. A szeme káprázott. A templom aranyozott angyalai és festett szentjei zavarogva táncoltak a szeme előtt. Tehát idejár! Még mindig eljön minden vasárnap! A vallás hozza-e ide? vagy az emlék? A templomnak gyertyavilágos félhomályában nem látta tisztán az arcát, de megismerte. És végigzendült-zúdult a szívén valami édes érzés, mint mikor a tavasz első meleg lehellete száll át a téli világon, és minden alvó virág megmozdul, fölébred. Mintha csak álom volna, hogy évekig nem látta; mintha úgy állna ott, mint régen, s mikor kijönnek, boldogan csatlakozhatna1' hozzá, hogy két utcán át elkísérje. De kizártá a szívéből ezt az ábrándot. Eszternek nem szabad őt látnia többé. Törökéktől is el fog költözködni, nehogy véletlenül ott találkozzanak. S megmondja nekik, hogy: ha kérdezősködik, ne tudjanak semmit. Visszavonult a templom homályába, s onnan nézte tovább. Mikor Eszter megmozdult, mikor az imádságos könyvét becsukta, amikor keresztet vetett, minden mozdulata édes sajgást keltett a mellében. A litánia véget ért. A hívek megindultak kifelé. Ábel az ajtó közelében állott. Hamar kijutott. Hova állhatna úgy félre, hogy lássa Eszter arcát, de úgy, hogy Eszter ne lássa őt. Milyen ostoba vagyok! - nyugtatta magát hiszen ha belém botlik, akkor se ismer reám. A szakáll elváltoztatta az arcomat. S a templom elé állt, közel az ajtóhoz, hogy közelről lássa, közelről. Nagy József illusztrációja- Menjünk el azonnal! Ki se szálljunk ebből a kocsiból! Menjünk el bárhova! Ha akarod messze! Ki külföldre! A férjednek levelet írsz, csak ennyit: Elválok tőled! Indítsd meg a válópert! És elválsz. És a magunk boldog fészkében várjuk meg az oldást.- Amint akarod - rebegte mámorosán az asszony. S Ábelnak a mellére dőlt:- Amint akarod!- Még ebben az órában elutazunk! A pénzem nálam van. Csak egy percig fog állani a kocsi a lakásom előtt. Ha most nem jössz, ezt az órát Isten nem adja többé vissza! Jer! Repülünk, szállunk, mint két boldog vándormadár. Bécsben egy napot pihenünk. Aztán ki Berlinbe! A kis kerti szobámat talán még ki sé adták. Ideiglen odahúzódunk. Az asszony Ábel nyakához fonulva nézett rá mámoros szemmel. A szívét szinte sodorta a láng, amely Ábel szívéből fölcsapongott. Itta a szemével az arcát. A mondatok végét csókkal pontozta. Aztán egyszer csak letágult a karja Ábel nyakáról. A szeme elborult.- És a leányom?- Visszük magunkkal! Az asszony Ábel vállára hajtotta a fejét! Fájdalmas mély sóhajtás szakadt föl a melléből:- Szegény Ábel! Ábel elszomorodva nézett reá:-Hát még mindig köt valami? Még mindig van, ami erősebb a mi szeretetünknél?- A leánykám... — felelte nedves szemmel az asszony —, Irénkém.- Visszük!- Nem lehet, Ábel!- Nem lehet? Mi az, ami nem lehet, ha két szív egy lánggal akarja!? (Folytatjuk)
