Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-08-29 / 34. szám
3t éxmém&z Szeptember - vége az iskolának Hófúvásban, szélcsípós hidegben, mikor a csupaszon maradt fák is dideregni látszanak, bizony jó dolog a meleg iskolából hallgatni a szél dúdolásáL Szeptember elején azonban más az öröm. Odakünn legszebb aranyfényéi csorgatja a nap, a levegőben édes körteillat úszik, minden a nagy nyári kalandokra emlékeztet. Ilyenkor bizony átkozott kín az iskolapadban rostokolni, merev derékkal, hátradugott kézzel hallgatni a tanító monoton hangját, áld éppen századszor magyarázza a fecskék költözésének titkát Azon az őszön azonban a szokottnál is nehezebben vonszolták magukat a szeptemberi napok. Régi tanítónkat elvitték katonának, s a háborús szűkösség egy bicegő embert juttatott az iskolánkba tanítónak. A szúrós tekintetű új tanító barázdabillegető módján libegett a padok közt, s vézna karjaival szélmalomként kavarta a szelet, mert dúsan buzogott benne a hazafias indulat. Pálcáját suhogtatva fújta a riadót a muszka ellen, és szüntelen szórta ránk a szentenciát. Hangja mintha a mennyből zúdult volna alá, mindenkit megdermesztett. — A haza veszélyben! Nektek kell a romlástól megmenteni!... Mi merev derékkal, behúzott nyakkal ültünk a pad- ban. Szerettünk volna láthatatlanná válni, mert mindany- nyian remegtünk a tanító szeme lobogásától. Folyton erósítgette bennünk a harci fegyelmet. Ha valaki elejtette a ceruzáját, nyomban felugrott a székről, és süvítő bangón kérdezte: — Ki volt az?... Aki moccanni mer, bezárom! Ott állt a dobogó sarkán, s a nyakát nyújtogatta, mintha a gallérjából akarna kibújni. Az ijedelem eltompította az eszünket. Ha a nevünket kérdezi, ilyenkor azt se tudtuk volna kinyögni. Különösen a lányok féltek a bezárástól. Szömyó, hogy mindenki hazamegy, de a bünte- tettre rázárják az ajtót Ijesztő egyedül gubbasztani a sivár, olajbűzös tanteremben, ahol egyre sűrűsödik a félhomály. Aztán történt valami. Azon a napon a rendesnél is barapósabb volt a tanítónk kedve. Nagy örömünkre, kilenc után a községházára szólították. Ránk dörren t, hogy moccanni se merjünk, amíg odalesz. Ültünk is csendben rendületlenül. Még az idő pergése is hallatszott az osztályban. Mindössze fél óráig maradhatott távol. Amikor visszatért, letört bangón csupán ennyit mondott:- Most mindenki haza mehet. A hadiesemények miatt holnaptól nem lesz tanítás! Aztán még valami buzdítót akart szólni, de mi már felugráltunk a helyünkről és hangos jókedvvel rohantunk az ajtó felé. így történt. Két nappal később német katonák telepedtek az iskolánkba, a könyveket és a kopott, öreg padokat az udvarra szórták. Még csak szeptember volt, de az iskolának vége lett. A tanító egy ideig még ott ódöngött a faluban, aztán a háborús világ úgy megrázta magát, hogy ó is lehullott a falu fájáról. Szőke József Jó anyám kirántott egy csirkét az útra, a frissen sütött kenyérből jó darabot lekanyarított, aztán szépen összehajtogatott néhány inget, klott- nadrágot és már készen is álltam a nagy útra. Augusztus 31-én hajnalban aztán elindultam a nagy bizonytalanság felé. Nem Amerikába készültem, de számomra, áld 17 éves koromig jóformán ki sem mozdultam szülővárosomból, keserves megrázkódtatás volt a távozás. Apám elkísért az állomásra, aztán eljött velem a 30 km-re levő Slo- venské Nővé Mestóba, ahol egy ismerősünk megmutatta, hol lehet észrevétlenül átsurranni Magyarországra. Apám nem volt bőbeszédű ember, a Ronyva pataknál, amelyen a bedobált köveken át lehetett ugrálni Magyarhonba, csak annyit mondott útravalónl: — Ha nem sikerül, gyere haza, majd csak lesz valahogy. Vigyázz magadra! Sátoraljaújhelyen megaludtam a rokonoknál és szeptember elsején a hajnali vonattal elindultam Miskolcra, hogy elintézzem továbbtanulásomat az ipari iskolában. 