Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-06-13 / 23. szám
A személynevek anyakönyvi bejegyzésének szabályozásáról A személynevek magyar változatainak anyakönyvi bejegyzése több helyen Is nehézségekkel jár a Szlovák Köztársaságban. Sót, annyira nemkívánatos problémává fejlődött, és annyira kedvezőtlen hatással nehezedik az óhajtott nemzetiségi megbékélésre Közép- Európában, hogy az Európa Tanácsba való felvételünk egyik kerékkötőjévé vált. Megjegyzem, a hivatalos nyelvről szóló 1990. évi 428. számú törvény nem vonatkoztatható az említett problematikára. Az alábbi sorokban tekintsük át legalább vázlatosan, a teljesség igénye nélkül az eddigi jogi szabályozást, amely ugyan még a volt Csehszlovákiában alakult ki, de amelyet eddig az önálló Szlovák Köztársaság törvényhozása sem változtatott meg. A jogi szabályozás A Csehszlovák Szocialista Köztársaság egész területén, tehát mind a két tagköztársaságban két jogi norma szabályozta az anyakönyvi bejegyzést, mégpedig az 1949. évi 268. számú törvény (az anyaköny- vekról) és az ennek a végrehajtására kiadott 1977. évi 22. számú (szövetségi belügyminisztériumi) hirdetmény. Minthogy ennek a jogszabálynak 32. §-a közvetlenül érinti a nyelvhasználatot, ezért a továbbiakban e szakasz rendelkezéseinek ismertetésére fordítom a figyelmet. De lássuk előbb, mit mond az említett hirdetmény 32. §-ának 1. bekezdése. Ennek a volt Szlovák Szocialista Köztársaságban szlovák nyelven publikált jogszabálynak első mondata magyar fordításban a kővetkezőket tartalmazza: „Minden anyakönyvi kivonatot cseh vagy szlovák nyelven adnak ki, akkor is, ha az anyakönyveket más nyelven vezetik“ („.. .aj kecf sa matriky vedú v inom jazyku“). A mondatnak ebből a hangzásából bárki arra következtethet, hogy nálunk az anyakönyveket az egyes nemzetiségek nyelvén is vezetik. A valóság azonban egészen más. Az anyakönyvek vezetése csak cseh, illetve szlovák nyelven történt a múltban és történik a jelenben is. Mi okozhatta hát az értelemzavart? Bizony csak a rossz fordítás. A rendelet hibásan jelent meg a hivatalos lapban. Az eredeti cseh nyelvű szöveg ugyanis úgy szól, hogy a kivonatokat a más nyelven vezetett anyakönyvekből is cseh vagy szlovák nyelven kell kiállítani, ( ......i kdyz jsou matriky vedeny v jiné m jazyku“). A jogszabály alkotója minden bizonnyal azokra az anyakönyvekre gondolt, amelyeket részben még Csehszlovákia megalakulása előtt, részben pedig az 1938-1945 közti időszakban vezettek a Németországhoz, illetve a Magyarországhoz csatolt területeken. Ebben a bekezdésben még arra is találunk rendelkezést, hogy az említett anyakönyvekben vezetett személyneveket cseh vagy szlovák nyelvűre kell lefordítani, persze csak akkor, ha a fordítás egyáltalán lehetséges. Sőt, az utolsó mondat azt is lehetővé teszi, hogy az anyakönyvi kivonatban ne kelljen minden nevet fordításban feltüntetni, ha azt az érdekelt személy így kéri. A jogszabály alkotója arról sem feledkezett meg, hogy a rendelet tartalmazzon olyan rendelkezést is, amelynek értelmében a cseh és a szlovák nyelv szabályai szerint a nők családnevéhez hozzá kelljen írni az -óvá toldalékot. A 32. § 2. bekezdése még közelebb áll a nemzeti kisebbségek tagjaihoz. Közvetlenül érinti mindazokat a személyeket, akik nem cseh vagy szlovák nemzetiségűek, tehát bennünket magyarokat is. Arról van benne szó, hogy szabad-e a nemzeti kisebbségek tagjainak nevét azok anyanyelvén feltüntetni az anyakönyvi kivonatokban, illetve bejegyezni a születési anyakönyvbe. Mindjárt elöljáróban megjegyeztem, hogy a mai hatályos jogszabály