Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-08-29 / 34. szám
Vegyük fel a harcot önmagunkkal TANULJUNK MEG POZITÍVAN GONDOLKODNI Vitathatatlan, a társadalmi változások következtében számos felnőtt életvitele feszesebb lett, a megsokasodott teendők elvégzéséhez nagyobb erőbedobásra, összpontosításra van szükség. Ember tervez, Isten végez, szoktuk mondani, s ebben van valami. Hiszen terveink nem mindig válnak valóra, rövid időn belül sokan nem tudunk átállni. Tatán ezért (is) egyre több a szorongó, ideges, mindig morcos, komor, rosszkedvű, ingerült ember, akik közül egyre többen kénytelenek - testi-lelki bajaikkal - orvoshoz fordulni. S az orvos a gyógyszer mellé hiába „írja fel“ a nyugalmat, a derűt, sokan nem képesek lazítani.- Pedig a lazítás, a pozitív gondolkodás nagyban segíthet nemcsak a túlhajszoltaknak, hanem a betegeknek is - közölte határozottan dr. Nagy Géza gyógyszerész-természetgyógyász, majd huzamosabb ideig próbált meggyőzni elmélete igazáról, használhatóságáról. Nemcsak a hit erősítő szerepéről beszélt, hanem a keleti bölcsek meditációs tudományáról, gyógyítási, öngyógyítási módszereiről is.- Az orvostudomány egyik gyengesége, hogy nem a betegre, mint egészre összpontosít, hanem csak a kórra, a testre. Az egyén a világmindenség egy része, s mint minden élőlény, szoros kapcsolatban áll a fénnyel. A fény éltető ereje nemcsak a növényre hat ki... Szellemünk közepén is ott a fény, az ego, ha úgy tetszik, az isteni én. Ha a két fényt összhangba hozzuk- a kintit és a bennünk lévőt —, megteremthetjük a harmóniát, s az védőpajzsként vesz körül bennünket. Sokunkban éppen ez a harmónia omlott össze. Ezért helyreállítása nem könnyű feladat, de ha van bennünk akarat és hit, megbirkózhatunk vele. Csak vissza kell térnünk az énünkhöz. A gyógyító program- amit természetgyógyász társaimmal már sok esetben sikeresen végeztünk el - egyik pillére éppen ezért a hit, a másik pedig a szellem. A lánc tehát a következő: test-lélek-szellem-én (belső nap), mert ha elfogadjuk, ha nem, testünk lelkünk ruhája csupán. Dr. Nagy Géza lelkesen magyarázta, hogy a természetgyógyászok legfontosabb teendője rádöbbenteni a szomorúságra, csüggedésre hajlamos embereket, a betegeket arra, vegyék fel a harcot önmagukkal. „Önzetlen önzők legyünk“ - hangoztatta Selye János, a stresszelmélet atyja, de már őt megelőzően a szavak gyógyító erejének elméletét Emil Coue (1975-1926) dolgozta ki.- Nem titok, hogy a harag, az irigység, a kilátástalanság, vagy a féltékenység visszafogja az embert, a vidámság, a nevetés, a jóság, a meditáció s az ima szárnyalásra ösztönöz. Ezért szoktuk mondani, hogy a rossz, sötét gondolatok rombolnak, gyengítik egészségünket, sebezhetővé válunk, hiszen energiaszintünk lényegesen csökken. A pozitív gondolkodást pontosan emiatt kell beprogramozni az agyunkba. Nem megy köny- nyen, de ha következtések vagyunk, testileg-lelkileg felerősödhetünk. Észrevesszük, hogy teherbíró képességünk megsokszorozódik, könnyebben birkózunk meg a nehézségekkel, életünk derűsebbé válik.- Miként fogjunk neki? - szakítom félbe beszélgetőtársamat, aki finoman figyelmeztet arra, hogy a cél eléréséhez türelemre s önfegyelemre is szükség van. És persze, erős elhatározásra, hogy úrrá tudok lenni testi, illetve lelki bajaimon.