Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-08-08 / 31. szám
* E sorozat keretében egyik korábbi írásomban foglalkoztam az eutanáziával, aminek magyar jelentése: jó halál. Mi is az eutanázia? Az 1992-ben kiadott amerikai Encyklopedie szerint: „az elviselhetetlen szenvedéstől terhes élet megszüntetése. Az élet irgalmas kioltása, amit a szenvedő maga vagy kérésére más személy hajt végre. Esetenként fájdalommentes halálnak is nevezik. “ Az írásnak érthetően visszhangja volt. Az eutanáziát egyesek helyeselték, a többség ellenezte. E vita nem új keletű. Az ókori bölcsek műveiben számos olyan anyag leírását találhatjuk, amelyek segítségével a reménytelenül beteg szenvedése fájdalommentesen megszüntethető. A görög bölcsek közül többen támogatták az eutanázia gondolatát, mások viszont már akkor is ellenezték. öngyilkosságában segédkezett. Mind a kettő halálos betegségben szenvedett. A halottként azonban az esetet gyilkosságnak nyilvánította. A bíró kijelentette: „Amennyiben a bíróság Kevorkian tettét nem ítéli el, Michigan lesz az USA egyetlen állama, ahol az eutanáziát legalizálták“. Dr. Kevorkian ezután is többször nyilvánosan kijelentette, hogy a tilalom ellenére is bárhol és bármikor folytatja ez irányú tevékenységét. Az idén februárban egyetlen héten A bíróság az orvost felmentette azzal az indoklással, hogy tette nem tekinthető bűncselekménynek. Dr. Admiraal ugyanis önzetlenül akarta megkönnyíteni beteg embertársa szenvedését. Dr. Admiraal szerint a rákbetegségben szenvedők 6-8 százaléka kéri az eutanáziát. A szenvedés csak nagyon kis részüket készteti erre. A többség nem igényli a céltalan, műszerek segítségével meghosszabbított életet. Hollandiában a gyógyítEz is egy vélemény. Az újságkivágást egy komáromi olvasónk küldte be a szerző és a lap megjelölése nélkül. Más esetek, szokások is ismertek. Az ókori Spártában a testi hibával született csecsemőket ledobták egy szikláról. Az eszkimók az ilyen csecsemőket iglóikból kitették a fagyra. Kína egyes vidékein valaha a nyolcadik gyermek után világrajötteket egyszerűen elpusztították. S ebben nem láttak semmi rosszat. Minden kor, társadalom igyekezett erkölcsileg megindokolni törvényeit. A katolikus egyház azután több száz évre véget vetett mindennemű vitának. A hatodik parancsolat (Ne ölj!) félremagyarázhatatlanul halálos bűnné nyilvánította az élet mesterséges kioltását, beleértve a terhesség művi megszakítását és az eutanáziát is. Évente húszezer „emberölés irgalomból“ Az utóbbi évtizedekben az eutanázia ismét széleskörűen vitatott jogi és erkölcsi téma. Bebizonyosodott, hogy bár az eutanáziát a vallás és a törvény egyaránt tiltja, a gyakorlatban egyáltalán nem sorolható a ritka esetek közé. Egy felmérés szerint Hollandiában évente húszezer emberéletét szakítják meg „irgalomból“. Az orvosok feltehetően csupán az esetek tíz százalékát ismerik be. Az eutanáziát alkalmazták annak ellenére is, hogy a holland bíróságok még tavaly is tizenkét évi börtönbüntetést szabhattak ki „az élet együttérzésből történt kioltásáért“. Talán éppen az eutanázia egyre nagyobb elterjedése késztethette a holland törvényhozást annak engedélyezésére. Természetesen szigorúan megszabott elvek, ellenőrizhető szabályok szerint: Ám e döntéshez hozzájárulhatott az a tény is, hogy egy felmérés szerint Nyugat-Európa lakosságának 60-70 százaléka támogatja az eutanázia engedélyezését. Az eutanáziát más országok orvosai is a legszigorúbb tilalom ellenére szintén alkalmazzák. A Kvéty című cseh képes hetilap egyik júniusi számában ismertet néhány esetet. A jó halál angyala Amerikában az eutanázia nagy népszerűsítője dr. Jack Kevorkian, akit a jó halál angyalának is neveznek. Szolgálatai iránt az egész kontinensen nagy az érdeklődés. Hivatalosan az eutanázia nyolc esetében segédkezett, ám a tényleges szám bizonyára jóval nagyobb. Többször állt bíróság előtt, ám a vád alól minden esetben felmentették. Kevorkian különleges műszert szerkesztett azok számára, akik úgy döntöttek, hogy az ő jelenlétében