mindezt lehetővé teszi. Megadja a lehetőséget, hogy a magyar szülők magyar nevet adhassanak gyermekeiknek. Az ezzel ellentétes híresztelések nem felelnek meg a jogszabály adta lehetőségnek. Az égvilágon semmiféle jogi akadálya nincs annak, hogy a magyar szülők a Szlovák Köztársaságban magyar nevet adjanak gyermekeiknek, csakhát ezt az illetékes szerveknek is akarniuk kell. Az 1977. évi 22. számú hirdetmény 32. §-ának 2. bekezdése alapján ugyanis mindenki kérheti, aki nem cseh vagy szlovák nemzetiségű, hogy az anyakönyvi kivonatban a saját anyanyelvén tüntessék fel a személynevét, igaz, csak abban az esetben, ha azt még 1959. október 1-je előtt jegyezték be az anyakönyvbe. Ezt így tartalmazza a jogszabály. Ez a nap tehát határvonalat jelent azon időszak között, amikor csak a személynevek cseh vagy szlovák alakváltozatát vezették be az anyakönyvbe, és azon időszak között, amikor magyar vagy egyéb nemzetiségű személyek neve már anyanyelvükön is helyet kapott a születési anyakönyvekben. Ezt a megállapítást alátámasztja a 3. bekezdés is, amely szerint ha valakinek a nevét akár eredeti alakjában, akár fordításban tüntetik fel az anyakönyvi kivonatban, ezt a tényt - fordítás vagy eredeti név - be kell jegyezni az anyakönyvbe. A közérthetőség hiánya Az elmondottak ismeretében ne feledjük el, hogy a 32. § 2. bekezdése mindazokat a nem cseh és szlovák nemzetiségű személyeket érinti, akiket - s ezen van a hangsúly -1959. október 1-je előtt írtak be az anyakönyvbe. A rendelkezés alapján az egyes nemzetiségek tagjai szabadon kérhetik, hogy személynevüket az anyakönyvi kivonatokban anyanyelvükön tüntessék fel. Ez a jog tehát minden egyes személyt megillet, aki valamely nemzetiséghez tartozik. De csakis akkor, s ezt újból hangsúlyozom, ha a nevét még az említett határidő előtt vezették be a születési anyakönyvbe. E szerint az anyakönyvi hatóságnak a legcsekélyebb huzavona nélkül Ferencnek kell feltüntetnie az anyakönyvi kivonatban azt a nevet, amelyet az említett időpont előtt Frantiáek változatban vezettek be az anyakönyvbe. Ugyanígy válhat Erzsébetté az Alz- beta vagy Jánossá a Ján. Az említett jogszabály 32. §-ának 2. bekezdéséből még azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a nemzetiségi szülők gyermekeinek a személynevét 1959. október 1-jei hatállyal, tehát ettől a naptól kezdve, azok anyanyelvén is bejegyzik az anyakönyvbe. Természetesen a kiválasztott névnek meg kell felelnie az anyakönyvezhetóség követelményének. Minthogy e helyt a nem eléggé szabatos fogalmazás következményeként a közérthetőség a nyolcvanas években is gyenge lábon állt, ezért a jogszabály alkotójának magyarázatára voltunk utalva. De a nem eléggé világos, elhamarkodott fogalmazás következtében az utóbbi időben is észlelhető olyan jelenség, hogy többen nincsenek tisztában a végrehajtási rendelet szellemével és egyes rendelkezésével, az anyakönyvi bejegyzések lehetőségeivel. Minden bizonnyal ezért fajult a dolog mind belpolitikai, mind külpolitikai kérdéssé. E sorok olvasása közben még egy további kérdés okozhat fejtörést. Vajon mi történik azokkal a nemzetiségi személyekkel, akik 1959. október 1 -je után születtek, és személynevüknek nem az anyanyelvi változatát, hanem a csehet vagy a szlovákot jegyezték be az anyakönyvbe? Nos, megoldás ezekben az esetekben is akad, ha nem is olyan egyszerű, mint az előbbi esetben. Nekik nevük megváltoztatását lehet kérniük a hatóságtól. összegezve az elmondottakat, az 1977. évi 22. számú hirdetmény 32. §-ában foglalt rendelkezésekből ezt a következtetést lehet levonni: az itt, Szlovákiában élő nemzetiségek tagjainak személynevét ez idő szerint is nemcsak az anyakönyvi kivonatokban szabad feltüntetni anyanyelvi változatban, hanem azt a születési anyakönyvekben is be lehet jegyeztetni. A szülők jogait a hirdetmény 40. §-ának 1. bekezdésében találjuk. Ennek a rendelkezése értelmében minden gyermek személynevét a szülök egybehangzó nyilatkozata alapján vezetik be az anyakönyvbe. Abban az esetben, ha a gyermek valamely kórházban vagy más egészségügyi intézményben született, egybehangzó nyilatkozatnak a szülőknek az intézet jelentésén együttesen aláírt kijelentése számít. Egyébként a 40. § 1. bekezdésének első mondatát a múltban úgy kellett értelmezni, hogy a szülői nyilatkozat- az alkotmányban deklarált sajátos nemzetiségi jogokkal összhangban- az anyanyelv használatát is tartalmazza. S e téren a mai napig nem történt érdemleges változás. A magyar szülök tehát egybehangzó nyilatkozatukban arra is kitérhetnek, hogy gyermekük személynevét magyar változatban írják be a születési anyakönyvbe. Sajnos, ennek a rendelkezésnek a megfogalmazása sem egészen világos, hisz tételesen az előbbieket nem tartalmazza. Ezért hát eléggé körülményesen lehet mind ebből a szakaszból, mind az egész hirdetményből kibogozni, vajon a nemzetiségek tagjai anyanyelvükön is adhatnak-e gyermekeiknek személynevet, s ha igen, be- jegyzik-e az anyakönyvbe a kiválasztott nevet. A helyzet ismeretében bizton állíthatom, hogy az idézett rendelkezés ezt a lehetőséget valóban tartalmazza, mégpedig annak ellenére, hogy a jogszabály magát a nyelvhasználatot expressis verbis nem említi. Mindezt alátámasztja a nyolcvanas évek gyakorlata is. A lényeg, összefoglalva Az elmondottak alapján a lényeget a következő pontokba lehet foglalni: a) a nemzetiségeknek azok a tagjai, akiknek a személynevét 1959. október 1-je előtt jegyezték be a születési anyakönyvbe cseh vagy szlovák alakváltozatban, kérhetik, hogy azt az anyakönyvi kivonatban anyanyelvükön tüntessék fel; b) azok a nem cseh vagy szlovák nemzetiségű személyek, akik 1959. október 1 -je után látták meg a napvilágot, és az anyakönyvbe a személynevük cseh vagy szlovák alak- változatát vezették be, kérelmezhetik nevük megváltoztatását az illetékes szakigazgatási szervnél; c) a magyar, a német, az ukrán és egyéb nemzetiségű szülök 1959. október 1-je óta gyermekük személynevét anyanyelvi változatban is beírathatják a születési anyakönyvbe. A változtatás követelménye: szabatos fogalmazás A személynevek anyakönyvi bejegyzésével kapcsolatban igyekeztem a jogi szabályozás lényegét papírra vetni. Természetesen akadnak még egyéb tudnivalók is. Az a meggyőződésem, a fentiek alapján is átfogó képet lehet nyerni arról, hogy nálunk a személynevek anyakönyvezését milyen jogi normák szabályozzák. Azt is teljes bizonyossággal merem állítani, hogy nem beszélhetünk a kérdés teljes megoldatlanságáról, viszont vitathatatlan, hogy a végrehajtási rendelet fogalmazása helyenként nem szabatos, ezért annak a megvalósítása sem lehet egyértelmű és következetes. Ebből adódnak azok a problémák, amelyek egészen az Európa Tanácshoz jutottak el. Kívánatos lenne, hogy a Szlovák Köztársaság illetékes orgánuma mihamarabb alkossa újjá a végrehajtási rendeletet, s hogy az a jövőben szabatos fogalmazásban és áttekinthetőbb szerkezetben tartalmazza az állampolgároknak azt a jogát, hogy gyermekeiknek - nemzetiséghez való tartozás igazolása nélkül - anyanyelvi változatban is adhassanak személynevet, eleget téve ezzel is az elvárásoknak és biztosítva az egyenlőséget minden állampolgár