- Nagyon fontos, hogy a gyakorlat kezdetén ellazuljunk, s kikapcsoljuk a külvilágot. A gyakorlatokat ülve, vagy akár fekve is végezhetjük, de ügyeljünk arra, hogy tenyerünket - testünk mellett — felfelé tartsuk. Behunyt szemmel, bízva az eredményben mondogassuk hússzor, ötvenszer egymás után, hogy mától fogva szűnni kezd betegségünk, jobb lesz a közérzetünk, s biztosan meggyógyulunk. A folyamatban nincs helye a kételkedésnek, ezért nem mondhatjuk, hogy talán meggyógyulunk. A második nap szintén a programozás napja, hiszen a sokszor elismételt utasítást az agyunk, mint egy számítógép, rögzíti. Megfigyelhetjük, hogy a napok múlásával egyre gyorsabban érjük el azt a szintet, amikor az utasításadástól az öngyógyítási folyamat beindításáig egyre kevesebb időre van szükségünk. Persze, nem árt tudatosítani, hogy ez esetben a hit kérdése nem cspán vallási szempontból játszik fontos szerepet. A természetgyógyász szerint a terápia elmaradhatatlan tartozéka a helyes étrend kiválasztása, illetve a gyógyteaivás. A meditáció, az ima közben a gyógyító erőért, sugarakért kell hálát adni.- Mondtam ugye, hogy a pozitív gondolkodás program. Ahhoz, hogy mindez működjön, energiára van szükségünk. A szeretettől, a vidámságtól töltődünk fel, s a jókedv, optimizmus erőt ad mindennemű nehézség leküzdésére. Nem tagadom, jó volt hallgatni a természetgyógyász ajánlásait, ám a kétkedés kisördöge nem hagyott nyugodni. - Ha a természetgyógyászok tudják, miként lehetünk úrrá pszichés és szomatikus betegségeinken, miért nem hirdetnek egyéni vagy csoportos terápiákat, s miért nem győzik meg a módszer helyességéről a kételkedőket? Akár Istennek tetsző cselekedet is lehetne ez, hiszen mindenki előtt köztudott, hogy az egészségügy az összeomlás határán van, s egyre több a panaszos. Ha összefognának... Dr. Nagy Géza nem vetette el ezt a gondolatot. ígéretet tett arra, hogy a természetgyógyászok legközelebbi kecskeméti nemzetközi találkozóján felveti a kérdést. De addig is - akár hiszünk benne, akár nem - próbáljunk meg napi fél órán keresztül önmagunkba fordulni, önmagunkra figyelni, s arra gondolni, hogy szebb, jobb lét vár ránk... Péterfi Szonya FIATAL NŐK HIHETETLEN SZENVEDÉLYEI: ANOREXIA, VAGYIS ÉHEZÉS ÉS BULIMIA, MAGYARUL ZABÁLÁS Camilla huszonkét évesen távozott az élők sorából. Alig 22 kilót nyomott. Környezete kénytelen volt tehetetlenül végignézni, szó szerint hogyan fogy el. Valaha csinos lány volt, fantasztikus ötletekkel. Azonban nem engedte meg, hogy bárki is beavatkozzon étkezésébe, öt évig viaskodott koplalással. A végén már egyáltalán nem evett, de beleegyezett, hogy mesterségesen táplálják. Naponta hatszáz kalóriát. Pedig jól tudta, hogy ez nagyon kevés. Négy nappal halála előtt rádöbbent, hogy mégis élni akar. Az intenzív osztályon tragikus jelenetek játszódtak le, segítségért könyörgött: „Mentsenek meg! Segítsenek rajtam!“ Camilla belehalt beteges étvágytalanságába. Halálra éhezni, vagy a zabálás és hányás között vergődni. Civilizációnk rettenetes betegségeket hoz magával. Az utóbbi évtizedekben terjed az étkezési neurózis. Az áldozatok többnyire a középrétegek ambiciózus fiatal női. A 12-20 éves lányok 12-20 százalékánál kimutathatók a beteges étvágytalanság tünetei. A 20-30 évesek öt százaléka pedig beteges falánkságban (bulimia) szenved, amely hányással végződik. Néha nehéz megkülönböztetni a két betegséget, mivel tünetei összeolvadnak. Az anorexiások fa- lási rohamokat kaphatnak, a bulí- miások pedig böjtölhetnek. Az étkezéssel kapcsolatos problémák már a pubertásban jelentkeznek. A tudomány sajnos nagyon keveset tud a neurózis e fajtájáról. A táplálkozási zavarok életveszélyesek, komoly testi következményekkel járhatnak. Az öngyilkosság veszélye is fennáll. Míg az éhezők betegsége egy napon kiderül, addig a falánkok mesterien tudják