1944-ben ugyan sikerült bejutnom a kassai villamosipari iskolába, de alig néhány hónapos ismerkedés után szüleim hazavittek, mivel a front már olyan közel volt Királyhelmechez, hogy odahallatszott az ágyúzás. Amikor véget ért a háború, a csehNEHÉZ DIÁKÉVEK szlovákiai magyarokat gúzsba kötötte a gyűlölködő nacionalizmus. Minden iskolából azt a választ kaptam, hogy az iskolai bizonyítványhoz mellékeljem a csehszlovák állampolgársági bizonyítványt. Az pedig nem volt Az 1946-os évet keserves bizonytalanságban töltöttem. Azonban voltak ügyesebb iskolatársaim, akik átszöktek Magyarországra és ott folytatták a tanulást. Én szerettem volna itthon maradni, de aztán rádöbbentem, hogy egyetlen lehetőség, ha én is átszököm. így jutottam el Miskolcra. Amikor Miskolcon kiszálltam a vonatból, megkérdeztem, merre van az ipari iskola. Az igazgatói irodában nem sokat kérdezgettek, felvettek, s tanácsot is adtak, hogy hol találom a népi kollégiumot, ahol a hozzám hasonló „menekülteket“ elhelyezik. Nem kellett sokat magyarázkodnom. A kollégium önkormányzatának vezetője egy Nagyka- pos melletti falu református lelkészének a fia volt. A kollégisták között már legalább két tucatnyi csehszlovákiai fiatalt találtam: fiúkat, lányokat. A népi kollégiumnak titulált intézmény egy bedeszkázott ablakú, elhagyott kaszárnya volt. A hálószobában emeletes ágyak. Kaptam egy katonapokrócot takarónak és egy ágyat az emeleten. Vacsorára jólesett a katonakondérban főzött krumplileves. Amikor az ismerkedések után késő éjszaka nyugovóra tértünk, és magamra húztam a pokrócot, én voltam a világ legboldogabb embere. 1947. szeptember elsején újra magyar iskolába járhatok, újra tanulhatok. Ez a háborúban elszegényedett ország, a kegyetlen infláció után minden huzavona nélkül befogadott bennünket és megnyitotta előttünk a tudás megszerzése felé vezető utat. Sokat nélkülöztünk, éheztünk. Most sem tudom megérteni, hogy egy 17 éves fiatalember hogyan képes egyetlen fillér nélkül hónapokig létezni. Közben esténként népdalokat tanultunk, előadásokat hallgattunk irodalomról, művészetekről, politikáról. Most, amikor negyvenhat év távlatából visszagondolok ezekre az évekre, csak annyit tudok mondani, hogy a világon a legszebb dolog, ha a fiatalok tanulhatnak. Szűcs Béla A tudásvágy mindig fűtötte a fiatalokat és a tanulásért sokszor vállalták a nélkülözést is. A magyar irodalomban számos nagyszerű mű mutatja be azokat az ifjakat, akik mindent elkövettek azért, hogy tanulhassanak, hogy tudásukkal gyarapífhassák népük szellemi értékeit Az alábbiakban a nem éppen rózsás helyzetben kezdődő tanév alkalmából négy öregdiák idézi fel rövid epizódokban életűknek és a csehszlovákiai magyarok történelmének egy nehéz korszakát Dokumentumként, tanulságul. Kurta tanév (az tJr 1945. esztendejében) A második világháború szlovákiai harcterein alig némultak el a fegyverek, az ipolysági gimnázium tanévnyitóra hívta diákjait. Furcsa tanévkezdet volt: ősz helyett tavasszal. Az évszakon kívül azonban más furcsasága is volt. A gimnázium ötödik osztályát 1944 szeptemberében kezdtem. A tanítás a front közeledte és Horthy emlékezetes október 15-i kiugrási és fegyverszüneti kísérlete után megszakadt. Több