Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-09-19 / 37. szám
D örög az ég Jimlín felett. Itt, ezen a részén Cseh- országnak, hat kilométerre Lounytól, komótosan közlekedő autóbusszal másfél órányi utazásra Prágától gyakran esik az eső. Lankás rétek, kaszálók és gabonatáblák közt kátyús földutak kanyarognak minden irányba, távolabb, a magasra nőtt vulkánkúpok fölött, a legsötétebb kék fest haragos eget, a kastély déli lejtőin, ahol Schwarzenbergék idejében dúsan termő szőlőtőkék adtak mézédes fürtöket, ma buja, sötétzöld növényzet vár égi áldásra. A kastély, udvarával és romos sáncaival, Drahomíra Vihanová, a huszonöt éves kihagyással ismét játékfilmet forgató élvonalbeli cseh rendező legújabb alkotásában: erődítmény. Szakadó esőben, villámló égbolt alatt félelmet keltő látvány. Fenyegetően, vészjóslóan magaslik ki a lankás tájból, úgy néz az alatta fekvő kicsi kis falura, mint óriás a törpék országára. Ewald, Az erődítmény hőse is beleborzong, amikor először látja. Alexandr Kliment, a novella szerzője, s a rendezővel együtt a forgatókönyv írója így mutatja be a negyven év körüli férfit: „Hanyagul sportos öltözéke nincs összhangban finom vonásaival. “ Gumicsizmát, tiszta ágyneműt és távcsövet kap a vízműveknél és egy lakókocsit, az erődítmény közelében. Ott méri majd a vizet a hatos számú üzemegység alkalmazottjaként. „Egész életemben mindig valami mást csinálok, nem azt, amit akarok, vagy amit kellene, vagy amit szeretnék“ - mondja a papnak, de akkor már tudjuk róla: történelmet és zeneelméletet tanított, és nem bírta a „feltétel nélküli odaadást“. Új környezetében is sok mindent észrevesz. Megtudja például, hogy a szögesdróttal és őrtornyokkal körbevett erődítményben a nagy semmit őrzik a katonák. A nagy semmit, amellyel félelemben lehet tartani egy egész falut, egy egész országot, egy egész rendszerláncolatot. „Szerencsétlen, magányos ember - jegyzi meg a civil rendőrök egyike. — Hogy kirúgták vagy magától ment el, az teljesen mindegy. Amióta otthagyta az iskolát, sehol egy haver, sehol egy nő. Vallását nem gyakorolja. Keleti kapcsolatok: nulla. Nyugati kapcsolatok: nulla. Legfeljebb a volt feleség és a két gyerek. Semmi lakáscím, semmi állandó lakhely...“ Késő este, a lakókocsiban befejezett forgatás után Drahomíra Vihanová bort kér a poharába.- Két és fél évtizedes szünet után nagyon nehéz ennyi embert irányítani - dohog, közben kortyol egy nagyot. • Olvasván a forgató- könyvet, oldalról oldalra valahogy az volt az érzésem: első játékfilmje, a Szétlőtt vasárnap folytatásán dolgozik.- Érdekes, mindenkitől ezt hallom. • És nem így van?-Nem a történet, hanem az érzés folytatódik. Az érzés, amely most tragikus színt kap. Amost, a Szétlőtt vasárnap hőse maga választja a halált, Ewald- dal mások végeznek. Előbb félreállítják, hogy lehetetlenné tegyék az életét, de amikor látják, hogy így sem adja meg magát, kinyírják. Gondolati összefüggés van a két film között, ráadásul fekete-fehér lesz ez is. Nem mintha a hatvanas évek új hullámát akarnám folytatni, eszemben sincs. Maga a novella, a stílusa, a poétikája idézi azt az időszakot, hiszen 1965-ben íródott. Ami pedig a kifejezési módszeremet illeti: fiatalabb kollégáim posztmodem filmet * • ne tüntessem fel a nevét a forgatókönyvön, vagy újam rá másvalakiét... sem ebbe, sem abba nem mentem bele. Egy évvel később már azt mondták: semmi baj, már Kliment személye sem lehet akadály a forgatásban, de nincs pénz. Ha kitartok a történet mellett, keressek hozzá anyagi támogatókat. A franciáknál nagy nehezen meg is találtam, ehhez kaptam még egy nagyon keveset a kulturális minisztériumtól, de a honoráriumomról, teljes egészében, így is