leplezni szenvedésüket. Példa erre Verena. Leítja hogyan élt fiatal korában kettős életet. Egyiket az anyjával, intelligens, nagy érdeklődési körrel megáldott leányzóként. Másik élete pedig vacsora után a szobájában kezdődött, amikor rávetette magát a szekrénybe rejtett ételtartalékokra. A ház mögötti erdőbe járt kiüríteni a gyomrát. A legtöbbjüknél ez a zavar fogyókúrával kezdődik. Verenával is így történt. A diéta lett a kezdeti drog? Ugyan mi lehet ebben a szenvedély motorja? Az evés, a hányás, vagy az elérhetetlen karcsúság ideálja? A harmincéves Verena színésznő. Olyan a foglalkozása, ahol számít az alak. Úgy érzi, hogy a közönség nem érti meg: „Az emberek azt hiszik, hogy ez csak női rögeszme. A beteg azonban hamar rádöbben, hogy az alakra csak ráfogja az egészet. A valóságban a lényeg a rituális kényszerzérzet, hogy telezabálja magát és kihányja azt.“ Verena csupán négyévi pszichoanalízis után értette meg, hogy ezen rögeszméje mély depresszióból ered. Ezekről a kárvallottak sokszor nem is tudnak. Verenát tíz évig gyötörte a bulimia. Három éve már nyugalma I van. Hogyan sikerült megszabadulni tőle? „Pszichoanalitikusom * azt tanácsolta, hogy ne védekezzek ezen kényszer ellen, hanem fogadjam el. Minden alkalom legyen számomra örömteli ünnep, hogy kedvenc ételemet ehetem.“ így sikerült az ördögi körből kitörni. Az amerikai kutatók megállapították, hogy a bulimiában szenvedők egyharmadát gyerekkorukban szexuális sokk érte. Uta könnyes szemmel ismeri be, hogy 16-17 éves korában apja a mellét fogdos- ta. Valószínű, hogy a lány nem tudta megemészteni a nagyra becsült apa szerepének degradációját. Beszélgetés közben anyját nem is említi, sem nagyanyját, aki a család erkölcseinek őre volt. Az apa viszont szinte félisten volt és még ma is ábrándozva beszél róla. „Ö mindent tud és mindent elér. Egyszerűen szuper.“ Azonban viselkedése miatt kénytelen volt leértékelni. Egyelőre megszüntette vele a kapcsolatot, hogy problémáját csökkentse. „Imogena nagyszerű lány.“ Anyját, Angelika W-t ez nem lepi meg. Amikor tizenkilenc éves korában megszületett első gyereke (Imogena második a háromból), elhatározta, hogy a lehető legjobb anya lesz. Nevelési ideáljai nem voltak éppen a legszerényebbek. Gyerekeiből tökéletes embereket akart nevelni. Természetesen kényszer nélkül. Amit pedig ö elhatároz, azt el is éri. Minden tekintetben anyagias elvű nő, aki a ru- bensi testalkattal kokettál és a családban hatalma van. Imogena betegsége koplalással kezdődött és ezt követte néhány hónap múltán a falánkság és a hányás. A szőke lány fél évet töltött a pszichoanalitikai intézetben. Hiába. Amint az otthoni dolgokra terelődött a szó, Imogena zárkózott lett. A betegség gyökereit az anya csak sejtheti. „Lehetséges, hogy Imogenának többször lett volna rám szüksége, de ezt nem merte mondani. Lehet, hogy jóakaratúan és egész energiámmal elnyomtam.“ Az anya most bekapcsolódott lánya gyógyításába. A lány egy másik negyedben lévő lakásba költözött és hétvégeken az egész család bekapcsolódik a gyógyításba, a nagymamával együtt. Lassú öngyilkosság Ekhard Sperling, a göttingeni egyetem pszichoterápiái osztályának professzora a következőket mondja erről a problémáról: • Az étkezéssel kapcsolatos zavarokat az egész család együttes terápiájával gyógyítja. Ez azt jelenti, hogy a család a hibás?- Bűnösségről nincs szó, inkább okról. Az étkezési zavarok kétségtelenül a családban keletkeznek és nemcsak a szülő-gyermek viszonylatában. Az ilyen családok legtöbbjében általában ott található a nagymama is, aki mindenbe beleavatkozik. A mi legutolsó esetünkben a nagymama szigorú erkölcsi nézeteivel és kötelességteljesítési követelményeivel. • Nem valami összetartó családok ezek?