Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-08-29 / 34. szám
Mkcly Zoltán Isten madara Egyebem sem Jesz maholnap, mint néhány nagyon édes, nagyon távoli emlék - de ezek aztán igazán az enyémek, s úgy bánok majd velük, ahogy akarok. H. Alain-Foumier Különös római napok! Emléketeket, úgy látszik, holtom napjáig magammal hurcolom. Azóta mérem másképpen az ember dolgait e földen, amióta Rómában élnem megadatott; tapasztalásaim. megélt dolgaim nem évülnek el, sót egyre színesednek, érnek, zamatosodnak bennem. Tele voltam figyeléssel, tépelődéssel, s főleg csodálatosabbnál csodálatosabb álmok látogattak! Pedig élményeim is majdnem álomszerűek voltak, úgyannyira, hogy legtöbbször nem is mertem őket előadni, mert el se hitték - vagy egyszerűen bolondnak tartottak volna. A kedves kis kolozsvári úr, aki néhány napra bukkant fel a Városban, látván, mily eksztatikusán csodálkozom némely föld alatti csodán, a földi szorongásával kezdett érdeklődni honfitársa iránt: de úgy, hogy ujjait a homloka táján billegtette. S nekem eszem ágában sem volt megsértődni... Valóban különös élményeim voltak. Erről, amelyet most elmesélek, sokáig nem tudtam még magamnak sem számot adni. Mostanában is mind gyakrabban élem újra, s egyre különösebbnek találom. íme: Már ott jártam, ahol az Örök Város a természettel egyesül, s nyomorúságos fattoriák, pásztorkalibák s építészeti jellegűek réges-rég elvesztett romladékok között szinte utolsókat rúgja. Sirokkósan fülledt volt a levegő, s a tengeri szél valami sűrű éjjeli eső leheletét hozogatta. Alkonyodon, szóltak a kakasok, s egy ütött-kopott, tucatnyi tagot számláló kecskenyáj kocogott lefelé a kopasz dombról; mögötte rongyos, piros frigiai sapkás emberke baktatott. Ha nem tudtam volna, el is felejthettem volna, hogy Rómában vagyok, Rómában, s méghozzá nem Kr. előtt 100-ban vagy valamikor Cola di Rienzi idejében, hanem éppenséggel az Úr 1940-ik esztendejében... A Prima-Valle felé tartottam: ebben az antik leheletű völgyben öreg kóvályúba csörgedező forrásból már többször kerestem enyhülést és békességet. Az egyik düledező kőépület előtt néhány bámészkodó, izgatottnak látszó suhanc kötötte le figyelmemet. Be-benéztek az udvarba, erősen tanakodtak, vitatkoztak. A kerítésen három-négy fickó kuporgott, jeleket váltottak, integettek, kiabáltak befelé. Megálltam a rácsos kapu előtt, s benéztem. A limlomos, kimustrált gazdasági szerszámokkal megrakott, burjános terület közepén egy csomó gyermek sürgött-forgott; az első pillanatban úgy hatott rám a kép, mint valami jó hazai disznóölés csődülete; csak éppen a disznó s a szalmarakás hiányzott. Bátortalanul kérdeztem meg az egyik inaskülsejű sihedertől: mi készül odabent? — Mindjárt meglátjuk, meg merik-e tenni — mondta jelentősen, s némi fenyegetőzést érezhettem hanghordozásán. Az izgalom azonban, úgy látszik, elvette a kedvét minden közelebbi felvilágosítástól. Vagy illetéktelennek tartott volna? Mindjárt meglátjuk - gondoltam, s elhatároztam, megvárom a fejleményeket. Egyelőre csak annyit vettem észre, hogy a mellettem álló fiúk lopva feldobnak egy-egy jókora kavicsot, tégladarabot a kerítésen kupor- góknak; azok elkapják, s elsüllyesztik a zsebükben, vagy ügyesen maguk mellé rakják a kerítés szélére. Végre a belső csoportból két alak