mint féléves keserves szünet következett, az átvonuló front borzalmaival. Csak lassan éledeztünk háborús kábulatunkból, amikor hírt kaptunk a tanítás megkezdéséről. Osztályomban azonban hiába kerestem az ismert arcokat. A régiek közül kevesen maradtunk. Tanárok is csak né- hányan. Annál több volt a szlovák osztálytárs, akik szüleikkel a front elvonulása után költöztek Ipolyságra, jobbára az északi országrészekből. Egy szó nem sok, annyit se értettem szlovákul. Az új osztálytársak hiába szóltak hozzám, nem értettem őket. A magyar szót hivatalosan kitiltották az iskolából. Az ősszel még ékes magyar nyelven beszélő itt maradt tanárok is a számomra ismeretlen szlovák nyelven tartották meg óráikat. Csak néha-néha fordítottak egy-egy fogalmat magyarra. Rettenetes érzés volt Tankönyvek hiányában tanáraink a tananyagot diktálták. írtam az idegen szöveget csak úgy hallás után, amiből az égvilágon semmit se értettem. Hej, ha meglennének azok a füzetek! Mi mindent összeírhattam akkor! A kurta tanévet nem is a gimnázium, hanem a posta templom melletti épületében kezdtük. A gimnáziumban még a katonai kórház maradványai voltak. A nyelvi nehézségek miatt többen feladták az értelmetlennek tűnő próbálkozást. Egyesek Magyarországra szökve folytatták tanulmányaikat, mások sehol. Mentem volna én is, ha a szüleim nem biztatnak kitartásra. Akadtak ügyeskedők is. Az átvonuló csapatok dúlása következtében sok iskola okmányai elpusztultak. Egyesek ezt kihasználva egy-egy osztályt kihagyva próbáltak mondjuk a harmadikból a gimnázium ötödik osztályába lépni. E vigasztalan környezetben is akadtak derűs pillanatok. Egy földrajzóra kellős közepén két diák érkezett jócskán megkésve. Az alacsony, köpcös Nagy Sándor tanár úr, aki ugyancsak birkózott a szlovák nyelvvel, rosszallóan vonta őket felelősségre. Kivételesen magyarul.-Hát ti?! Ók ketten tanácstalanul egymásra néztek, de az egyikük csak feltalálta magát: — Pereszlényböl gyalog jövünk, lekéstük a vonatot... Sanyi bácsi tudomásul vette, a két diák pedig leült, ahol éppen helyet talált. A zsúfolt teremben egymás mellett öt pad is volt, így a tanár soha nem juthatott a fal mellett ülők közelébe. Ók ketten pedig szándékosan ilyen helyet választottak.- Egész éjjel pálinkát főztünk. Most fejeztük be - suttogta egyikük. Állítását bizonyítandó, előhúzta az üveget, meg egy pohárkát is. Megtöltötte és átnyújtotta előbb az egyik, majd a másik padszomszédjá- nak. Akkoriban dívott a házi pálinkafőzés egy nagy fazék és lavór segítségével. (Ha valakit érdekel, szívesen elárulom a gyártási titkot.) Közben — kissé megkésve - Sanyi bácsi agyában is fény gyulladt. — Hé! Ti, ott ketten! Hisz a pereszlényi vonalon még nem közlekedik vonat... A pereszlényi épp akkor töltött a pohárkába. A megszólításra megrettent és az amúgy is bűzlő párlat a földre ömlött. Az egész teremben terjengett a pálinkaszag. S ha már hazugság, legyen teljes.- Tanár úr, ma indult az első járat! - vágta lő magát az osztály kuncogása kíséretében. Miért, miért nem, két pálinkafőző osztálytársunk többé nem mutatkozott az iskolában. Számukra a tanév a kurtánál is kurtább volt. Zsilka László 1993. Vili. 29. TJ árt fára 1948 nyarán költöztünk. Nem önszántunkból, íj Édesapám állami alkalmazott volt, ez azt is jelentette, hogy oda helyezték, ahol szükség volt rá. Mindaddig csak magyarul beszéltünk. Édesapám nagyon komor lett, érezte, bajok lesznek. Gyakran kézen fogott és elvitt sétálni. Rámutatott egy házra és kért: „mondd szépen, bogy - dom.