Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-09-19 / 37. szám

A lakodalom szokás- és hiedelemköre

Az eljegyzés és a lakodalom közti időszakban mindkét félnek illik meghívni vendégeit az esküvőre s az ezt követő lakomára. A meghívás módja, időpontja és a meghívók személye az idők folyamán változott, területenként némi eltérést mutatott.

Egy század eleji irodalmi közlésből értesülünk arról, hogy az utolsó templomi hirdetés előtt, csütörtökön este Palócföldön a násznagy elővette a ,jó furkós botot s kilépett a kapuján“, hogy mindenkit, akit kell, meghívjon a lakodalomba.

(Nyári Albert: Palócz lakodalom. Néprajzi Értesítő VII. 221. 1.)

Hirdetés után egy vagy két hétre tartották a lakodalmat az Ipoly mente községeiben is. Pereszlényben néhány évtizede a harmadszori hirdetéskor a lány és a legény édesanyja sorra hívogatta a rokonokat az esküvőre. (Horváth Mihályné Sántha Margit, 1918)

A Nyitra megyei Menyhért a negyvenes években a rokonokat a lakodalomba a szülők hívták meg az esküvő előtti csütörtökön. Manga János közli, hogy itt „régebben a „hídosó“ szerepe volt a vendéghívás, aki rendesen a falu egyik szegény embere volt és közreműködéséért valamilyen természetbeni jutalmat kapott“. (Manga János: Adatok a nyugati palóc házassági szokásokhoz. Néprajzi Értesítő XXXIV. 183. 1.)

A keleti palócoknál a lakodalom előtti vasárnap szoktak hívogatni, de „az Erdóháton esküvő előtti egy héttel, mert vasárnap már a vőlegény járja a rokonságot,, (Bakó Ferenc: Palócföldi lakodalom, 1987. 45. 1.)

Várady János a múlt század harmincas éveiben így írt a hívogatás- ról: „Három-négy nappal a lakodalom előtt elmegy a násznagy vendégeket hívni, mely e formában történik. „Ez és ez szolgálatját izente, és a fiát házasítván kívánná ő kegyelmeteket örömében részesíteni, s a végre becsülettel kéreti, hogy ez és ez napon ne terheltetnének az öszvekelés tanúságára s azután egy pár ételre és italra házánál megjelenni,“ (Várady János, 1837. Palócz menyegző. In.: Hasznos Mulatságok 8, 9)

A ma gyűjtött recens anyagból az alábbi idevonatkozó közléseket ismertetjük:

Ipolyfödémesen a menyasszony és a vőlegény „vőfénye“ hívogatott, háromszor. Először a lagzi előtt két- három nappal, este. Másodszor közvetlenül a lagzi előtti nap, harmadszor pedig a lagzi napján. Ebben a faluban csak a vőlegényeknek volt két vőfélye, „a menyasszonynak nem is vótak vőfínyei“. A közelebbi rokonokat a szülők is meghívták, de „ez se vöt kötelező! Ugyanitt „A lány meg a legény csak a front után (A második világháború után - Cs. K. megj.) járt hívogatni“. Adatközlőm egy érdekes szokásról is beszámol. „Furcsa szokás vöt az is, még az én időmbe’ is, hogy nem párba’ hítak lakodalomba. Vótam

a haveroknak az esküvőjjin, a fele- sígemet mán nem híták, csak engem. Ezzel pláne a kelenyejek gúnyoltak, mer’ Kelenyébe’ párba’ jártak. Nálunk a druzsba meg is mondta, hogy csak eggyet hínak.“ (Nagy József, 1913)

Ipolynyéken egy vőfélye volt a fiúnak meg a lánynak is. Lagzi előtt egy-két vasárnap együtt jártak hívogatni. Mise után megebédeltek a menyasszonyháznál, és utána énekszóval jártak házról házra. A szülők és az új párok hívogatása itt „később jött divatba“. (Korcsog László, 1922)

Ipolyvarbón lagzi előtt egy héttel a vőlegény és a menyasszony vőfélye külön járt hívogatni. A nagyobb rokonokhoz a menyasszony el-el- ment „lánypajtásaival“. (Bagdal Vil- mosné Kis Irma, 1929)

A pereszlényi „druzsbák“ kétszer mentek hívogatni: a második és a harmadik hirdetésnél. (Baka Borbála, 1903)