önként végeznek életükkel. A beteg gombnyomására egy tű formaldehidoldatot juttat a bőr alá. Az illető eszméletét veszti és soha többé nem tér magához. Jack Kevorkiant tavaly októberben azzal vádolták, hogy két nő tizenkét gyógyíthatatlan beteg esetében alkalmazta műszerét. Ugyanezen idő alatt tízszer annyi beteg kérte szolgálatát. Bizonyos források szerint az Egyesült Államokban a jó halál angyalainak száma több tízezerre becsülhető. Doktor Halál Pietr Admiraal a hollandiai delfti klinika orvosa. A köztudatban Doktor Halál néven él. Aneszteziológusként - saját bevallása szerint - legkevesebb száz eutanáziát hajtott végre. Neve külföldön is ismert. Az eutanázia törvényesítéséért száll síkra. Az elismert szakorvos így nyilatkozik: „Az eutanáziát nem szívesen alkalmazom. Valóban a legutolsó segítség a halálos betegnek. Előre ilyen segítséget senkinek nem ígérek.“ Első ízben 1986-ban állt bíróság előtt, mert súlyos érelmeszesedésben szenvedő betegnek halálos injekciót adott. A vád szerint a beteg még néhány hónapot élhetett volna. hatatlan beteg a halál két módját választhatja: injekciót vagy pohárban mérget kap. Mindkét esetben több órás eszméletlenség után következik be a halál. A hollandok beszerezhetnek egy kártyát (Credo Card), amelyen az a szöveg áll, hogy tulajdonosa nem ért egyet az eutanáziával. A kártyát állandóan magával hordja, mint valami igazolványt. Lényegében az eutanáziát tiltó nyilatkozat vagy akár végakarat ez olyan esetre, ha az illető baleset, esetleg súlyos betegség következtében már nehezen viselné a szenvedést és maga kérné orvosát, hogy vessen véget kínjainak. Afféle biztosíték, hogy a szenvedéstől való szabadulás csábító lehetőségét is kizárja, aki vallási meggyőződésből az eutanáziát öngyilkosságnak, halálos bűnnek tekinti. Mi történt volna, ha...? Az élet előreláthatatlan helyzeteket szül. Sokszor az orvos is kerülhet válaszút elé. Vegyük alapul egészségügyünk áldatlan helyzetét. Adódhat olyan eset, hogy kórházi ágyak, gyógyszerek szűkében, megfelelő műszerek hiányában az orvosnak döntenie kell, ne kapcsolja-e le az élet funkcióit helyettesítő műszert a meggyőződése szerint menthetetlen betegről, hogy az életmentés reményében egy más betegre kapcsolják át. A döntés nem olyan egyszerű. S feltételezzük, hogy az életet meghosszabbító műszerre szoruló, egyformán esélyes (vagy esélytelen) beteg egyike az orvos rokona, ismerőse vagy barátja... Az ipolyviski Tóth József esetéről lapunkban is írtunk. Öt egy bonyolult szívműtét után orvosai a klinikai halál állapotából, szinte emberfeletti erőfeszítéssel hozták vissza az életbe. Mi történt volna, ha egyszerűen tudomásul veszik a bekövetkezett halált? Vajon egyáltalán lehetett vol- na-e lelkiismeret-furdalásuk, amiért nem próbálkoztak betegük életének meghosszabbításával, mondjuk tizenöt, húsz évvel? Nem is tudjuk mennyivel, mert a „halottaiból feltámadt“ máig is családja körében él. Soha senkinek eszébe se jutott volna az orvosok erkölcsi felelősségének megkérdőjelezése. Mennyi múlik az orvos lelkiismeretén! Az édesapámról végnapjaiban gondoskodó orvos valamivel korábban temette el apósát, aki gyógyíthatatlan betegségben halt meg. Az orvos mondta el, hogy apósát bevihet- te volna a kórházba, ahol infúzóik- kal néhány nappal talán meghosz- szabbíthatták volna az életét. Maga a vő ellenezte felesége édesapja rettenetes kínjainak meghosszabbítását. Talán vétkezett ezzel valamiféle isteni vagy emberi törvény ellen? Lelkiismeret kérdése. Az eutanáziát vallási és világi törvények tiltják, számos országban egyes orvosok ennek ellenére is alkalmazzák. Sokan a szenvedő betegnek nyújtott utolsó szolgálatnak, mások gyilkosságnak tekintik. Elméletben talán egyszerűbb a kettő különválasztása. Egy-egy konkrét esetben azonban az orvos is gondolkodóba esik. Ám töprengenek a jogalkotók és az egy-egy esetben dönteni kényszerülő bírák is. Ahogy a terhesség művi megszakításának engedélyezése vagy tiltása nem egy országban a politikai pártok választási programján is szerepel, az