Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-25 / 29. szám
D i/asárrap ■# N egyvenöt évvel ezelőtt mentem férjhez. Nem szerelemből, a szüleim akarták. Egy lakodalomban ismerkedtem meg az urammal, ahol én voltam az egyik nyoszolyólány. Egyszer-kétszer elvitt táncolni, ahogy mások is. Id gondolta volna, hogy házasság lesz belőle. Még csak tizenhét éves voltam, és János már elkezdett hozzám járni. Én restelltem. Attól féltem, hogy a falu a szájára vesz, meg aztán nem is igen akartam én őt. Az az igazság, hogy más legény tetszett. De hiába, ha én annak nem tetszettem. János nagyon akart engem. Hát a szüleim hozzáadtak. Hiába tiltakoztam, sírtam, könyörögtem, az anyám jól megvert, aztán rám ripakodott: mit akarok én, miért nem jó nekem ez a jóra való, módos legény. Minden áron férjhez akartak adni, azt nem nézték, hogy milyen családba kerülök. János nagyon jó volt hozzám. Idővel én is megkedveltem, elvégre is a felesége voltam, de főleg azért, mert sajnáltam amiatt, ahogy a szülei bántak vele. Fiatal házasokként velük laktunk, nemcsak engem nem szíveltek, mint menyecskét, a fiukhoz sem voltak kedvesebbek. Ö is csak arra volt Prüder László felvétele jó, velem együtt, hogy látástól vakulá- sig a földeken dolgozzon. Ingyenbéresként. 1951-ben megszületett a fiunk, Sanyi. A keresztelőt anyámék csinálták, mert az anyósom kijelentette, ő bizony nem fog erre pazarolni. Nekünk magunknak meg nem volt miből. Közösen gazdálkodtunk anyósomékkal, s a pénzt az anyósom kezelte. Anyámék adták a bort, a pálinkát, a húst, így nem maradtunk mégsem szégyenben. Sanyi kám hét hónapos koráig áldott jó gyerek volt, a hangját se lehetett hallani. Aztán, amikor elapadt a tejem, egyszeriben átós lett. Éhes volt, de az anyósom nem akart tejet adni a gyereknek. Mi az urammal éjszakákat nem aludtunk a gyerek miatt, az anyó- somék meg inkább kimentek aludni a pajtába, csak hogy ne hallják a sírását. Augusztusban Szent István ünnepére volt nálunk a búcsú. Nem tudtam mit adni a gyetekre, mert nem volt Un- neplőruhája. Akkoriban még nem nrg- dalódzót hordtak a gyerekek, hanem olyan Ids ruhácskát. Nekünk azonban nem tellett ilyenre. Szóltam hát az uramnak, menjen és kérjen az anyjától egy darabot abból a finom vászonból, amit Amerikából kapott. Gondoltam, vartok belőle a gyereknek egy szép kisruhát. Az anyósom azonban azt mondta a fiának, hogy mikor ő kicsi gyerek volt, csak egy ingecskében járt, és úgy is jó volt. Nem adott a vászonból... Akkor már az uram is megelégelte. Fogta magát és elment dolgozni Csehországba. Azután jött csak az igazi pokol. Az anyósom a fejemhez verte, hogy miattam ment el a fia, merthogy én annyira telhetetlen vagyok, nem elégszem meg azzal, ami van. Én mindent megittam Jánosnak, aki azt irta vissza, hogy csomagoljak össze, és költözzek el a szüléimhez. Egy percig sem gondolkodtam. Az uram azt szerette volna, ha én is elmegyek utána Csehországba. Karlovy Vary mellett dolgozott, építkezésen. Szépen keresett, lakást is adtak volna, én mégsem akartam odaköltözni. A gyerek is kicsi volt, aztán meg attól féltem, hogy visszajönnek a németek, és vissza kell adni a lakást Meg nem is akartam olyan messzire, idegenek közé menni. Nagy szamár voltam, később már megbántam. 1952 nyarán megszületett a lányom, Jolán ka. Az uram hol Csehországban dolgozott, hol meg itthon. Összejött már egy kis pénz is, vagy százezer korona. Akkoriban kezdték mondani, hogy pénzbeváltás lesz. Az uram azt akarta, hogy költsiik el a pénzt, mert nem lesz értéke. De én nem engedtem, házra gyűjtöttünk. Az uram mégis vett egy varrógépet. Annyink maradt a pénzbeváltás után. Ezer koronáért tizet kaptunk. Azt hittem, az uram beleőrül. Tizenhat órákat dolgozott naponta, s most nem maradt semmink... 