Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-09-19 / 37. szám
És voltak, akik ellenálltak... A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség tagjait az üldözött magyarok védelméért 1949-ben államellenes összeesküvés címén ítélték el A második világháború után a szlovákiai magyarsággal történteket akár kis magyar holocaustnak is nevezhetjük. Van valami hasonlóság az állampolgárságuktól megfosztott magyarok és a fasizmus által üldözött zsidóság sorsa között. Három évig tartott a szlovákiai magyarok kálváriája. Ennek a három évnek nemcsak halott áldozatai voltak. Bele- sajdul a szív, ökölbe szorul a kéz visszaemlékezéseik hallatán. Szinte elemi erővel tör fel a kérdés: miért hagyták, hogy ezt tegyék velük? Mert bár voltak, akik elrejtőztek a deportálás elől, vagy lefizették a kitelepítési listák összeállítóit (ha lehetett), a többség azonban otthon összecsomagolt kis motyóján ülve várt, hogy aztán engedelmesen felrakodjon a kocsira, felszálljon a vonatra. Ugyanúgy, »mint a zsidók. Még ha tudták is, mi vár rájuk, mégsem hitték el, hogy amitől tartanak, bekövetkezhet. Ezért nem is tettek ellene semmit többségükben. Ám voltak olyanok is, akik ellenálltak, felemelték szavukat, mint Fábry Zoltán vagy Peéry Rezső, és voltak, akik cselekedtek. A rozsnyói származású Krausz Zoltán azok közé tartozott, akik nem maradtak tétlenek. A háború utolsó hónapjait német fogságban töltötte. Mikor 1945. május 23-án hazaérkezett, szülővárosában már javában folyt a tisztogatás. A történtekről orosz származású édesanyja számolt be neki.- Anyám elmesélte, hogy ott volt a téren, ahol nagygyűlést tartottak és Fábri partizánvezér kijelentette: „Szégyelli, hogy magyar anya szülte.“ „Remélem, te soha nem fogod szégyellni, hogy orosz anya szült, ha jó magyar is vagy” - mondta, majd azt kérdezte: „Ti ezt tűritek?” Azokban a napokban, hetekben magam is tapasztaltam, hogy Rozsnyón nem veszik már emberszámba a magyarokat. Üldöztek bennünket. Akit meghallottak magyarul beszélni, annak a hajába keresztet nyírtak. Több száz magyart tartottak fogva a kaszárnyában, köztük apámat is. Ezek után barátaimmal.Varró Istvánnal és Hencz Zoltánnal elhatároztuk, hogy valamit teszünk. E három fiatalember kezdeméKrausz Zoltán rendezőnek készült, pályáját meghurcoltatása derékba törte nyezésére indult meg a mozgalom Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség névvel, amely a jogfosztott magyarság érdekeinek védelmét tűzte zászlójára. 1946-tól fokozatosan egyre több magyar értelmiségi kapcsolódott be a mozgalomba. Voltak köztük diákok, tanárok, katolikus papok, református lelkészek, Pozsonytól Nagykaposig. Céljuk kettős volt: felhívni a világ figyelmét a Csehszlovákiában folyó jogtalanságokra, illetve segíteni a nehéz helyzetbe jutottakon. A feladatokat gondosan elosztották. A Pozsonyban tanuló Hencz Zoltán lett az összekötő, ö tartotta a kapcsolatot azokkal, akiket sikerült beszervezni a munkába. Köztük volt tanára, Arany Adalbert László, az akkor már neves nyelvész is. A csoport tagjai (pontosan hányán voltak, ma sem tudják) nem ismerték egymást, egyedül Hencz ismerte mind- annyiukat, ő gyűjtötte be tőlük a deportálásról, kitelepítésről összeállított adatokat, dokumentumokat. A mozgalom tagjai támogatták a rászorulókat, gyűjtéseket szerveztek. Ebben különösen fontos szerep jutott a