számára. Gyönyör József f Süddeutsche Zeitung ) Sokáig játszadoztak a tűzzel, míg végül kitört a fiatal Szlovák Köztársaság első konfliktusa magyar kisebbségével: Malacky településen hetven magyar származású sorköteles nem volt hajlandó fölesküdni a szlovák alkotmányra. Az eset a szlovák -magyar határ mindkét oldalán hasztalan hecckampányt váltott ki. Az a veszély fenyeget, hogy felborul az egyensúly a magyarok és szlovákok közötti, eddig agresz- sziótól mentes együttélésben. A fiatalemberek azon budapesti jobboldaliak leplezetlen nagymagyar sovinizmusának áldozatai, akik Magyarországot kéretlenül az anyaországon kívül élő magyarok protektorává teszik; áldozatai a szlovák vezetés meggondolatlan gyújtogató mentalitásának is. E vezetés számára a jelek szerint nem jönnek rosszul a kívülről hallható durva hangok, mert ezeket egy eddig még nem létező kolfliktussá dramatizálva más problémákról igyekeznek elterelni a figyelmet. Végül a fiatalok áldozatai az abból eredő fokozódó érzékenységnek, hogy a magyar kisebbség egyes, korábban igen józan, ma azonban egyre hisztérikusabb képviselői - különösen Szlovákia függetlenné válása óta - az eddigi pozitív tapasztalatok ellenére arra hajlanak, hogy különféle borús jóslatokba bocsátkozzanak. A hét kisebbség közül a legnagyobb létszámúnak a 600 ezer fős magyarságnak a szlovák államalkotó néppel való együttélése problémamentesebb, mint azt a történelem alapján gondolni lehetne. A szlovákok ezer évig éltek a magyaroknak alávetve, fővárosuk magyar uralkodók koronázóhelye volt. A szlovákok magyarosítási nyomásnak voltak kitéve, amelyek egyebek között oda vezetett, hogy Csehszlovákia 1918-ban történt megalakulásakor a szlovákok nem egészen fele beszélte csak „anyanyelvét“. A második világháború után Magyarország és Szlovákia között „önkéntes lakosságcserének“ kellett volna etnikai tisztaságot teremtenie, ez azonban az előzési buzgalom lanyhasága és a szövetségesek miatt meghiúsult. Mára a szétszórt magyarországi szlovák kisebbség a beilleszkedési nyomás miatt csaknem teljesen „felszívódott“, a szlovák földön élő, jóval nagyobb létszámú magyar népességnek viszont - legalábbis formálisan tekintélyes intézményei és lehetőségei vannak identitása megőrzésére. Szlovákiában a magyarok meglehetősen zárt vidékeken élnek. Hosszú időn át megtörténhetett, hogy valamely, magyarok lakta vidéken egy szlovák alig találhatott meghallgatásra a hivatalnokok és a hatóságok részéről, mert az ott szolgálatot teljesítők nem, vagy nem szívesen beszéltek szlovákul. A Szlovák Köztársaság „nemzetivé válásának folyamata“ során Pozsony véget vetett ennek a súlyos provokációnak minősített „diszkriminációnak“. Újabban olyan dőreségek is megestek, hogy kezdték leszerelni a kétnyelvű helységnévtáblákat. A magyar kisebbség Csehszlovákia egyben maradásának legvehemensebb szószólói közé tartozott. A szlovák vezetés ezt balga módon szlovákellenes érzelemnek vette. Nem fogta fel, hogy a CSSZSZK-hoz való ragaszkodás a Magyarországról érkező nagymagyar szirénhangok elutasítása volt. A szlovákiai magyarok, akiknek gazdaságilag jobb a helyzetük, mint az államalkotó népé, és jobban megy nekik, mint a Duna túlpartján élő szegény honfitársaiknak, nem érdekeltek abban, hogy változzék területi hovatartozásuk. Ha tehát Budapest, egy Csurka István a trianoni és a jaltai szerződések érvényességét igyekszik megingatni, ezzel semmiképpen sem arat tetszést a szlovákiai magyarok körében, akiket pedig szívesen „haza hozna a birodalomba“. Michael Frank A szlovákiai magyarok a politika malomkövei között