1956-ban mégiscsak hozzákezdünk az építkezéshez. El sem lehet mondani, mennyit kínlódtunk. Mi ketten csináltunk mindent, ástuk az alapot, raktuk a falat, vakoltunk. Reggel háromkor keltünk és éjjel feküdtünk le. Pénzünk nem volt, kölcsön kellett kérni. De Isten segítségével 1957 őszére felépült a házunk. Még szeptemberben beköltöztünk. Nem volt semmi bútorunk, még a fazekakat, a tányérokat, bögréket is anyámtól hoztam el. Egy fillérünk nem volt, csak a tizenhatezer korona adósság. Az anyósomat majd szétvetette a düh: hogy képzeljük mi ezt, egyszerűen csak elköltözünk, a gazdaságban meg ld fog dolgozni? így azután is hajnali négykor kellett kelnem, hogy anyósoméknál megfejjem a teheneket és elkészítsem a reggelit. Apósom a következő évben eladott egy pár tehenet hatezer koronájával meg egy lovat hétezerért. De mi egy fillért sem kaptunk. Pedig akkor nősült a kománk, és ajándékot kellett volna venni. Elkeseredésemben anyámékhoz mentem panaszkodni, de hiába, ők sem segíthettek. Végül nagyanyám kért kölcsön négyszáz koronát. Amikor ezt anyósom megtudta, rám kiabálta, hogy milyen gazdagok lehetnek az enyimek, ha ennyi pénzt csak úgy odaadnak... Az apósom azután az uramra íratott egy darab földet Szépen termett már az első évben, 12 mázsa búzánk, 6 mázsa zab, 40 zsák krumplink lett. De jött a szövetkezetesítés és megint mindenünk odaletL Beléptünk mi is, mert muszáj volt, dolgoztunk mint a barmok, semmiéit A sok munkától teljesen lefogytam és meg is betegedtem. Az orvosok megmondták, a szívemmel van baj. Az egész évet a kórházban töltöttem, azután meg a fürdőket jártam. Az egyik kivizsgáláson megállapították, hogy terhes vagyok. Az orvos mindenáron rá akart beszélni, hogy vetessem el. Azt mondta, öreg vagyok a szüléshez (38 éves voltam) meg beteg is, még az is lehet, hogy beteg gyerekem születik. Én hallani sem akartam a dologról. 1967 októberében megszületett a kisebbik lányom, Ró- zsika. Igen beteg volt szegénykém, sokat voltam vele a kórházban, a fejére is megoperálták, de azért csak megmaradt, hála a Jóistennek. A fiam közben elvégezte a mezőgazdasági iskolát és berukkolt katonának. De nemsokára hazaengedték, mert lúdtalpa volt. öt nevette az egész falu. Az uram akkor kezdett el inni. Szinte minden este részegen jött haza, folyton összetörte magát, mert elesett a biciklivel vagy nekiment va- laminek.Én már rokkantnyugdíjas voltam, nem dolgoztam, a nyugdíjam kevés volt, csak 260 korona. Az uram a szövetkezetben 1300-at keresett. 1975-ben meghalt az apósom, nemsokára rá az anyósom is. Kétezer koronát örököltünk, az uram egy öltönyt, én meg egy fejkendőt... 1980-ban megoperáltak. Az epémmel volt baj, de azóta sem jöttem rendbe. Folyton orvosokhoz járok , de egyik sem segít rajtam. Felírnak mindenféle gyógyszereket, amelyek nem ártanak, meg nem is használnak. Ha panaszkodom, csak legyintenek. Én nem tudom őket jól megfizetni, hát nem is törődnek velem. Hatvanhárom éves vagyok, s mi jutott nekem az életben? Csak a munka, meg a szenvedés. De Istennek hála, a gyerekeimnek már jobb soruk van, mint nekem volt. Szép családom van, jók hozzám a gyerekeim, mindenben számíthatok rájuk. Hálás vagyok érte az Istennek. A komáromi Szabó Ilonka vallomását lejegyezte S. Forgon Szilvia * Castrum Novum utolsó 300 éve (Hofer Lajos: Érsekújvár városa 1691—1991) „Nem volt nagy ázsiója az elmúlt fél évszázadban a helytörténetírásnak. Gyakorióit pozitivizmussal vádolták, s a hivatalos történetírás ugyan hallgatólag számolt vele, de hangosan fumigálta”, írja Bata Imre egyhelyütt. Fontos, tömör és lényegre törő megállapítása tényfeltáró értékű. Annál is inkább, mert - az említett okokból eredően - a nagy múlttal rendelkező és felbecsülhetetlen eredményeket felvonultató prezentáló magyar helytörténetírás művileg megszakított folytonossága olyan károkat okozott az egyetemes