papoknak, őket ugyanis akkor sem mozdították el helyükről, amikor a magyarok többsége elveszítette állását. A gyűjtéseket így a papok szervezték, elmentek a deportáltak után Csehországba is, ahol bátorították híveiket és közben felmérték a valós helyzetet, amiről itthon beszámoltak. Azok az adatok is bekerültek a később megfogalmazott memorandumokba. A mozgalom két lapot is adott ki (természetesen titokban, hiszen magyar nyelvű sajtótermék akkoriban nem jelenhetett meg), a Gyepű Hangja a nyugati régióban jelent meg, a Kelet Szava pedig a rozsnyói régió számára készült. Ezek a titokban nyomott és terjesztett lapok és röpiratok tájékoztatták a népet a történésekről, felhíva a figyelmet arra, ne engedjenek a provokációknak és bízzanak a párizsi békekonferenciában. A mozgalom tagjai ugyanis nagy reményeket fűztek a Párizsban folyó tárgyalásokhoz, ezért szerették volna tájékoztatni a világot a Csehszlovákiában történtekről. Memorandumokat fogalmaztak meg, tiltakozásukat az összegyűjtött adatokkal együtt a Budapesten tanuló diákok (Krausz Zoltán - aki a színház- és filmművészeti főiskola rendezői szakára járt akkoriban, Hajdú László és Varró István) továbbították a magyar állami, egyházi és politikai szervekhez.- Erre azért volt szükség, mert láttuk, hogy a magyar sajtó nem ír a Szlovákiában történtekről - emlékszik vissza Krausz Zoltán. - A memorandumokban tiltakoztunk a csehországi deportálások és az ellen, hogy a kassai dómból el akarják távolítani Rákóczi sírját. Tiltakoztunk a 200 ezer magyar kitelepítése ellen Magyarországra, leírtunk részletesen minden jogtalanságot, melyeket adatokkal, tényekkel, dokumentumokkal támasztottunk alá. Felkerestük Nagy Ferenc miniszterelnököt, Varga Bélát, a Ház elnökét. Gyöngyösi István külügyminisztert, Jó- csik Lajost, az áttelepítési kormány- bizottság vezetőjét, Keresztúry Dezső kultuszminisztert. De megkerestük a magyarországi egyházak vezetőit is, Mindszenthy József hercegprímást, Ravasz László református vezérpüspököt, Ordas Ferenc evangélikus püspököt és a zsidó főrabbit. Ahány ember, annyiféleképpen reagáltak. Gyöngyösi például azt sem tudta, mit mondjon. Látszott, hogy nem vérbeli politikus és a háttérből irányítják. Nagy Ferenccel a parlamentben találkoztunk, aki patetikusan azt mondta: „Széttárt karokkal és puszta mellel állunk az erőszakkal szemben.” A két miniszterelnök-helyettes, Szakasits Árpád és Rákosi Mátyás sem biztatott. Viszont Szakasits legalább elment Londonba, ahol tájékoztatta az ügyről a Munkapárt vezetőit. Veres Péter a memorandum elolvasása után kérdezte: „És a kitelepítettek között vannak parasztok is?“ A legkomolyabb segítséget Mindszenthy hercegprímás nyújtotta. Négyszer találkoztunk vele az érseki palotában. Azt javasolta, vegyük fel a kapcsolatot az amerikai magyarokkal és szervezzünk körükben gyűjtést. írt egy latin nyelvű levelet, melyben támogatást kért számunkra. Bevetette nemzetközi tekintélyét is. Közbenjárt az amerikai elnöknél az angol királycsehszlovák és magyar állam kétoldalú tárgyalásaira bízta, de a 200 ezer magyar határon való átdobását nem hagyta jóvá. E nem kis győzelmet bizonyára elősegítette a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség tevékenységének nemzetközi visszhangja is. A csehszlovák állam nem is maradt „hálátlan”. Az adósságtörlesztésre két évvel később nyílt alkalma. 