lemondtam. Háromszázezer cseh koronát hagytam meg a filmnek, hogy ennyivel is szabadabban dolgozhassak. • Cseh szerzőtől, a hatalom anatómiájáról nem olvastam na. Cserhalmi megformálásában: szép áldozat. És ez lényeges különbség. Amikor a franciák arra kértek, hogy francia sztárnak adjam a szerepet, azt mondtam, nem adom másnak, csak Cserhalminak. És most boldog vagyok, hogy kitartottam mellette. Elképesztően nagy színész! Másnap, a kastély bal szárnyában, egy nemrég meszelt szobában, amelynek ablakából a fél falut látni lehet, Cserhalmi Györggyel beszélgetek. • Idegen környezet, idegen nyelv, idegen stáb... nem sok ez egyszerre? — Csak az első két hét volt nehéz, amíg partner nélkül játszottam. Bolyongások, cicasimotusom, én meg egyfolytában háborgók ez ellen. Nem szeretem a kicentizett színjátszást, szerintem abban van a legtöbb izgalom, ami spontán születik. Kemr úr bizonyára ugyanezt a nézetet vallja, azért tudtuk remekül megérteni egymást. • Ewaldról mi a véleménye?- Ewald egyéniség, azért rí ki a környezetéből. Megemészthetetlen falat a társadalom gyomrában. Nem úgy gondolkozik és nem úgy érez, ahogy elváljék tőle és ez bőven elég ahhoz, hogy kilógjon a személyiségek sorából. Ismerünk már egy társadalmi berendezkedést, amelyik azt mondja: aki másképpen gondolkozik, az nem beszámítható, vagy legalábbis nem konstruktív vártak tőlem, tudom, de hogy lépjem át a saját árnyékomat? A hatvanas években sem tartoztunk ilyen-olyan „izmusba“, a címkét később kaptuk meg. Kísérletező kedvű, új hangokat kereső ifjú rendezők mutogatnak rám, hogy tessék, ismét „új hullámos“ filmet csinál. A látásmódom, a stílusom lenne „új hullámos“? Ezek szerint elavult nézeteket vallók? Rendben, írják az éveim számlájára. De akkor is csak azt tudom mondani: nekem a mai filmek túlnyomó része semmiről sem szól. Hatásosak, de üresek. Hiányzik belőlük az érzés és az értelem. • Hatvannyolc után, amikor félreállították, kezében volt már Az erődítmény forgatókönyve?-Nem volt. Csak az ötlet, az nem hagyott nyugodni. Időbe telt, amíg beletörődtem, hogy vége, játékfilmet én már aligha rendezhetek, legfeljebb dokumentumfilmet, így aztán félre is tettem a novellát. Nem mondom, hogy megfeledkeztem róla, de nem számoltam vele. Nyolcvannyolcban vettem csak elő, amikor a helyzethez képest már egészen merész alkotások születtek, de hiába bíztattak, Kliment még mindig fekete bárány volt az „illetékesek“ szemében. Sokan azt tanácsolták, * ^mm 1993. 9. 19. Josef Kemr emeli poharát (Zdenék Novak felvételei) még remekebb művet. Egyáltalán: olvashattam volna? — Gondolkozom. • De ha már gondolkozni kell rajta...-Igaza van. Kliment valóban mélyre ás, és nemcsak a hatalom, hanem a félelem anatómiájáról is pontos képet ad. Az erődítmény a mi esetünkben maga a rendszer, aki fél benne, afölött uralkodni lehet, a bátrabbak pedig, akik igyekszenek megőrizni identitásukat, folyton falakba ütköznek. Ewald nem tudja és nem is akarja feladni az énjét, ezért olyan helyzetbe kényszerítik, hogy ő maga tegye tönkre magát, de amikor látják, hogy így sem győznek felette, egyszerűen lelövik őt. Ewaldot az is zavarja, hogy félrevezetik a helybelieket, de hiába akaija elmondani nekik, hogy nincs mitől félniük, semmit sem őriznek az erődben, ők nem akarják hallani a „mesét“. Az ő életüket ne kavarja fel senki, hisznek, amit hisznek, a katonák meg őrizzenek, amit akarnak. Tévedés ne essék: nem a kommunisták idejében játszódik a cselekmény, az a szó, hogy elvtárs, el sem hangzik a filmben. Nincs konkrét helyszín és időpont sem, maga a néző döntheti el, hol és mikor zajlanak az események. Ewald szerepét Cserhalmi Györgynek adtam. Ha élne Schorm, a tragikus