magyar kultúrtörténetnek, amelynek felszámolása nem lesz könnyű feladat. Ezért is kell megbecsülnünk minden olyan igyekezetei (kutatót, szerzőt és könyvkiadási szándékot!, amelyek elsődleges feladatuknak tartják történelmi, néprajzi és kulturális örökségünk rögzítését, ápolását és átadását. Ezért kell megbecsülnünk Hofer Lajos könyvét is, amely az Érsekújvári Városi Hivatal gondozásában látott napvilágot Érsekújvár városa (1691-1991) címmel. Már a pengevékony könyvecske alcíme (A város történelmének áttekintése) is sokatmoDdóan árulkodik annak tartalmáról. A tudós tanár-szerző, Hofer Lajos több évtizedes helytörténeti kutatásainak eredményeként veheti kézbe az olvasó ezt a figyelemre méltó dolgozatot. Az Érsekújvár várossá válásának 300. évfordulójára megjelentetett munka pontosan ennek a háromszáz évnek a hosszmetszetét adja: egyetlen hosszú mozaiksor kép&en visszapergetve a mára már történelemmé merevedett századokat és a lassan már a feledés homolyába vezető múltak Könyvünket RNDr. Stefan Prónay alpolgármester előiszavíval indítja útjára a Kiadó. Már elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy Érsekújvár városa és a régió prehistóriájáról, illetve előtörténetéről szívesen olvastam volna egy rövid áttekintést. Szerzőnk könyvecskéjét - amelynek terjedelme 40 oldal - három fejezetre tagolta, mégpedig az Érsekújvár - kiváltságos város, Az újjáépítés kora és a Felgyorsuló városiasodás a kiegyezés korában dm alatt. A török hódoltság végnapjaival, az érsekújvári erősség világtörténelmi jelentőségű felszabadításával (1685. augusztus 19.) vehetjük kézbe a történelem fonalát, mindez I. Lipót király (1657-1705) uralkodásának idején. A törökök által megszállt területek megtisztítását követően a felszabadított Érsekújvárt Széchényi György esztergomi érsek városi jogokkal ruházta fel. A „török időkre” szóló kiváltságlevelet - dr. Haiczl Kálmán történész értő fordításában feltétlenül szükséges lett volna beépíteni a dolgozatba. Szerzőnknek a jobbágyviszonyokról rajzolt gyorsképét követően máris a ku- ruckotban találjuk magunkat, amely egyértelműen „Érsekújvár és környéke egyik legjelentősebb történelmi időszaka”. A recenzens most kötelességének tartja, hogy Hofer Lajos önvallomásos sorait - amely nem csak e korra vonatkozik - ide másolja: „Mint hivatásos történész megjegyzem, hogy az elmúlt négy évtized alatt a történelemoktatásban súlyos hibákat követtek el, éppen ezért nekünk, hivatásos történészeknek erkölcsi kötelességünk, hogy ezeket a hibákat tőlünk telhetőleg korrigáljuk. Ez a szándék vezérelt arra, hogy most a kuruckorról tárgyilagosan írjak.” Viszont az is igaz, hogy a szerző, e kor taglalása közben szinte teljes egészében a korábbi forrásmunkákra hagyatkozik, de néhány - a saját kutatások alapján beépített - helytörténeü, kultúrtörténeti és statisztikai adata, jótékonyan frissíti könyvének első fejezetét. A helytörténeti munka 2. fejezete - Az újjáépítés kora - (vagyis a reformkor) rövid, de izgalmas olvasmány; a helyi viszonyokról legfontosabb tudnivalókat kapja kézhez az olvasó - terebélyesedik a város, nemzetiségi összetétele színesedik, iparos céhek alakulnak, beindul egy virágzó gazdasági fejlődés és kereskedelem. Kápolnák, üzemek, iskolák épülnek: vasút létesül, bevezetik a közvilágítást, 1862-ben népszámlálást tartanak, 8992 lakosa volt a városnak. Sajnos, de az 1848-49-es szabadságharcról, illetve Érsekújvár városának a forradalomban vállalt szerepéről és vélt kapcsolatáról egyetlen utalást sem találunk. Számomra, a Felgyorsuló városiasodás és polgárosodás a kiegyezés korában című zárófejezet a legérdekesebb, hiszen a szerző itt adja közre helytörténeti kutatásainak legfontosabb eredményeit. A kiegyezés korának - a dualizmus - kezdeti szakaszát ecsetelve, felgyorsulnak az