Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-10-31 / 43. szám
32 oldalas ingyenes színes MAGAZIN Heti tévéés rádióműsor HARMADIK ÉVE MŰKÖDIK A HIDASKÜRTI MAGÁNISKOLA Riport a 7. oldalon Pavel Grolmus világbajnok türelemre és kitartásra inti a kezdőket 16. oldal POZSONYI AUTÓSZALON ’93 43 1993. október 31. XXVI. évfolyam Ára 5,50 korona A holtak birodalma az élők világának negatív lenyomata - olvastam egyszer régen valakitől, s azóta olykor-olykor eszembe jut, vajon mekkora lesz az a birodalom tíz, húsz vagy akár száz év múlva? Hiszen az élők gyarapodásával a halottak is sokasodnak; valamennyien potenciális hullák vagyunk már születésünk pillanatában. De hagyjuk a birodalmakat. Halottak napján személy szerint a halál etikája izgat, illetve az, amit csináltunk belőle. Mert van most Világjelenségről van szó, persze, amelybe az a képtelenség is beletartozik, hogy egyesek üzletet csinálnak az elmúlásból. A képernyőket elárasztó horrorfilmekre gondolok, amelyekben sírok nyílnak meg, s hullák tömkelegé mászik, kúszik elő abból a földöntúli „birodalomból“, amely már gyerekeinket is borzalommal tölti el, ahelyett, hogy tudnák, miről van szó voltaképpen. Az emberi félelem egyre inkább eladható téma, az erőszak és a pornó mellett atavisztikus vágyunk a félelemre így támaszthatta fel a kultúrszenny leg- ocsmányabbikát. A biznisz, a mindenható mammon így bolygatta meg a halottak nyugalmát, s hülyít egyre inkább generációkat. Gondolunk-e erre, amikor gyertyát gyújtunk halottainknak, amikor több száz kilométerre elvisszük csokrainkat, koszorúinkat, hogy áldozzunk szeretteink emlékének? Gondolunk-e arra, hogy bár civilizáltaknak tartjuk magunkat, nem viselkedünk mindig civilizált emberek módján? Eszünkbe jut-e, hogy kulturáltságunk nem azonos civilizáltsá- gunkkal, hogy egyre inkább távolodunk emberi vonásainktól? Hogy mit is jelent a Béke poraira? Kövesdi Károly Méry Gábor felvételei már külön tudományágunk is a megha- lásra (thanatológia), de hiába lesz okosabb és fejlettebb az emberiség, a halál metamorfózisával, úgy tűnik, nem tud mit kezdeni. Elveszítettük a kapcsolatunkat a halállal. A témát lehetne, persze, vulgarizálni, aktuálpolitikai töltetét emlegetni újra meg újra, körbejárni a szocializmus évtizedeinek jelszavasított, programosított életfilozófiáját, amely alól a halál sem képezett kivételt. Az egyenlősdi ideológiája ezen a téren legföljebb arra volt jó, hogy elidegenítettük magunktól ha- lottainkat. Talán alig van az országban olyan település, ahol az egekig dicsért „portalanított utak“ és más, szenzációs vívmányok mellett ne a ravatalozó került volna második helyre a fejlesztési „programokban“. Vannak tehát ravatalozóink, jégre tehetjük magunkat, kilökve a végső magányba, lemondva az utolsó „együttlétről“, ami pedig minden civilizációban kijárt az elhunytnak és hozzátartozóinak ezer meg ezer éveken keresztül. De nem csak erről van szó: életünk utolsó percei is elridegültek, kórházi ide- genségbe utaltattak, ahol idegenek arcát látja az ember, amikor leginkább övéire lenne szüksége. Technokrata, bürokratikus lett a halál. Személytelen és idegen.