sorsú cseh rendező, talán ő kapta volna a szerepet. Most már tudom: az ő játékában Ewald áldozati bárány lett vollény. Ewald nagyon is jól látja, hogyan működik a rendszer. Pontosan tudja, hogy ami körbeveszi őt, amit egyesek borzong- va és tisztelettel, mások az öklüket rázva, gyűlölettel néznek, az a nagy semmi. Én nem vagyok entellektüel, engem nem igazán érdekel a filozófia, sőt ahogyan öregszem, egyre inkább fütyülök rá, mert rájöttem: minél kevesebbet olvasok, annál több a saját gondolatom, Kliment megállapítása mégis megragadott. Hogy a szörnyű kis szocializmusunkon belül őriztük a nagy semmit. A kicsempézett semmit. És mi őriztük, nem „ők“. Féltünk, remegtünk és mégis! Boldogok voltunk, ha a közelébe kerülhettünk, ha a közelébe engedtek bennünket. • Cseh és magyar állítólag más vérmérséklet. Tapasztalta ezt néha forgatás közben?- Igen, magyarázták nekem, hogy a csehek máshogy éreznek, nem úgy, mint én. Elvisznek mindent a humor, a kiegyezés, a megbékélés felé, ők nem robbannak fel. Van egy jelenet a filmben, amikor Ewald két civilt és egy tisztviselőt talál a lakókocsijában. Személyes dolgai közt turkálnak és a vízmérési kimutatásait tanulmányozzák. Bezárom őket, keresek gyorsan egy szöget, fogom a baltát és beszögezem az ajtót, mondtam a rendezőnek. Hadd kerüljenek egyszer ők is „fogdába“, hadd érezzék egyszer ők is csapdában magukat. Nem, azt nem lehet, felelte Vihanová asszony, találjunk inkább egy közbülső megoldást, ami közelebb áll a cseh vérmérséklethez. Hiába bizonygattam én neki, hogy negyven felé máshogy gondolkozik az ember, ő azt mondta: ez mérsékeltebb égöv, nyugod- tabb táj, errefelé nem tesznek ilyet. Úgyhogy maradt a közös nevező: Ewald nem megy be közéjük, ott áll a nyitott ajtó előtt és úgy beszélgetnek. Sokak számára valószínűleg így is rokonszenves fickó lesz. Ha ösz- szeakadnék vele egy kocsmában, nekem sem okozna gondot záróráig társalogni vele. Elfogadtam őt, igazából mégsem nagyon szeretem. Talán épp a vér- mérséklete, a lézengései, a belenyugvásai miatt. De hát nem vagyunk egyformák, és Az erődítmény nem is rólam szól. Nekem, az volt a feladatom, hogy eljátsszam a szerepet, és ha a rendező nem csalódott bennem, akkor most mindketten nagyon örülünk. Ez a film nemcsak neki - számomra is fontos munka volt. Szabó G. László SZIGORÚAN ŐRZÖTT SEMMI Lazítás a lakókocsi közelében gátasok, egyedül a lakókocsiban. Aztán jött Kemr úr, Josef Kemr, aki egy furcsa, bolondos öreget alakít a filmben, és akkor rólam is kiderült valami. Addig, ezt megelőzően nem tudhatta a stáb, hogy én otthon hiteles színész vagyok, első közös jelenetünk után kezdtek csak elfogadni. A kocsmabeli képsorokat vettük fel, amikor Ewald és az öreg még nem ismerik egymást, és mindkettőjükben ott a félelem, szorongás, gyanakvás. Kemr úr egészen nagyszerűen viselkedett. Én tudtam, hogy ő nagyon nagy és népszerű színész, de akkor, azokban a percekben ez egyáltalán nem érdekelt. Elmondta részletesen, mit akar, hogyan képzeli el a jelenetet, én meg hagytam, csinálja, ahogy akarja, játszom én is a magam elképzelése szerint. Megvolt a jelenet, szokásomhoz híven kussolok, ő meg a következőket mondja: „Milyen érdekes, ha angol, francia, olasz vagy német filmben dolgozom, mindig meg kell egyeznem a partnerrel egy gesztusban, hogy tudja, mikor kell megszólalnia. Most először fordult elő velem, hogy anélkül is sikerült. Vajon minek köszönhetően?“ Sejtettem, hogy költői kérdést tett fel az öreg, és meg is adta rá rögtön a választ: „Minden a partneren múlik. “ És azóta is így áll köztünk a dolog, pedig én kiszámíthatatlan partner vagyok. Otthon nagyon sok kollégám előre tudni akarja, mi lesz a következő gesz-