Nagycsalomiján a közelebbi rokonokat a lagzi előtt két-három héttel a szülők hívták meg. A „vőfények“ lakodalom előtt két nappal hívogattak. Mindkét félnek két-két vőfélye volt, akik hívogatás után a menyasz- szonyházhoz mentek. A nyoszolyó- lányok már ott vártak rájuk, hogy hosszas alkudozás után kiadják a „vőfélyi bokrétát“. (Pölhös Vince, 1899)

Deménden a menyasszonynak és a vőlegénynek is volt egy-egy „híd- dosója“. Legénynek kellett lennie. A lakodalom előtti csütörtökön hívogattak a kézhez kapott névsor szerint. (Benyus Mihály, 1922)

Paláston „Ollyan druzsbák vótak a rokonságbó’. Kettő vót. A vőlegénynek is meg a menyasszonynak is. Ollyan két hétvei előtte hívogattak. Meg a lagzi napján ujbó’.“ (Varga Gyula, 1907)

Ipolyszalkán „A vőlegény vőfénye a vőlegényes háztó’, a menyasz- szonyé a menyasszonyos háztó’ indót. Ha megérkeztek a házhó’, az

ajtóküszöbre át, és akkor megverte az ajtófáját, csendet kért, elmondta a köszöntőjot“. (Krém Gáspár, 1912)

A vőfélyek a magyar lakodalmak fő szereplői közé tartoztak. „A lány kikérésekor, kiadásakor, az étkezéskor játszanak aktív szerepet. Az egész rendezője, irányítója a nagy- vagy másképp elsóvőfély, akinek kiváló tulajdonságokkal kell rendelkeznie.“ (Balassa -Ortutay: Magyar néprajz. 1979. 579. 1.)

A jászdózsai palócoknál a vőfély szerepe nemcsak egy-két napra korlátozódott. Hisz ő volt a nagy esemény szervezője, irányítója is. Éppen ezért fizetség is megillette őt. Például 8-15 pengőt, vagy minden ház után 20-30 fillért kapott. Módosabb helyeken szolgálatáért földet adtak neki használatra. (Barna Gábor: Jászdózsai lakodalom. In.: Jász- dózsa és a palócság. 1973. 155. 1.)

A vőfélynek vidékünkön is több szerepe volt. Részt vett az ágyvitelben, lakodalomkor kikérte a menyasszonyt, majd a koszorúkendót. Átadta a koszorúkalácsot, menyasz- szonytáncnál vezette a lányt, bemutatta az új menyecskét stb. És szerepe volt az örömkalács-vitelnél, a hé- résznél, a kása tálalásakor; verset mondott az ételek felszolgálása előtt stb.

Bakó Ferenc írja, hogy a vőfély „a második legfontosabb tisztségviselője a lakodalomnak, aki a sokszor háttérbe húzódó vőlegényt képviseli, s ezzel magyarázható, hogy századunk első felében több helyen a menyasszonynak nem is volt. (...) Általában a vőlegény szolgálatára egy nagy- és egy kisvőfély áll, de a menyasszonynak csak kisvófélyei vannak...“ Dejtár és Patak községektől nyugatabbra a kisvöfélyeket druzsbának is nevezték. Ezek legények voltak, akiket a násznagy mellé osztottak be. A násznagy viszont csak házasember lehetett.

Ipolyszalkán is a „vőfíny vót a lakodalom főszereplője, ö rendezte be

a vendégeket az asztalhoz. Kettőkettő vót a menyasszonyos meg a vőlegényes házná’ is. Vót kicsiny és nagy. A kicsiny tanút a nagyobb- tú“. (Krém Gáspár, 1912)

A vőfélyek mindenütt ünnepélyesen fel voltak öltözve. Ipolynyéken így nézett ki az öltözetük: fekete hosszú szárú csizma, sötét, zsinóros priccsnadrág, fehérpamutos ing, mellény és kalap. Kezükben fokos volt, a fokos végén többszínű szalag. A mellükről két hosszú, térdig érő, általában fehér, kék, vagy rózsaszín szalag lógott, amit sokszor „a válluk- ra dobtak keresztül“. A kalapjuknál a bokrétán is ugyanolyan szalag volt. (Korcsog László)

