Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-07-11 / 27. szám

R Vasárnap •« K ing erős. Nem engedi, hogy betörjék, összeroppantsák. Egy észak-afrikai sivatag kellős közepén, katonai büntetőtáborban lázad fel lelketlen parancsnoka ellen. King a brit hadsereg néger közkatonája. Fogolytársainak, épp a bőre színe miatt: örökös céltábla. Felügyelői sem a szabadságától megfosztott embert, hanem a háborút megtagadó elítéltet látják benne, akit végsőkig kizsigerelhetnek, megalázhatnak. King azonban nem adja meg magát. Futtathatják tűző napon, dögnehéz felszereléssel a hátán, századszor is felmegy a dombra. Ő aztán bírja. Kemény fickó. De ha egyszer úgy dönt, hogy elég, többé nem áll be a sorba. Egyenruhájából teljesen kivetkőzve, mezítelen testére amerikai zászlót csavarva, egyedül száll szembe a tábor „vezérkarával“. Ray Rigby A domb című nagy sikerű regényének színpadi változatában, amelyet a Pesti Színház mutatott be ez év tavaszán, Kálid Artúr játssza Kinget. Az a fiú, aki 1988-ban Ki mit tud?-ot nyert, majd az Angyalbőrben című tévéfilmsorozat fekete „olajbogyójaként“ jelezte: jó színész lesz belőle. Friss diplomával a kezében szeptembertől á Vígszínház tagjaként kezdi el pályáját, A dombban nyújtott alakításáért pedig közkatonából máris tizedessé léptették elő. Kálid Artúr elindult • Sok dombot kellett megmásznia, amíg elju­tott Rigby Dombjáig?- Rengeteget. Az ember állandóan dom­bokkal találja szemben magát. Könnyebb, nehezebb, izgalmas és kevésbé izgalmas fela­datokkal, amelyeket le akar küzdeni. Célok nélkül nem sokat érne az élet, a nagy célok­hoz pedig kis célokon keresztül lehet eljutni. Az út, amely a Vígszínházig vezetett, rövid volt, hiszen fiatal vagyok, de tele megpróbál­tatással, mert hányatott gyermekkorom volt. Anyám elhagyott, apámat nem is ismerem, az intézetről, a nevelőszüleimről beszéltem már. Életemnek ezzel a fejezetével egyelőre nem is akarok többet foglalkozni. Előre nézek, nem hátra; nem szeretnék megbotlani. A küzdel­mektől nem félek, beletanultam én már ebbe is, volt rá lehetőségem számtalan. Annak örülök, hogy belül szabadnak érezhetem ma­gam. így volt ez az intézetben is, ott sem akartak befolyásolni. Én magam döntöttem el, hogy színész leszek. • A legmagasabb dombnak hogy indult neki?- A főiskolának? Eddig ugyanis az volt a legmagasabb. Megtanultam küzdeni, erővel és kitartással hosszú távon futni. Nagyon sok kérdőjel volt bennem, de egyvalamit biztosan tudtam. Ha rögtön az első rosta után kirúgnak a felvételiről, akkor az nem azt jelenti, hogy tehetségtelen vagyok, hanem hogy nem kel­lek. Hogy nincs szükségük színes bőrű ma­gyarra. Akkor nem is próbálkoztam volna többé, ezt jó előre eldöntöttem. De azt mond­tam: ha a második vagy a harmadik forduló után tanácsolnak el, akkor még futok egy-két kört. A kapu szerencsére elsőre megnyílt előttem, bent, a főiskolán azonban újabb és újabb akadályok vártak. Első félévkor azt hittem, kész.vége, leszerepeltem. Addig olyan verseket választottam, amelyek az én egyéni­ségemet tükrözték, tehát nem okozhattak ko­molyabb gondot, a kapott feladatok viszont nemegyszer elbizonytalanítottak. Küszködés közben gyakran meginog az ember, úgy érzi, nem is kellene színpadra lépnie, valahol má­sutt a helye. A mélypontról az osztályfőnö­köm hozott föl, aki kezdettől fogva bízott bennem, s ezt el is mondta számtalanszor. Második évben három hónapig Sinkó László tanított bennünket színészmesterségre. Na­gyon nagy leckék voltak azok. Féltünk be­menni a próbára, mert tudtuk, három óra kínszenvedés vár ránk. Görcsöket szült ben­nünk a megfelelési vágy. Hibát hibára hal­moztunk, mert láttuk: milyen jó ö, és milyen rosszak vagyunk mi. Lassan, nagyon lassan sikerült csak lecsípni egy-egy morzsát a tudá­sából. • Harmadévesként a Merlin színpadán és a Pesti Színházban kapott jelentősebb felada­tot. Shelagh Delaney Egy csepp méze dráma a javából, Joe Orton darabja, az Amit a lakáj látott vérbő komédia. Melyikbén volt nehe­zebb dolga?