Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-11 / 27. szám
R Vasárnap •« K ing erős. Nem engedi, hogy betörjék, összeroppantsák. Egy észak-afrikai sivatag kellős közepén, katonai büntetőtáborban lázad fel lelketlen parancsnoka ellen. King a brit hadsereg néger közkatonája. Fogolytársainak, épp a bőre színe miatt: örökös céltábla. Felügyelői sem a szabadságától megfosztott embert, hanem a háborút megtagadó elítéltet látják benne, akit végsőkig kizsigerelhetnek, megalázhatnak. King azonban nem adja meg magát. Futtathatják tűző napon, dögnehéz felszereléssel a hátán, századszor is felmegy a dombra. Ő aztán bírja. Kemény fickó. De ha egyszer úgy dönt, hogy elég, többé nem áll be a sorba. Egyenruhájából teljesen kivetkőzve, mezítelen testére amerikai zászlót csavarva, egyedül száll szembe a tábor „vezérkarával“. Ray Rigby A domb című nagy sikerű regényének színpadi változatában, amelyet a Pesti Színház mutatott be ez év tavaszán, Kálid Artúr játssza Kinget. Az a fiú, aki 1988-ban Ki mit tud?-ot nyert, majd az Angyalbőrben című tévéfilmsorozat fekete „olajbogyójaként“ jelezte: jó színész lesz belőle. Friss diplomával a kezében szeptembertől á Vígszínház tagjaként kezdi el pályáját, A dombban nyújtott alakításáért pedig közkatonából máris tizedessé léptették elő. Kálid Artúr elindult • Sok dombot kellett megmásznia, amíg eljutott Rigby Dombjáig?- Rengeteget. Az ember állandóan dombokkal találja szemben magát. Könnyebb, nehezebb, izgalmas és kevésbé izgalmas feladatokkal, amelyeket le akar küzdeni. Célok nélkül nem sokat érne az élet, a nagy célokhoz pedig kis célokon keresztül lehet eljutni. Az út, amely a Vígszínházig vezetett, rövid volt, hiszen fiatal vagyok, de tele megpróbáltatással, mert hányatott gyermekkorom volt. Anyám elhagyott, apámat nem is ismerem, az intézetről, a nevelőszüleimről beszéltem már. Életemnek ezzel a fejezetével egyelőre nem is akarok többet foglalkozni. Előre nézek, nem hátra; nem szeretnék megbotlani. A küzdelmektől nem félek, beletanultam én már ebbe is, volt rá lehetőségem számtalan. Annak örülök, hogy belül szabadnak érezhetem magam. így volt ez az intézetben is, ott sem akartak befolyásolni. Én magam döntöttem el, hogy színész leszek. • A legmagasabb dombnak hogy indult neki?- A főiskolának? Eddig ugyanis az volt a legmagasabb. Megtanultam küzdeni, erővel és kitartással hosszú távon futni. Nagyon sok kérdőjel volt bennem, de egyvalamit biztosan tudtam. Ha rögtön az első rosta után kirúgnak a felvételiről, akkor az nem azt jelenti, hogy tehetségtelen vagyok, hanem hogy nem kellek. Hogy nincs szükségük színes bőrű magyarra. Akkor nem is próbálkoztam volna többé, ezt jó előre eldöntöttem. De azt mondtam: ha a második vagy a harmadik forduló után tanácsolnak el, akkor még futok egy-két kört. A kapu szerencsére elsőre megnyílt előttem, bent, a főiskolán azonban újabb és újabb akadályok vártak. Első félévkor azt hittem, kész.vége, leszerepeltem. Addig olyan verseket választottam, amelyek az én egyéniségemet tükrözték, tehát nem okozhattak komolyabb gondot, a kapott feladatok viszont nemegyszer elbizonytalanítottak. Küszködés közben gyakran meginog az ember, úgy érzi, nem is kellene színpadra lépnie, valahol másutt a helye. A mélypontról az osztályfőnököm hozott föl, aki kezdettől fogva bízott bennem, s ezt el is mondta számtalanszor. Második évben három hónapig Sinkó László tanított bennünket színészmesterségre. Nagyon nagy leckék voltak azok. Féltünk bemenni a próbára, mert tudtuk, három óra kínszenvedés vár ránk. Görcsöket szült bennünk a megfelelési vágy. Hibát hibára halmoztunk, mert láttuk: milyen jó ö, és milyen rosszak vagyunk mi. Lassan, nagyon lassan sikerült csak lecsípni egy-egy morzsát a tudásából. • Harmadévesként a Merlin színpadán és a Pesti Színházban kapott jelentősebb feladatot. Shelagh Delaney Egy csepp méze dráma a javából, Joe Orton darabja, az Amit a lakáj látott vérbő komédia. Melyikbén volt nehezebb dolga?