1948. december 25-én Magyarországon letartóztatták Mindszenthy Józsefet. A CSMDNSZ tagjainak körében a hír nem keltett különösebb nyugtalanságot, hiszen úgy tudták, tevékenységükről, a bíboroshoz fűződő kapcsolatukról nem maradtak írásos dokumentumok. Erre ők nagyon ügyeltek. Az összegyűjtött adatokat mindig szóban továbbították, a memorandumokat álnéven írták alá (Krausz Zoltán Verő Ferencként, Varró István Hévér Andrásként szerepelt rajtuk). Mégis lebuktak. Ennek az volt az oka, hogy Mindszentiénél megtalálták a memorandum mellett azt a latin nyelvű támogató levelet is, amelyet a bíboros a diákok valódi nevére állított ki. Krausz Zoltánt 1949 februárjában egyenesen a Hunnia Filmstúdióból vitték el s bár már magyar állampolgár volt, őt is, Varró Istvánt is átadták a csehszlovák hatóságoknak. Hencz Zoltánt Pozsonyban tartóztatták le, Hajdú Lászlót Rozsnyón, s utánuk szépen sorban a többieket. A rendőröknek szerencsére nem sikerült minden résztvevő nevét kinyomozni. Végül huszonnyolcukat állították bíróság elé. A vádban, mely a csehszlovák állam elleni összeesküvés volt, tízüket találták bűnösnek. Az ítéletet 1949. december 31-én hirdették Id. Krausz Zoltán hat évet kapott. A büntetését Jáchymovban töltötte le. Egy napot sem engedtek el belőle. 1955. március 8-án szabadult, de a bélyeget egész életén át viselte. A vele együtt elítéltek közül ma már csak négyen vannak életben. Idős, megtört emberek, akik nehéz éveket tudhatnak maguk mögött. De ők azok, akik nem hallgattak, amikor ebben az országban üldözték a magyarságot, nem hallgattak, nem tétlenkedtek, hanem cselekedtek. S. Forgott Szilvia Szabadulása után nehezen talált magának állást a politikailag megbízhatatlannak minősített fiatalember. Egy ideig a rozsnyói bányában is dolgozott (Krausz Zoltán a felvétel bal oldalán állóférfi) (archív) nál, a legfelsőbb nyugati egyházi méltóságoknál, kiáltványban tárta fel a helyzetet, és amennyire tudom, még a szlovák püspöki karral is megpróbált kapcsolatba kerülni. Mindszenthy ajánlólevelével Kra- uszék eljutottak Ausztriába, az angol zónába, ahonnan továbbították felhívásukat Amerikába, a salzburgi, a gratzi hercegérsekekhez. Nemzetközi tiltakozó hullám indult meg, melynek híre eljutott Párizsba, a békekonferenciára is. 1947. február 10-én befejeződtek a párizsi béketárgyalások. A nagyhatalmak a szlovákiai magyarság problémáját a A párkányi alapiskola I.C osztálya 5 993. 9. 19. Felső sor: Balázs Gyula, Pásztorok Roman, Tóth Tamás, Kovács Krisztina, Stehlík Anita, Kanyicska Zsuzsa, Rekaj Renáta, Parádi Anita, Hangya Noémi Középső sor: Angyalik Krisztián, Drozdik Zoli, Simon Csaba, Mellen Ákos, Botlík Dávid, Mezei Tibor, Bathó József Ülő sor: Rigler János, Zálasa Krisztián, Salai Anna, Pham Zsuzsa, Sasko Szabina, Bankházi Péter, Diósi Kati, LacuSka Simona, Mészáros Róbert, Patus Viktor Bálint Ernő igazgató, Drozdik Katalin osztályfőnök Felső sor: Gubó László, Zahorcsek Péter, Varga Tamás, Balázs Péter, Molnár János, Veszprémi Viola, Kecskés Anikó, Bállá Angelika Középső sor: Balázs Lilla, Gyóras Katalin, Lacza Mária, Polgár Nóra, Ficza Ildikó, Nyári Zoltán, Szabó Júlia, Korencsi Klaudia Ülő sor: Pint Gyula, Csányi Norbert, Pogány Veronika, Szabó Anita, Pint Krisztina, Dráfl Éva, Bachratá Júlia Timár István igazgató, Nagy Ilona osztályfőnök (Príkler László felvételei)