kivált, s eltűnt egy mésszel fecskendezett, nyomorúságos fészer toldott-foldott deszkaajtóján. A többiek noszogtató rivalgása kísérte őket. A kintiek pedig ezalatt még több követ rugdaltak ki a ház előtti út letaposott sarából, s helyezték őket lehetőleg kezük ügyébe. A fészer ajtaja ismét megnyílt, s íme, mi jelent meg rajta? Egy különös s az első pillanatban ijesztő arányú, sohasem látott formájú madár. Valamikor bizonnyal fehér lehetett: most azonban mocskosszürke volt, egyik szárnya a földön fityegett, tolla borzas volt vagy csapzott, s a lábán dróttal megtoldott ruhaszárító kötél. Ezen vezették a poroszlók, mint valami kutyát. Csak előrenézett, de azért mindenkit elért oldalra is sugárzó, beteges lángolású, kecs- keszemszínű szeme. Idegen világban volt, ismeretlenek, ellenségek között, s mintha ezt kérdezte volna: „Mit akartok velem?“ Néztem, bámultam, ijedelem és zavar járt át, s éreztem, hogy mondanak rendre csődöt madártani ismereteim: se nem sirály, se nem gólya, se nem gödény — mi lehet tehát? A sasok görbe csőrű, szigorú tekintetű, karmos fajától is nagyon távol áll. Vajon miféle madár? Miért olyan emberszerű (vagy helyesebben: angyalszerű), hogy láttára az ember kénytelen a majmokkal való rokonság darwini tételét menten sutba dobni, hogy helyette valami közös madárőstől való származás elméletét kezdje szövögetni magában! A lába is mintha egy öregedő táncos inas kidolgozott lábfeje volna, a feje is mintha egy koraérett jeles diáké, s a szárnyai pedig egyenesen az utolsó ítélet angyalainak sok sürgés-forgásban, hivatali fáradozásban elbágyadt szárnyaihoz hasonlítanak. A poroszlók hátulról megbökték egy karóval; megtántorodott, s kötelékeiben botladozva előrerogyott. Erre a többiek, a belső csoportbeliek vérszemet kapva nekirohantak. Ki a szárnyát, ki a nyakát fogta; így vitték egy tőkéhez, s kötözték saját bilincseivel oda. Ebben a pillatban ugyanazon a fészerajtón, melyen a madarat kihozták, megjelent egy tagbaszakadt, köpcös vénember: olyan volt, mint amilyennek egy kiérdemesült középkori hóhért képzel az ember: vénségében is friss, ereje teljében levő, gonosz tekintetű, fürge és nagy fogú. Kötéllel megkötött, szárközépig érő barna bársonynadrágot, zöld csíkos trikót, a nyakán pedig gondolás módra megcsomózott, hatalmas sárga kendőt viselt, fején széles karimájú, vadonatúj szalmakalapot. Amikor a madarat meglátta, vadd ujjongásba kezdett, s alig győzte a fiúknak a hálálkodást: többet megölelt, megcsókolgatott közülük, édes fiacskáinak, a jövő reménységeinek, szíve vércseppjeinek nevezgetvén őket.- Cucurullo! Cucurullo! - ordibálták a fiúk, a fejét szertartásosan és kellő áhítatossággal kezébe adták, nyakába csimpaszkodtak, s forró tenyérrel szorongatták felső karjának megfeke- tült, görcsös izmait. Cucurullo mester pedig, mielőtt megemelte volna a baltát, kalapját hátrapöccintette, tekintetét körülhordozta a környező dombokon, az ég felhőin, s láthatóan nekifohászkodott. A fiúk, bár a türelmetlenség már-már felvetette őket, nem háborgatták. A madár feje ezalatt a tőkén pihent, erős kamaszmarkok szorították oda; csak a szeme nézett - most is ugyanazzal a változatlan nézéssel, melynek ereje s vádas lobogása a közeledő vég előtt sem módosulhatott, annyira ijedt s ijesztő volt már a legelső