- Mindkét előadásnak megvolt a maga nehézsége. A Mézben súlyosabb volt a feladat, a Lakájban a megfelelési kényszertől szenvedtem. Azt akartam, hogy a jó színészek mellett engem is észrevegyenek, és ne a másságom, hanem a játékom legyen szembetűnő. De hiába igyekeztem, nem voltam jó. Nem tudtam felszabadultan mozogni. A vígjátékhoz egyébként sem elég a lélek, oda külön szakmai tudás kell. A poentírozás szabályait nem lehet otthon, négy fal közt gyakorolni. • Kingben, gondolom, nemegyszer magára ismert.- Igen, hasonlítunk egymásra. Az igazságtalanságot, az esztelenséget, a megalázást én sem bírom elviselni. Gimnazistaként még az igazgatómmal is vitába szálltam, osztályfőnökömnek pedig, amikor nem látta be, hogy rosszul ítélkezett, a lába elé vágtam a vödröt. Odamondós vagyok én is, csak az én megjegyzéseimben irónia van, Kingre pedig inkább a huncutság, a kamaszos pimaszság jellemző. Jó ez a szerep, szeretem is játszani nagyon,- hiszen édes a gyümölcse. De ugyanígy vagyok a Jób könyvével is, amelyben zsoltárt énekelve, báránnyal a vállamon a Biblíás embert alakítom, aki a darab elején felvezeti, a végén pedig lezárja a történetet. • Marton László mikor szólt, hogy szerződtetni szeretné?- Még januárban, a Jób bemutatója után. • Meglepődött?- Nem. Akkor lepődtem volna meg, ha nem ez történik. Éreztem, hogy számol velem, láttam az arcán. A Vígszínházát egyébként én sakkoztam ki magamnak. Ha a Madách Színházba mentem volna gyakorlatra, Jeant játszhattam volna Strindberg darabjában, a Júlia kisasszonyban. A Vígszínház semmit sem ígért, ilyen értelemben tehát a bizonytalant választottam, és az lett most mégis a biztos hely, ahol szeretném jól érezni magam. A kételyeim továbbra is pontosan működnek, tudom, mire kell vigyáznom a színpadon és a korlátáimmal is tisztában vagyok. A hajamat Kapás Dezső kérésére vágattam le, mert azt mondta: hosszú fürtjeimmel még inkább az vagyok, aki. Mostani frizurámmal, remélem, többféle szerepet játszhatok. • Az a gyűrű az ujján...- ... kínai arany. • Kingé vagy Kálid Artúré?- Az enyém, de párja is van. Szabó G. László Helyey Zsuzsa felvétele 1993. VII. 18. GRETA és LAYLA Greta Scacchi, az olasz sztár több nyelven beszélő, kozmopolita színésznő — állítja róla a Gioia. A leghíresebb rendezőkkel és színészekkel (James Ivory, Margarethe von Trotta, Taviani fivérek, Robert Altman, Andrew Birkin, Peter Coyote, Harrison Ford, Tom Berenger) dolgozott Amerikában és Európában egyaránt. A harminckét éves színésznő Milánóban született: apja olasz műkereskedő, anyja angol balerina. Greta gyermekkora óta járja a világot. Angliában nevelkedett, tizenöt éves volt, amikor édesanyjával Ausztráliába költöztek. Jelenleg is ott él, egyéves kislányát neveli.- A világ melyik részén talált önmagára? - kérdezi tőle a lap riportere.- Mindig gyökerek nélküli, igazán sehova se tartozó csavargó voltam, és harcolnom kellett azért, hogy megtaláljam belső egyensúlyomat. Együtt élt bennem a vágy, hogy Ausztráliába költözhessek, és a nosztalgia Olaszország, szülőhazám iránt. Tizenöt évesen kerültem Sydneybe: ez volt az első hely, ahol igazán otthon éreztem, érzem magam. Londonban nagyon aktivan, de állandó stresszben éltem. Itt viszont, mintha a paradicsomban lennék, egy olyan földdarabon, amely még nincs megművelve, amelyet még nem érintett emberi kéz. Az ittlakók kedvesek, szívélyesek, és a fiatalok nem veszítették el a reményüket, hogy fel tudnak építeni egy szebb jövőt. Bár az építészet nem igazán szép, egy kicsit olyan, mint Los Angelesben, de a természet szépsége valami különleges, egyedülálló.