Ipolyfödémesen „A druzsbáknak a mellükön vót eggy kis bokréta s majdnem a térdig érő szalag“. A kalapnál nem maradhatott el a rozmaringkoszorú. A rozmaring leveleire „aranyfüstöt“ raktak. Közötte volt a viaszbokréta. Hasonló került a kabátra is. A nádpálcán szintén rozmaring volt. Később a vőfélyek rézfokost vittek magukkal. (Nagy József)

A vőfély Pereszlényben is .szalagos bokrétával és druzsbabottal látták el“ (Horváth Mihályné Sántha Margit, 1918) A deméndi vőfély kalapját rozmaring és muskátlivirág díszítette. Ugyanígy volt kidíszítve a „vófélybot“ is. (Benyus Mihály)

Volt ahol a vőlegény „a nyoszo- lyólányhoz ment először, akitől bokrétát, szalagot és két szál aranyozott rozmaringot kapott.“ (Bakó Ferenc, 1987. 45. 1.)

A vőfélyek meghívószövegüket legtöbbször versformában adták elő. A lakodalom költészete különben igen gazdag. A vőfélyversek jelentős része „félnépi kántorköltészet terméke“, melyek kézírásos vagy nyomtatott formában terjedtek. Mindkettőre akad példa az Ipoly mentén is.

Krajczárik Imre 1870-ben Balassagyarmaton nyomtatott könyvecskéjében olyan „menyegzőre való

meghívásokat“ találunk, melyeket a vőfély „három ízben“ adott elő:

1.

„Hogy megmondjam okát ide jövetelemnek, / Röviden megmondom, azért jelentem meg,/ Miként tisztelt Kovács Sándor bátyám uram / Mindnyájukat szívből köszönti általam. // Most a jövő hétfőn Isten kegyelmével / kedves gyermekének menyegzője lészen, / Melyre nézve * kéri a tisztelt háznépet, / Hogyha megjelenni szívesek lennének. “

2. Újra megkerestem becses személyüket, / Ismét megújítva azon kérésemet, / Hogyha Kovács Sándor kedves gyermekének / Esküvőjére jönni ne terheltetnének. “

3.

„Tisztes lakos társunk Kovács Sándor uram / Harmadszor is küldi kérését általam, /Hogyha gyermekének öröme napjára / Eljönnének egy kis rövid vacsorára.“ (Krajczárik József: Népszerű köszöntések minden alkalomra, szerk. 1870. 24. 1.)

Zábrenszky Imre ipolypásztói vőfélykönyvében több „hídosóverset“ is találtam. Az egyik így hangzott:

„Megállóit a csillag, tovább nem mehetett, / mint aki vezette a régi bölcseket. / Fényes reménycsillag ragyog két ház felett, / két szerető szívnek üdve, öröme lett. / Két szép élő plántáltatik össze, / a boldogság hímes porában forr össze. / Gyöngyharmatot éled örök-zöld levelök, / égő szerelmet boldog hű kebelök. /Összeplántálásán a két virágszálnak, / még az angyalok is örülnek egymásnak. / És elküldött követ vagyok ezen tesztes házba’ / N. N. általam kívánja, / hogy keressék meg házát a jövő szerdára, / mert most talált fija élete párjára.“ (Ipolypásztói vófélykönyv. 39. vers.)

Nyári Albert a század elején olyan hívogatószöveget közölt egyik tanulmányában, melyet a násznagy mondott a harmadszori hirdetés előtti csütörtökön: „Nem magamtól bátorkodtam ezen tisztességes hajlékba belépni, hanem én általam tisztelteti magukat úgy mint Tőzsér Balázsné, szívesen látja az ő fijának, Palinak lakodalmába, vasárnap estére, egy tányér ételre, egy pohár italra. Á mivel Isten őtet megáldotta, magukkal is akarná közölni, mint jó akaró rokonyukkal. Dicsértessék a Jézus Krisztus!“(Nyári Albert: Palóc lakodalom. Néprajzi Értesítő, 1906. 221. 1.)

A vőfélyversek kapcsán Bakó Ferenc egyébként azt írja, hogy azok „keletkezése egyesek szerint a XVI.-XVIII. századra vezethető vissza“. (Bakó Ferenc, 1987. 35. 1.)