percben -, nézett, s majdnem kipattant a helyéből, mint valami szikra. Cucurullo végre befejezte a lelki előkészületet, és neki huzakodott: oda vágott, ahol a nyak a fővel érintkezik. S a madár csodálatos diákfeje szépen legurult a tőkéről, teste pedig egy pillanatra ott vonaglott és remegett a poroszlók lába előtt. A fiúk felordítottak, nagyot ugrottak fékezhetetlen örömükben; Cucurullo diadalmasan ereszkedett rá fél könyökkel a balta hosszú nyelére, másik kezét csípejére illesztette, hanyag akrobataeleganciával, mintha azt mondaná: voilá! A kapu előtt ácsorgók ekkor hirtelen jeleket váltottak a kerítés tetején kuporgókkal; előkerültek a kövek. Éreztem, tudtam, a bosszú most mindjárt utoléri azokat odabent! De valami egészen más dolog történt, valami, amiről ma sem tudok pontosan számot adni. Az a lehullt csodálatos diákfő irtózatos kiáltást hallatott. Emberi hang volt, vérbe borult, lucskos emberi hangszálak, emberi ajkak alakította szó, egy óriási, iszonyatos „segítség“. De mintha annak a vonagló, porban fetrengő testnek szólott volna! Mert a fejetlen test erre a hangra — mintha valami áramot kapcsoltak volna bele - szárnyára kapott, s pár bizonytalankodó csapkodás után, mialatt a gyilkosokat, arcukon, kezükön, ruhájukon összefecskendezte sűrű vérrel - a vérveszteség fokozódása szerint könnyebbedve, levegőbe emelkedett. Hullt, hullt a véreső a fiúkra, hullt a gonosztevőre is, hogy azt sem tudták, hova rohanjanak, hova bújjanak előle. Pár pillanat alatt teljesen kiürült az udvar. A kapu előtt ólálkodók kezében ott maradt a bosszuló dobásra szánt fél tégla, macskakő; odaszegezve álltak, kuporogtak, s nézték a mind magasabbra lebegő, mint messzebbre szálló madarat. Végre eltűnt a magasságban- messzeségben... 1940 tavaszán történt, Róma egyik külső városában, annak is a határában, valahol a vatikán háta mögött, a Via del Gallon is túl, ahol a város csendesen kiadja páráját, s az ősi latin dombokon elenyész. El kellett mondanom, mert végigéltem; mostanában pedig mind gyakrabban jár el hozzám a rejtelmes madár árnyéka-emléke, s mind tépelődőbben találgatom magamban: minek is voltam tanúja voltaképpen, mert mind nagyobb bizonyossággal érzem - nem lehetett e világból való. Nem sokáig volt maradásom Rómában. Szülőföldem is egyre fájóbban üzengetett szívemnek. Alig két hete voltam otthon, s felharsant a hír: Olaszország hadat üzent... 1944 A munkahely zsongító csöndje után felébresztett nyugalmadból ez az itthoni robbanás. Anyád dühödten csapta be maga mögött a fürdöszobaajtót. Péter hirtelen hónaljon kapta a kisfiút, aki nagyanyja után topogott. — Mi történt? - álltái meg értetlenül előtte, s láttad, már megint szokatlanul ideges, türelmetlen rángás fut végig arcizmain.- Anyád... - préselte ki magából Péter. - Elegem van belőle. Elmegyek innen. Lacika sími kezd, türelmetlenül rángatja a kilincset, az ajtó most kinyílik, s villámként csattan anyád tekintete. — Hát eredj is! A feleségeddel együtt. Még ma. Azt hiszed, nekem egy leányálom rátok gürizni? Már három éve. Akkor kellett volna elmennetek. Örökre, az életemből is! Kétségbeesett, kapálózó semmiség kezében a táska, a feltépett ajtó segítséget kérő, szándékosan nyitva felejtett szárnya. Tudod, most sem gondolkodik. Hirtelen haragja, amint jött, úgy el is múlik.