- Miért hagyta el Los Angelest, és költözött a világtól ilyen távoli helyre, ráadásul épp akkor, amikor Amerikában a siker csúcsán volt?- Pihenni akartam, ehhez viszont nyugalomra van szükségem. S ezt itt, Hollywoodtól távol találtam meg. Reggel, amikor kinyitom az ablakot és kinézek, minden alkalommal csodálattal tekintek a végtelenbe. Ideális hely ez a gyerekeknek, mert akár éjszaka is felügyelet nélkül sétálhatnak az utcán, senki sem zaklatja őket. Amikor felkel a nap, és friss a levegő, kimegyek a kislányommal, és arra gondolok, mennyire más London és Milánó: gyönyörű városok, igaz, de túlságosan szeny- nyezett a levegőjük. A természet itt erőt ad, felszabadít. Nem akarom, hogy az életem csak a sikerről és a pénzről szóljon. — A filmet vagy a színpadot szereti jobban? — Ausztráliában elsősorban mint színpadi színésznőt ismernek, Angliában viszont filmszínésznőként fogadtak el inkább. Bevallom, a színpad a gyöngém, a színpadi darabok olyan tökéletesek, hogy a színész akár nüanszokból tudja felépíteni a figurát, különösen a klasszikus darabok esetében. Boldog vagyok, hogy sikerült eljátszanom szerepálmaimat, Ibsen Nóráját és Strindberg Júlia kisasszonyát. — Be tudja osztani úgy az idejét, hogy az elfoglaltságok mellett, egyik kontinensről a másikra utazva, jusson ideje a gyerekére is? — Szervezés kérdése az egész. Hozzászoktam már, hogy Layla élet- rimusához kell igazodnom. Nem zavar, hogy szokatlan időpontokban, éjszaka, hajnalban kell hozzá felkelnem, és el kell őt látnom. Szeretném, ha mindig mellettem lenne, egyáltalán nem örülnék, ha dadusra kellene bíznom. Ezért pici korától magammal hordom hol Amerikába, hol Európába, és még soha nem volt vele gondom. Sydneyben már három hónappal a szülés után játszottam a Júlia kisasszonyban. Egy évvel előbb írtam alá a szerződést, és amikor terhes lettem, nem adtam vissza, úgy döntöttem, megformálom a szerepet, bár nem sok volt már hátra a szülésig. Nagyon kemény, fárasztó munka volt, de megérte, mert a darabnak óriási sikere lett, és ez kárpótolt az áldozatokért. Szerencsére édesanyám sokat segített, vállalta a kislányt, bár a próbák között mindig rohantam haza, hogy vele lehessek.- Jelenleg szabadságát tölti. Nem nehéz visszautasítani az ajánlatokat, csak hogy minden idejét a gyerekével tölthesse?- Egyáltalán nem. Pillanatnyilag nem áll szándékomban, hogy dolgozzak. Boldog vagyok, hogy a kislányom mellett és a családommal lehetek. Layla rendkívül élénk gyerek, teli van energiával, mindenért lelkesedik. Számomra nagy öröm, hogy vidámnak és derűsnek látom. Ausztráliában jelenleg óriási hőségek vannak, ezért mindennap elmegyünk a tengerhez. Layla képes órákat tölteni a vízben, semmitől se fél, a hullámoktól se. Kielégít, hogy látom, milyen gyorsan nő, és nem akarok elveszíteni egyetlen pillanatot sem, mert ezek a napok olyan szépek, felhőtlenek, hogy talán már nem is lesznek ilyenek. Igaz, elárasztanak szerepajánlatokkal, rengeteg szövegkönyvet kapok, de se kedvem, se időm nincs, hogy elolvassam őket. Valószínűleg néhány hónap múlva konkrétabbat tudok mondani James Ivory újabb tervéről, amelytől nagyon sokat remélek, és akkor talán visszatérek a reflektor- fénybe.- Layla kire hasonlít, Önre vagy az apjára, Vincent D’Onofrióra?- Először azt hittem, hogy inkább az apjára hasonlít, de amikor kezembe került egy gyerekkori fényképem, rádöbbentem, hogy most ugyanolyan, mint én voltam annak idején.- Rég megszületett a gyermekük, de önök még mindig nem házasok.- Elnézést, de ez nem tartozik senkire... Magánügy.