- Mindkét előadásnak megvolt a maga ne­hézsége. A Mézben súlyosabb volt a feladat, a Lakájban a megfelelési kényszertől szenved­tem. Azt akartam, hogy a jó színészek mellett engem is észrevegyenek, és ne a másságom, hanem a játékom legyen szembetűnő. De hiába igyekeztem, nem voltam jó. Nem tud­tam felszabadultan mozogni. A vígjátékhoz egyébként sem elég a lélek, oda külön szak­mai tudás kell. A poentírozás szabályait nem lehet otthon, négy fal közt gyakorolni. • Kingben, gondolom, nemegyszer magára ismert.- Igen, hasonlítunk egymásra. Az igaz­ságtalanságot, az esztelenséget, a megalázást én sem bírom elviselni. Gimnazistaként még az igazgatómmal is vitába szálltam, osztályfő­nökömnek pedig, amikor nem látta be, hogy rosszul ítélkezett, a lába elé vágtam a vödröt. Odamondós vagyok én is, csak az én megjegy­zéseimben irónia van, Kingre pedig inkább a huncutság, a kamaszos pimaszság jellemző. Jó ez a szerep, szeretem is játszani nagyon,- hiszen édes a gyümölcse. De ugyanígy vagyok a Jób könyvével is, amelyben zsoltárt énekel­ve, báránnyal a vállamon a Biblíás embert alakítom, aki a darab elején felvezeti, a végén pedig lezárja a történetet. • Marton László mikor szólt, hogy szer­ződtetni szeretné?- Még januárban, a Jób bemutatója után. • Meglepődött?- Nem. Akkor lepődtem volna meg, ha nem ez történik. Éreztem, hogy számol ve­lem, láttam az arcán. A Vígszínházát egyéb­ként én sakkoztam ki magamnak. Ha a Ma­dách Színházba mentem volna gyakorlatra, Jeant játszhattam volna Strindberg darabjá­ban, a Júlia kisasszonyban. A Vígszínház semmit sem ígért, ilyen értelemben tehát a bizonytalant választottam, és az lett most mégis a biztos hely, ahol szeretném jól érezni magam. A kételyeim továbbra is pontosan működnek, tudom, mire kell vigyáznom a színpadon és a korlátáimmal is tisztában vagyok. A hajamat Kapás Dezső kérésére vágattam le, mert azt mondta: hosszú fürtje­immel még inkább az vagyok, aki. Mostani frizurámmal, remélem, többféle szerepet játszhatok. • Az a gyűrű az ujján...- ... kínai arany. • Kingé vagy Kálid Artúré?- Az enyém, de párja is van. Szabó G. László Helyey Zsuzsa felvétele 1993. VII. 18. GRETA és LAYLA Greta Scacchi, az olasz sztár több nyelven beszélő, kozmopolita színésznő — állítja róla a Gioia. A leghíresebb rendezőkkel és színészekkel (James Ivory, Margarethe von Trotta, Taviani fivérek, Robert Altman, Andrew Birkin, Peter Coyote, Harrison Ford, Tom Berenger) dolgozott Amerikában és Európában egyaránt. A harminckét éves színésznő Milánóban született: apja olasz műkereskedő, anyja angol balerina. Greta gyermekkora óta járja a világot. Angliában nevelkedett, tizenöt éves volt, amikor édesanyjával Ausztráliába költöztek. Jelenleg is ott él, egyéves kislányát neveli.- A világ melyik részén talált önma­gára? - kérdezi tőle a lap riportere.- Mindig gyökerek nélküli, igazán sehova se tartozó csavargó voltam, és harcolnom kellett azért, hogy megtaláljam belső egyensúlyomat. Együtt élt bennem a vágy, hogy Ausztráliába költözhessek, és a nosztalgia Olaszország, szülőha­zám iránt. Tizenöt évesen kerültem Sydneybe: ez volt az első hely, ahol igazán otthon éreztem, érzem ma­gam. Londonban nagyon aktivan, de állandó stresszben éltem. Itt viszont, mintha a paradicsomban lennék, egy olyan földdarabon, amely még nincs megművelve, amelyet még nem érintett emberi kéz. Az ittlakók kedvesek, szívélyesek, és a fiatalok nem veszítették el a reményüket, hogy fel tudnak építeni egy szebb jövőt. Bár az építészet nem igazán szép, egy kicsit olyan, mint Los An­gelesben, de a természet szépsége valami különleges, egyedülálló.