Csáky Károly

Mi a halál? Az átváltozás kulminációs pontja!... Az életbe programozott utolsó stáció... A lélek búcsúja a testtől!... Átlépés egy idegen dimenzióba... Visszavegyülés az „ős- anyag“-ba... Komponenseink funkcióváltása... Általunk nem ismert — sőt, képzeletünket is túlhaladó - időtartamra öntudatlan állapotba szenderedés... Fizikumunk atomjaira, elemeire való szétesése... Reinkarnáció a másvilágon... Legalább egy, létfontosságú (nélkülözhetetlen) szervünk működőképtelenné válása!... A földi dolgoktól származó ingerek iránti érzékenység megszűnése... Ellentétek, kötések és feszültségek örökre szóló oldódása... Bolyongásaink vége... Egy ismeretlen pálya kezdete... A lehetséges és lehetetlen szintézise!... A porrá válás megindulása... A sötétség honába költözés... Az örök világosság megpillantása.

Egy-egy szervünket, illetve periodikus cselekvésünket szintén gyakran kapcsolatba hozzuk a halállal. Lássunk erre is néhány példát: Kilehelte a lelkét!... Örökre elnémult, megsü- ketült!... Megállt a szíve!... Elhunyt, azaz, kihunyt a szemefénye!... Megállt az úton, értsd; befejezte pályafutását!... Elesett!

A felsorolt, halállal kapcsolatos definíciók a játékosság határát súrolják, ami ilyen komor téma körbenjárásánál eléggé ritka jelenség!... Ami igaz, az igaz, én ez esetben a szokottnál eltérő, más megvilágításban (is!) szeretném láttatni a halál tényét. Tudom, hogy aki extrém módon, eddig nem használt módszerekkel keresi a titkok nyitját, azt éppen úgy nem ért(het)ik meg, mint a dóré képzelőeróvel nem rendelkező embert!...

Ugyebár logikus, hogy minden csak úgy jöhetett létre, hogy a megszületés körülményei kedvezően közrejátszottak. A teremtő- dés egyenletes, biztos folyamata nem szakadt meg. Az a jelenben is tart és folytatódik, ameddig az emberi képzelet el sem érhet! Mert az emberi képzeletet akár a múltba röppentjük, akár a jövőbe, mindenképpen végesnek bizonyul!...

Én csak az ember előrevetült árnyékát keresem a hajdanvolt - még ember nélküli világban! Ha úgy tetszik, az ősködök előtti

időben!... Őrültség?!... Meglehet!... De a következtetés azt sugallja, hogy a későbbiekben az elemeinket képező parányoknak már a Teremtő agyából kipattanó ötletben helyet kellett foglalniuk!... Oszlott a köd, villant a fény, tömörült az anyag, s íme, ma már naprendszerünk egyik bolygóját anyaföldnek nevezzük. A mi érdekünkben benne (rajta!) adott találkát a fény, a számunkra megfelelő langymeleg és az éltető erő ezer meg ezer változata. Néha titkon, majd harsogó látványossággal, céltudattal telítődve, állandó jelleggel igyekeztek

irányomba, bábáskodtak létrejöttöm közben ... így lettem a Mindenből, azért is érzek mindent a magaménak!

Ha lehetővé tehetnénk a lehetetlent és visszarévedhetnénk a világrajöttünk előtti állapotba, talán arról győződnénk meg, hogy a Földre születéstől való félelem még intenzívebben riasztott, mint ahogy most a halálfélelem meggyötört! Mert az ember alapvető tulajdonsága az ismeretlentől való viszolygás. Ám végiggondolva porból vételünk bizonyíthatóságát, akár furának is tűnhet, hogy soha senki sem érzett még nosztalgiát a megszületése előtti állapota iránt?!... Ez netán azzal magyarázható, hogy sem emberi életünk előtti, sem halálunk utáni sorsunk mikéntjéről nincsenek információink?!... Ám minden kétséget kizáróan vigasztalásul szolgálhat, hogy a halál pillanatában megszűnik a fájdalom, a gond, a szorongás és egyéb testi szenvedés! ...

— Igen ám!... — jajdul fel ösztönösen a kultúrával átivódott ember. — Mi lesz az értelmemmel?! ... A műveltségemmel, a szellemi életemmel?!... Mi történik a lelkemmel?!...