“ Aztán, így sorba, a tárgyakat, az állatokat, a virágokat Amikor elérkezett szeptember elseje, mamám, papám közrefogott, velünk lépegetett az öcsém is és elindultunk az iskolába. Nagyon féltem. Azért is, mert akkor a szüleim azt mondták, meg ne szólaljak magyarul, mert jön a rendőr bácsi és mindnyájunkat Hvisz. S ha kérdezik, hogy hívnak („ako sa volás“ - ezt vagy ezerszer elismételték), azt kell válaszolnod, Kafka. „De én Katinka vagyok“, tiltakoztam. „Otthon igen, de az iskolában Katka. “ Punktum. Az iskola nagy, sárgára mázolt volt Az udvara kavicsos. Egyáltalán nem tetszett. Egy pap bácsi beszélt, aztán az emberek énekeltek, sokan virágot szorongattak. Apuka azt mondta: „Ezt a nagy napot meg kell örökíteni.“ Fényképészhez vitt bennünket, akkor készült ez a fénykép. Másnap a mamám bevezetett az iskolába. Volt ott egy fekete tábla és a falon egy nagy feszület. Csengettek. Az nagyon tetszett Bejött egy pap, mindegyikünk kezébe nyomott egy szentképet — az enyémen Mária volt Jézuskával - és leültetett bennünket. Aztán fel kellett állni, imára kulcsolni kezünket és mondani az „Otcsenást...“ Én hallgattam. A pap bácsi hozzám lépett és egyre dühösebben követelte, imádkozzak. Hát én rá is zendítettem: „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva Atyám...“ A többiek annyira habotáztak, hogy talán észre sem vették, miként vezetett a plébános fülön fogva a sarokba, ahol aztán végjg kellett térdepelnem a fél délelőttöt így ment ez minden reggel, már be se ültem a padba, egyenesen a sarokba mentem. A többiek úgy kerültek, mintha leprás lennék. Én meg úgy tettem, mint a néma. Otthon mindennap megkérdezték: „Hogy tetszik az iskola?“ Azt válaszoltam, „tetszik“, mert nem mertem bevallani, hogy megszólaltam magyarul, rettegtem, hogy jön a rendőr. Mégis 1948. szeptember 1. nagy szerencsém volt A szomszédunkban élt egy sokgyerekes parasztcsalád. A legnagyobb lányka bábukat készített - kukoricaháncsból, rongyból. Amikor a csűrben előadást tartott, odacsódült az egész utca apraja. Felfűrészelt fatönkökön ültünk. Alig telepedtem le egy ilyenre, valaki belerúgott, nem estem nagyot, de az ujjnyi szálka belefúródott térdhajlatomba. Ordítottam, ám a „művésznő“ okos volt, kirohant a trágyás taligáért és a fél városon keresztül, a gyerekek kíséretében, bevitt a kórházba. Azonnal megműtötték és én olyan boldog voltam, mint talán még senki — másnap nem kellett iskolába mennem. Sőt, bent tartottak négy hónapig és attól sem kellett félnem, hogy térdepelni fogok. Mire másodszor első osztályba kerültem, már Pozsonyban laktunk. Szüleim nem aggályoskodtak, mert a kórházban egy nővérkétől tűrhetően megtanultam szlovákul. Ráadásul Marika tanító nénim nagyon jól tudta, milyen nehéz szlovák iskolában magyar vagy németként tanulni. Rögvest el is mondta a gyerekeknek, hogy tiszteljenek, mert én többet tudok náluk, tudok magyarul is. Csak ma vagyok képes felmérni bátorságát. Az év végére folyékonyan beszéltem szlovákul és egyetlenegy nagy egyest kaptam a bizonyítványomra. Bizonyára nagyon elégedett lettem volna, ha továbbra is abba az iskolába járok, de közben megnyitották a magyar iskolákat és én ismét - elsős lettem. A élet megtanított, hogy tulajdonképpen mindennap /ÍZ elsősök vagyunk, mert minden napra akad egy olyan megoldandó probléma, mellyel még nem találkoztunk, mely előtt úgy állunk, mint először az ábécé betűi előtt... Talány és nagy felismerés... Izgalmas. Bár százéves koromig elsős lehetnék... Ozorai Katalin