események, peregnek az évtizedek, s a tudnivalók olyan áradatát tárja fel előttünk Hofer Lajos, hogy azt felsorolni is lehetetlen. Érti a dolgát, s teszi mindezt egy igazi lokálpatrióta nemes egyszerűségével. Habár nyelvezete olykor szürke, néhány adata pontosításra szorul, tárgyát és témáját nem mindig tudja kellően kibontani. A recenzens még egy helyreigazítással tartozik az olvasónak: a kötet alcíme (1691-1991) Hát így állunk Délutáni szemlére indulok a kerttelepen. Körbejárom a szomszédokat, összehasonlítom saját termésemet a másokéval A telep hétköznap déltájban még elhagyott. Csak az egyiknél leszek figyelmes két munkaruhás alakra. Szaporán, marokszámra tépik a hagymát, húzgálják a burgonyát. Mindezt zsákba szólják. Gyanús a dolog. A kert gazdáját csak látásból ismerem, de a két férfi határozottan idegen. Rájuk szólok.- Hé! Maguk mit csinálnak? Az egyik a teli zsákot, a kert másik végében, a kerítésen kívül álló régi típusú Skoda felé cipeli A drótkerítésen vágott lyuk tátong, ezen keresztül, nem a kapun lép ki a kertből Tolvajok! - öltik fel bennem.- Mit keresnek itt? A hozzám közelebbi munkaruhás éppen a szép nagyra nőtt karalábét tépi és tömi zsákjába. Egy pillanatra felnéz, megvető pillantást lövell felém. Szóra sem méltat Még néhányszor megszólítom őket, miközben szó nélkül, zavartalanul végzik munkájukat, s mint akik jól végezték dolgukat, távoznak. Estefelé megérkezik a gazda.- Látogatói voltak- Csak nem?- Tolvajok... Délután, fényes nappaL Együtt megyünk a kertjébe. Körülnéz.- Szépen kitakarították... Bennem forr az indulat, ő meglepően nyugodL- Megyünk a rendőrségre. Láttam őket, a kocsijukat is. A fehér Skoda első sárhányója horpadt. Könnyen elfogják őket Csodálkozva mereszti rám a tekintetét.- Ugyan minek? Próbálom meggyőzni Tétlenül nézzük, hogy pimaszul, jelenlétünkben meglopnak bennünket?- Nincs értelme - mondja higgadtan. Felháborodásomra csak mosolyog.- A rendőrség felveszi a jegyzőkönyvet, s akkor mi lesz?- Kinyomozzák és megbüntetik a tolvajokat!- Annyi a lopás, hogy a rendőrség nem győzi a jegyzőkönyveket írni, nyomozásra már nem marad idejük.- Valamit csak tesznek?- Tesznek. A jegyzőkönyvet teszik a többi közé.- Ilyen lesújtó a véleménye a rendőrökről? zs .L ugyanis nem fedi a valóságot, illetve a szerző nem követi nyomon a város helytörténetét a mai napig. Igaz, hogy az 1945-ös évvel, vagyis a második világháború befejeztével zárul a dolgozat, de a két világháború közötti korszakra, s annak rögzítésére méltó eseményeire csupán néhány kurta utalást tesz a szerző. Azt viszont már egyenesen a könyv erényének tartom, hogy a város utóbbi - közel - öt évtizedének történései, már nem kaptak helyet a könyvecske lapjain. Mert az objektív történelmi rálátáshoz idő szükségeltetik, s ezt Hofer Lajos „befejező” sorai is kellően alátámasztják: „Az elmúlt évtizedek történelmének alapos, pontos és objektív feldolgozása a jövő feladata, sok még a felderítésre váró feladat, sok még a fehér folt, ezért jól felkészült közgazdászok, szociológusok, politológusok és történészek szorgalmas és becsületes munkájára van szükség, hogy végül majd összeálljon egy teljesebb kép városunk közelmúltjáról és jelenéről a következő korok számára.” Hofer Lajos 1000 példányban megjelent várostörténeti munkáját (címlapját Luzsica Lajos itt közölt tusrajza díszíti) a felhasznált irodalom jegyzéke és az igénytelenül megválogatott és összeállított képmelléklet (kilenc korabeli fotó) zárja. A lapalji jegyzetek hiánya és néhány korábbi jószándékú észrevétel mellett, mintegy összegzésként azt is el kell mondanunk, hogy szerzőnk egy fontos és érdekes munkával gyarapította a magyar helytörténeti irodalmat. Diákok, tanárok és történelembúvárok haszonnal forgathatják - gyarapodva és épülve általa. Vörös Péter 1993. vra. 1.