- Inkább együttélés, mint összetartozás van ezekben a családokban, amelyekben elégtelen a kölcsönös viszony. Az egyén ebből 4T ^ a zárt közösségből nem tud kitömi, így a család valamennyi tagja borzalmas magányban él. • A férfiak itt semmilyen szerepet nem játszanak?- A legjobb esetben másodhegedűsök. A bulímiás családokról az a hipotézisem, hogy sokat veszekszenek. Az asszony megveti a férjet, amit lépten-nyomon tudomására hoz, a férj pedig ezt minden alkalommal visszaadja. Mindez teljesen rendezett családi körülmények között folyik. A legtöbb civa- kodás pedig épp az asztal körül robban ki. • A családi kiúttalanság a lányt sújtja betegsége formájában?- így is mondhatjuk. Reálisan a család legerősebb tagja a beteg, mivel leleplezi a belső viszonyokat és abba beleroppan. A koplaló élő vádirat: „Nézd, milyen rossz anyám van!“ Ezzel szemben a falánk áldozat minden rohamával azt bizonyítja: „Teljesen független vagyok, azt teszek a testemmel és az életemmel, amit akarok.“ Azonban a zabálási rohamok között rettenetes szégyenérzet gyöt- ri. Ha rászánja magát a beszédre, már nem bulímiás, mert megtört a szégyen. A beteg azonban még saját férje előtt is képes 10-20 évig hallgatni betegségéről. Orvoshoz sem fordul, legfeljebb más problémákkal. • Az anorexia és a bulimia egymással összefonódó betegségek. Mik a látható különbségek?- Egyiknek és a másiknak is mély depresszió az oka. Az anorexiások meghalnak, ha nem segít a terapeutikus beavatkozás. Ez lassú öngyilkosság. A bulímiás pszi- chikailag kétségbeesett és szégyenében állandóan az öngyilkosság foglalkoztatja. A különbség szexuális téren van. A bulímiás szexuálisan aktív és gyerekei is lehetnek. Az anorexiás viszont elveti a szexualitást, apácai szüzességet fogad, tartózkodó és majdhogynem angyal, akitől távol áll minden profán dolog. • Férfiaknál is előfordul a betegség?- Igen, azonban a lányokhoz képest igen ritkán. A tünetek azonban még rosszabbak, mint a nőknél. Anyjukat majdnem földöntúli lénynek idealizálják és könyörtelen követelményeket támasztanak magukkal szemben. • Lehetséges ezeket a tüneteket pszichoterápiával gyógyítani?- Az anorexiánál a kilátások valamivel kedvezőbbek, mint a bulimiánál, mivel a fogyás egy szép napon annyira szembetűnővé válik, hogy gyógyításra készteti a beteget. Ha viszont a bulímiás gyó- gyíttatni kezdi magát, mondjuk egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után, igen sokáig eltart, míg beismeri baját, ha egyáltalán beismeri. Az ilyen páciensek jóformán megközelíthetetlenek, mindent elutasítanak. Olyanok, mint családjuk: zárt rendszer, amely védekezik minden külső beavatkozással szemben. • A komplett családi terápiát tartja a legalkalmasabbnak a gyógyításra?- Igen, mivel az individuális gyógyítás családi problémákat okozhat: válást a családtól, barátoktól, partnertől. Ennek aztán az a következménye, hogy a páciens a gyógykezelés után egyedül marad és magányában újra visszaesik a betegségbe. A sikeres családi gyógykezelés megőrzi a közösséget, azonban a családtagokat megtanítja a beteges követelmények és ideálok elhagyására és megváltoztatja a családtagok egymáshoz fűződő viszonyát. Hiszen, ha egy 80 éves nagymama megtiltja 40 éves lányának, hogy 22 éves unokáját este elengedje valahová, nehogy összeakadjon valamilyen férfival, ez egyáltalán nem helyénvaló. (A Brigitte nyomán: sz) ♦ 8 1993. VIII. 29.