- Hagyd — békítő kezed Péter karján. - Tudod, mire előjön, egészen más lesz.- Csak én azt már nem várok nice! szol meg mindig ideges« i a férjed, s már te sem veszel fáradságot, hogy kijavítsd helytelen igeragozását. Neked így is jó. Anyád rögeszméje, hogy Péternek tökéletesen meg kell tanulnia magyarul, ha ebben a házban akar maradni. De egy ideje tudod már: Péter mást akar, s titokban albérlet után kutat a városban. S talán te sem tudod már elviselni felborult, összekuszált éleÖsszeállította; Mislay Edit teteket, a lelki nyugalmadat kikezdő, puskaporral fűszerezett veszekedéseket, anyád bölcs elmélkedéseit tervezetlen, buta életmódotokról. Péter vadul s szaporán szedi szekrényéből néhány holmiját. Lacika áll, szőke fejecskéjét apja felé fordítja, néz kis fekete bogárszeme értetlenül. Öledbe veszed, arcocskájára hullt csókjaiddal mintegy magadat is nyugtatod. De omlenek, gurulnak már önkéntelenül szapora kis könny-vándorok a szemedből.- Most hová akarsz menni? Péter nem válaszol, mintha nyugodtabb lenne már, talán lecsillap- szik, reménykedsz, lassan a konyhába mégy, kekszet nyomsz a kicsi kezébe. Az mérgesen eldobja, s a szekrény nyitva hagyott fiókjában lévő övék, csatok után nyújtózkodik. — Ó, mert ez a ronda kölyök is! — fakadsz ki mérgesen, s leteszed a gyereket; próbálod fékezni még elszabadulni vágyó ösztöneidet. Ideges ujjaid közt kétszer is elalszik a gyufa, míg meggyül. Mélyen, türelmetlenül szívod le az első szívást, s ilyenkor szokásos töprengéseidbe kezdesz. „Hát tényleg, hová megyünk? Hová is mehetünk? Bele az éjszakába.“ Talán Péter talált valami albérletet már előbb, csak nem szólt, nem akarta elszakítani a köztetek húzódó tűrés már amúgy is túl feszes zsinórját. Határozottan tudod: habozás nélkül vele fogsz tartani. Vele kell menned. ki kell tartanod mellette, ha mai anyádat így „cserbenhagytad“, ahogy ő mondja. Önző voltál, vak, bolond szerelmes, mikor hozzámentél egy férfihoz, aki nem a te anyanyelvedet beszéli, elvált és harmincéves. Egy férfihoz, aki sorra Bundovíes Judit kikosarazott kérőidnél egyszerűségével, mérgezetlen optimizmusával mégis százszor különb volt a te szemedben. S bár anyád jó tanácsát nem fogadtad meg, mintha most is beigazolódott volna bölcs előrelátása. Sokkal kényelmesebb, gondtalanabb lett volna az életed a tehetős gépészmérnök mellett. Sanyi is eszedbe jut, aki a tanári főállása mellett autókat szerelt, s két saját kocsira is összegyűjtött mostanra. De olyan messze voltak tőled akkor. Húszévesen. Nevető, kedélyes kis- lányságodtól. Nem hittél Éva néninek az egyetemen, mikor azt mondta az államvizsgád után:- Kovács fiam. Én most jöttem rá, hogy magával érdemes komolyan elbeszélgetni. De egyet jegyezzen meg: a szépség nagyon relatív és múlandó. S friss, hamvas fiatalságod mintha valóban elköszönt volna gáláns udvarlóiddal. Mélyültek ráncaid a szemed sarkában és a szád körül. Évekig nem volt senkid. S abban az érzelmi türelmetlenségben, szere- lemszomjban jött el a nagy Ö. Régóta ismerted Voznij Pétert, s titokban figyeltétek is egymást. Talán ha „ráhajtasz“, meg tudtad volna szerezni magadnak korábban is. De nem akartad elvenni a feleségétől. Bár már akkor is tudtad másokkal együtt: nem sokáig fog tartani kicsapongó nejével ez az eleve rosz- szul indult