Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-11 / 27. szám
Például a piac. Állok a kígyózó sor végén, türelmesen, jámboran (valahol a kígyó elején olcsó cseresznyét árulnak), és hallgatom a világot. Már ami itt látható és hallható belőle, ezen a pár négyzetméteren összezsúfolva, egymás sarkára terelve. A kígyó hosszú és egyenetlen, valahogy úgy terül el, mint lusta kutya farka az álmos porban. Néha megmozdul, rándul egyet, csosszan, ácsorog tovább. Megint csosszan, hullámzik, mozdulatlanná merevedik. Nem is lenne semmi gond, ha a faroknak úgy a közepe tája nem egy ingerült árus standja előtt húzódna, akinek így rontja az esélyeit. Hiába ácsorog, morog a bajsza alatt, a sor takarásában alig van reménye, hogy valaki észrevegye a pár üveg mézet, a maréknyi petrezselymet, a pár faragott mütyürt, amit árul. A bácsi morog, zsörtölődik, kisvártatva hangosan lamentál: „Menjenek már tovább, emberek, nem látják, hogy így senki sem vesz észre? Azért fizetem a helypénzt, hogy maguk elfogják előlem a levegőt?“ Úgy bepörög, hogy hamarosan emelt hangon kiabál, míg rá nem szól valaki: „Ugyan, hagyja már abba.“ A tömeg mosolyogva figyeli az élesedő szópárbajt, sajnálja a pattogó kisöreget, akin a színskála minden árnyalata szánkázik, s csak kígyózik tovább, az olcsó cseresznye igézetében. Ahhoz, hogy a kutya farka valamilyen más alakzatot vehessen fel, s ne lógjon bele az öreg esélyeibe, több hely kellene. Hely viszont nincs, csak deklaráltan egyenlő esély ebben a leszűkített élettérben, ahol bárki szabadon vadászhat faragott mütyürjeivel, pár üveg akácmézével, maroknyi petrezselymével a vevő pénztárcájára. Orvul és gátlástalanul, a gyors meggazdagodás reményétől űzve. Gánccsal és lasszóval. Erőszakkal és mézes-mázos madzagokkal. Csakhát, nincs mindenkinek cseresznyefája, sem sógora, keresztapja a Hivatalban, aki a törvény hallgatólagos beleegyezésével megengedi a vőnek, keresztfiúnak, hogy külföldi cigarettával, alkohollal panamázzék. Csöndesen, halkan és kulturáltan, természetesen. Ahogy a piacgazdasághoz illik. Vendéglője sincs mindenkinek, amit egy nyugtalan éjszakán a biztosító terhére ártatlan és ismeretlen gyújtogatok kamattá varázsolhatnak, százezrekre biztosított és a határon elkoboztatott csodaautókra sem telik mindenkinek. Sőt, vannak olyan egyedei is e maroknyi társadalomnak, akiknek még arra sincs eszük az esélyegyenlőségben, hogy tönkretéve a vállalatot, megvásárolják bagóért. Pedig Bagóországban minden lehetséges. Még az is lehetséges, hogy valakiben eldűl a borjú, s a méltatlankodó kisöregnek lekever egyet, mert idegesíti a büdös kapitalistája, akinek olyan jó! megy, hogy egész szombaton kint tud ácsorogni a piacon. Vasárnap meg a lábát borogatja a társadalom- biztosítás pénzén, amit, ugye; a szegény szállodatulajdonos is fizet, aki pártkönyvét elhajítva gyorsan átmosta a szennyesét és a millióit. „Egy kiló almát vegyünk, vagy kettőt?“, hallom egyszer csak magam mögött egy házaspár tanakodását. „Egy hónapja nem ettek almát, vegyünk kettőt“, mondja a férfi, nyilván a gyerekeikre gondolva. „De mi lesz, ha nem eszik meg? „Á, vegyünk csak egy kilót.“ S válogatnak üdvözölt mosollyal, mintha övék lenne a mennyek országa. Pedig a menyország másutt van: húsz méterrel arrébb, a bódé mellett, ahol szakadt harisnyáján vizeletfoltokkal tántorog egy hatvanévesforma banya, fogatlan szájával nagyokat röhögve a világ képébe, miközben két hasonló fazonú úriember markolássza löttyedt emlőit. Az olcsó bor kábulatában nagyon ki tud ám tágulni az élettér! S az önfeledt bódulatot nem érdeklik a társadalmi klapanciák. Csak két négyzetméter kell, adó nélkül és vagyonbevallási mellőzve. Amit, ha Isten is úgy akarja, majd megszavaznak az ásítozó urak a parlamentben, két szünet között. t Valamikor szerettem a piacra járni. ' 3% m Kövesdi Károly