utóbbi években az eutanázia úgyszintén széles körű, nyilvános vita tárgya lett. A végszóra még várnunk kell. Zsilka László M ár a buszmegállóban kiszemeltek, áldozatnak. Ponto- , san úgy festettem, ahogy a zsebe- sek iskolájában az ideális áldozatot elképzelik: a nyári hőségtől kissé elgyügült öregedő úr üres bevásárlótáskával a kezében, akinek a fenekén megfeszülő nadrág a farzseb tájékán azt sejteti, hogy pénz van nála. Persze azokat, akik kiszemeltek, akkor még nem ismertem, bár később visszagondolva úgy tűnt, hogy már láttam őket, amint az aluljáróból kijövet gazellaszökellésekkel elfutottak mellettem. S én hajdani tündöklőbb ifjúkoromra gondolva, elmosolyodtam. Egyetlen villanásnyi volt ez a homályos képfoszlány, amelyet már el is feledtem, amikor a buszmegállóban várakoztam. Aztán egy buszt ügyetlenül el is engedtem, mert mire felé indultam, az ajtói már becsapódtak előttem. Mindezt összevetve ideális áldozat lehettem a szakszerűen vizsgálódók szemében. A következő buszra is lustán mozdultam, mert előbb leolvastam táblájáról az útirányt, aztán még mielőtt a lépcsőjére tehettem volna a lábam, két barnaképű siheder váratlanul elém vágott és vihogva egyetlen pillanatra eltorlaszolta előttem az utat, miközben hátulról másik két siheder, rámtapadva nyomott felfelé a buszra. El kell ismernem, mesteri volt az összjáték. Igazi csapatmunka. És akkor, amint hátulról nyomtak, enyhe érintést éreztem a farzsebem tájékán. Egyetlen pillanatig tartott csupán, de én nyomban felismertem, mert egy régi történésre emlékeztetett. 1947 kora nyarán Budapesten a Keleti pályaudvar előtt éreztem hasonlót, amikor a 83-as villamosra felnyomakodtam, és a farzsebemből kilopták az egész havi ösztöndíjamat. Nyomban megértettem, zsebtolvajok kaptak körül, s a felszálláskor ók támasztották a „művihart“. Ösztönösen a farzsebem felé nyúltam, aztán elmosolyodtam. A pesti kizsebelés óta a farzsebembe pénzt soha nem tettem. Most is csupán néhány szelet toalettpapír lapult benne. Ennek ellenére nem állt le a kezem. Feltűnő mozdulattal ismét begomboltam a zsebem, miközben a szemem fürkészve végigjárattam a társaságon. Ketten, akik a felszállásomat akadályozták, most közönyösen bámultak ki az autóbusz ablakán. Az a fiú viszont, aki a farzsebemet felderítette, már előttem állott, és szemlátomást egy ősz öregúr dudros farzsebe kezdte foglalkoztatni. Társa azonban még mindig mögöttem téblábolt, s jól látta szándékolt gomboló mozdulatomat, fürkésző tekintetemet. Megértette, hogy az akciójuk többé nem titok. Figyelmeztetni akarta társait, s a busz egyik zökkenőjénél ügyesen elém csúszott, odaállt az ismét zsebelni készülő társa mellé, hogy jelezze a veszélyt. Mindez röpke néhány perc alatt játszódott le, s amikor buszunk a következő megállóba érkezett, a vészt felfedező legényke hangosan odaszólt a társainak:- Itt az az élelmiszerbolt, amit keresünk!... Nyilvánvaló jel volt ez a leszállásra. A kivágódó buszajtón elsőnek ugrottak le, és komótos léptekkel az élelmiszerüzlet felé indultak. Nekem is arra vezetett az utam, s amikor látták, hogy mögöttük ballagok, akár a megriadt madársereg, egyetlen rebbenéssel irányt változtattak, nekiugrottak a forgalmas úttestnek, átcikáztak a vágtató autók közt, és a túloldalon eltűntek egy éppen induló autóbusz ajtajában. Z avartan néztem utánuk. Nem tudtam, mit tegyek, s hogy tegyek-e valamit. Ki nem zsebeltek, vádló bizonyíték nem került a kezembe. Komótosan indultam a villamos felé, s közben az egyik zsebes fiúcska finom ujjaira gondoltam, amint a busz túl magasan levő fogantyújába kapaszkodott. Ezekkel a vékony csonté, vibráló ujjakkal akár hegedűművész, virtuóz muzsikus is lehetne, mint egykori ősei. Csak hát a zenegépek világában kinek kell már a cigánymuzsikus? Az élet pedig olyan, hogy mindenkinek csak egy talentumot ad a pénzszerzésre. Muzsikus már nem lehet, marad hát a másik kézműves mesterség, a zsebelés. És ez, amíg pénz és zseb lesz a földön, bizonyosan megmarad. Szőke József A zsebtolvajok 1993. VIII. 8.