házasság. S hogy indult a tiétek? Boldogan, felhőtlenül. Azt hittétek, két érett ember minden ellenzés, „nem vagytok egymáshoz valók“-intrika ellenére tudja vállalni egymást. Úgy tűnt azonban, ez csak együttélésetek első hónapjaira volt érvényes. Igaz, időtök és lehetőségetek sem volt megszokni egymást nászutatok egy hónapja alatt. Hozzátok, a te szüléidhez költöztetek, és Péter azt mondta akkor neked:- Szilvia! Én ígérem, nagyon fogom igyekezni, hogy jóba legyek a szüléiddel. Apósával rendesen kijöttek. Kezdetben anyával is. Igaz, apa roppant barátságos természetű, kedves ember volt, s akkor már nagybeteg, aki mintha gondosan előkészítette volna korai távozását. Azt akarta, hogy az emberek csak szép és kellemes emlékeket hordozzanak magukban róla. De ahogy elment hirtelen, olyan üres lett tőle ez a nagy ház, gazdátlan a kert, az udvar. Es anyád lelke is. Sivár, sebezhető. Az a finom, talán igaz-se-volt anya^gyermek kapocs, ami majd három évtizedig volt kiűztetek, egyszerre elpattant, légbuborékként percent szét, s csak nagyon kevés maradt meg belőle. Pontosan csak annyi, hogy anyád egy szem kislányaként kezelt továbbra is, akiről mindezek után is szent kötelességének érezte a gondoskodást. És továbbra is megrovott, ha szétdobálva hagytad intim holmijaidat a hálószobátokban, vagy ott tornyosult a konyhában az előző napi mosatlan edény. De Péter fellázított. Miért hagyod, hogy anyád még mindig taknyos kölyökként bánjon veled? Legyen már saját akaratod végre! S te ezentúl minden jó szándékú figyelmeztetését rigolyás, feszes tisztaságmániájának tudtad be. S ahogy megszületett a fiad, egyre kevesebb időd volt már odafigyelni ezekre a dolgokra. Untad is nagyon az otthoni munkát, pláne a második év vége felé, amikor mosás, főzés, vasalás tették ki minden napodat. Elvágyódtál valahova. Vissza a munkahelyedre, emberek közé. Mintha kiesett volna két év az életedből. Kezdtetek eljárni Péterrel kicsit társaságba, parányi örömöket adó kis szórakozásokat kerestetek. Anyád nem nézte jó szemmel ezeket a kiruccanásokat. Felesleges pénzszórásnak, hasztalan, elpocsékolt időtöltésnek nevezte őket. Közrejátszott ebben az évek óta elhúzódó gyomorbaja meg a gyakori időközönként rátörő hőhullámok is, melyek sokszor annyira legyengítették, hogy az ágyból sem kelt fel már kora reggelente, mint régebben. Néha sajnáltad is. Talán ha kivennél néhány fizetetlen szabadnapot a munkahelyedről, hogy segíts neki a kertben vagy a nagytakarításnál. De amikor elkezdett ömleni belőle szemrehányó szóáradata „ügyetlen, FT S7AKADÁS Jmrnm Jmrnm mmmm Át JK^ Jm» tmk JL iMLJmmm Am •&» ht*cr semmihez ser még a kaszát rendesen -, d; jed, és különvi kezetesen a s; zódott esténki kedéseiteket sen mintha ön sóhajtozva azl- Nem tud még. El fogtol már nem újs; hogy te med# ni a nyakán. Talán arra már a fiad, é dolgozol. De szulesett neke szonyotokat s Nem volt tikö semmi baj, c mérgezett lég dig a másikor rag ostorát. És a szerer len véletlen ú rendbe jöhetr Három napig l kával. A man egyéb látható a gyereknek, volt éppen, és bemennie azr Sziporkázott a jedben fellobt tett szabadság’ Félig halkai kedve megjegj- Kimehetn csit... Bólintottál : kedved volt he tekintete szúr« közben elrakt tett edényt. G már készen^- Hamar j anyádnak, mii ben bezárta ut