— Nocsak!... Mit nem mondasz, te modern ember?!... Hát neked lelked is van?!... Ha

igen, hol, mikor és miképpen bánsz vele?!... Gondolkodsz-e egészségben tartásáról?!...

Ha úgy istenigazából elmélyedünk az elmúlás mibenlétének firtatásában, rádöbbennünk, hogy igazából nem a sírba, vagy urnába kerülő porhüvelyünk sorsa miatt aggodalmaskodunk, hanem valami soha nem látott - érzékszervvel nem érzékelt -, elvonatkoztatott kategóriába sorolt szubsztancia, változás utáni „jövője“ okozza kétségeinket!

Az emberi képzelet termékenysége többféle adottság függvénye. Például: a tudományokban való jártasság, a birtokolt információ-mennyiség, a meditációra való hajlam és a színes képzelőerő.

A természet minden irányba kiterjedő bölcsessége az emberbe is beletáplálta az életösztönt. Minden sorsot és bármilyen nagy katasztrófát túl akarunk élni! Sohasem latolgatjuk, van-e értelme, megéri-e a túlélőkre váró jövő az erőfeletti áldozathozatalt! Bár minden vallás az örök életet hirdeti, de kettő sincs, amelyik azonos nézetet vallana!

Földből vételünk és porrá válásunk, ha kissé bonyolultan is, de bizonyítottnak tekinthető. S mint a minap hallottam, mi csak tudunk a titkok létezéséről, de nem ismerjük azokat! Sem ember voltunk előtti, sem az azt követő állapotunkról nincsenek kétséget kizáró értesüléseink. Tanultuk, hogy a világ örökké mozgó és változó anyagból tevődik össze. Minden paránytól létezik egy még parányabb, és azok mindegyike az élet fennmaradásának szolgálatában áll. E szerint tehát ember létünk előtt éppúgy részese voltunk, mint ahogy halálunk után részesei maradunk az egyetemes és örök életnek!

• A következő változat már inkább emberközpontú: A Föld embere anyagba szálltán átéli a változékony anyag minden rászabott viszontagságát... Mígnem egy szép napon az állandóan Jiató célszerűség általa egy anyaméhben találja magát. Közben persze miriád- nyiszor miriád év is eltelhetett! De mert ezen időtartam alatt a mi alanyunk emberi öntudat nélkül létezett, a közben lepergett időhosszat relatíve sem érzékelhette! Ebből viszont az következik, hogy előző emberi életéről mit sem sejtve kezd egy másik, de mégis eredeti életet. S ha a haláltól a reinkarnációig tartó időt semmisnek (nem létezőnek) tekintjük, akkor az ismétlődő életszakaszokat egy folyamatnak, azaz ÖRÖK életnek minősítjük.

Ez az elmélet nem a buddhizmus lélekván- dorlási hiedelmének valamely változata! Ott, mint ismeretes, az elhalálozás pillanatában röppen az elhalálozó lelke a születendő gyermek testében. (Lásd a Dalai Láma kiválasztásának szertartását!) Végül tegyünk fel egy alkalomhoz illő kérdést: Indokolt-e az emberben állandósult, semmihez sem hasonlítható halálfélelem?

A Teremtőnek cáfolhatatlanul minden oka megvolt arra, hogy az élőlényekbe mérhetetlenül erős életösztönt programozzon! Hiszen ha az életünket kísérő titkok mindegyikéről lehullana a lakat és kiderülne, hogy a túlvilági régiókban semmi gyötrelem, sőt a földi élettől kellemetesebb létezés vár ránk, vajon a mostoha sorsú emberek nem dobnák-e el azonnal Isten legdrágább ajándékát?!... De ettől függetlenül tudjuk, hogy néhány közismert személyiség élete során olyan gondolatokkal játszadozott, melyek szerint az a „majdani élet“ inkább kellemes kalandokat tartogat számunkra, és nem azt a rosszat, amit szkeptikus énünk sugallatára elképzelünk!...

Egyelőre, míg itt élünk, ne az elmúlás gondolata kösse le minden jóra, szépre fordítható energiánkat! Higgyünk az élet nemességében, a becsület értékében, magunkban, egymásban, hogy azon az utolsó napon, a végső pillarebbenés után tiszta lélekkel jelenthessük a Teremtőnek: Szép volt, jó volt, megérte embernek lenni!

Kovács József