- Miért hagyta el Los Angelest, és költözött a világtól ilyen távoli helyre, ráadásul épp akkor, amikor Amerikában a siker csúcsán volt?- Pihenni akartam, ehhez viszont nyugalomra van szükségem. S ezt itt, Hollywoodtól távol találtam meg. Reggel, amikor kinyitom az ablakot és kinézek, minden alkalom­mal csodálattal tekintek a végtelen­be. Ideális hely ez a gyerekeknek, mert akár éjszaka is felügyelet nél­kül sétálhatnak az utcán, senki sem zaklatja őket. Amikor felkel a nap, és friss a levegő, kimegyek a kislá­nyommal, és arra gondolok, mennyi­re más London és Milánó: gyönyörű városok, igaz, de túlságosan szeny- nyezett a levegőjük. A természet itt erőt ad, felszabadít. Nem akarom, hogy az életem csak a sikerről és a pénzről szóljon. — A filmet vagy a színpadot szere­ti jobban? — Ausztráliában elsősorban mint színpadi színésznőt ismernek, Ang­liában viszont filmszínésznőként fo­gadtak el inkább. Bevallom, a szín­pad a gyöngém, a színpadi darabok olyan tökéletesek, hogy a színész akár nüanszokból tudja felépíteni a figurát, különösen a klasszikus da­rabok esetében. Boldog vagyok, hogy sikerült eljátszanom szerepál­maimat, Ibsen Nóráját és Strindberg Júlia kisasszonyát. — Be tudja osztani úgy az idejét, hogy az elfoglaltságok mellett, egyik kontinensről a másikra utazva, jus­son ideje a gyerekére is? — Szervezés kérdése az egész. Hozzászoktam már, hogy Layla élet- rimusához kell igazodnom. Nem za­var, hogy szokatlan időpontokban, éjszaka, hajnalban kell hozzá felkel­nem, és el kell őt látnom. Szeretném, ha mindig mellettem lenne, egyálta­lán nem örülnék, ha dadusra kellene bíznom. Ezért pici korától magam­mal hordom hol Amerikába, hol Eu­rópába, és még soha nem volt vele gondom. Sydneyben már három hó­nappal a szülés után játszottam a Jú­lia kisasszonyban. Egy évvel előbb írtam alá a szerződést, és amikor terhes lettem, nem adtam vissza, úgy döntöttem, megformálom a szere­pet, bár nem sok volt már hátra a szülésig. Nagyon kemény, fárasztó munka volt, de megérte, mert a da­rabnak óriási sikere lett, és ez kárpó­tolt az áldozatokért. Szerencsére édesanyám sokat segített, vállalta a kislányt, bár a próbák között min­dig rohantam haza, hogy vele le­hessek.- Jelenleg szabadságát tölti. Nem nehéz visszautasítani az ajánlatokat, csak hogy minden idejét a gyereké­vel tölthesse?- Egyáltalán nem. Pillanatnyilag nem áll szándékomban, hogy dol­gozzak. Boldog vagyok, hogy a kis­lányom mellett és a családommal lehetek. Layla rendkívül élénk gye­rek, teli van energiával, mindenért lelkesedik. Számomra nagy öröm, hogy vidámnak és derűsnek látom. Ausztráliában jelenleg óriási hősé­gek vannak, ezért mindennap elme­gyünk a tengerhez. Layla képes órá­kat tölteni a vízben, semmitől se fél, a hullámoktól se. Kielégít, hogy lá­tom, milyen gyorsan nő, és nem akarok elveszíteni egyetlen pillana­tot sem, mert ezek a napok olyan szépek, felhőtlenek, hogy talán már nem is lesznek ilyenek. Igaz, elárasz­tanak szerepajánlatokkal, rengeteg szövegkönyvet kapok, de se ked­vem, se időm nincs, hogy elolvassam őket. Valószínűleg néhány hónap múlva konkrétabbat tudok mondani James Ivory újabb tervéről, amelytől nagyon sokat remélek, és akkor talán visszatérek a reflektor- fénybe.- Layla kire hasonlít, Önre vagy az apjára, Vincent D’Onofrióra?- Először azt hittem, hogy inkább az apjára hasonlít, de amikor kezem­be került egy gyerekkori fényké­pem, rádöbbentem, hogy most ugyanolyan, mint én voltam annak idején.- Rég megszületett a gyermekük, de önök még mindig nem házasok.- Elnézést, de ez nem tartozik senkire... Magánügy.

Next

/
Thumbnails
Contents