Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-07-11 / 27. szám

Az idegenlégiós AZ EMBERÖLÉSHEZ TERMÉSZET KELL • AKI NEM VETT RÉSZT A KÍNZÁSOKBAN, KIKÖZÖSÍTETTÉK • BARÁTAIT ELVESZTETTE, AZ ÉLETÉVEL NEM TUD MIT KEZDENI Bizonyára sokan ismerik Rejtő Jenő nagyszerű légiós történe­teit. Aki azonban a Menni vagy meghalni vagy a Csontbrigád című könyv alapján képzeli el a mai légiósok életét, messze jár az igazságtól. Napjaink idegenlégiója mindenre kész, elszánt profikból álló zsoldoshadsereg, melyet bárhol, bármikor, bármilyen feladatra be lehet vetni. A légiósélet nem díszmene­telés - állítják azok, akik megismerték. Mégis, ma éppúgy, mint a múltban, sokan jelentkeznek a légióba. Az utóbbi három-négy évben különösen megnövekedett a volt keleti tömb országaiból érkező újoncok száma. Vajon mi vonzza őket? Kalandvágy? Pénz?- Akik csak a kalandot keresik, azoknak nem ajánlom - mondja az alig húszéves vajasvatai Világi Nor­bert, aki két évet és három hónapot töltött a francia idegenlégióban.- Harmadikos gimnazista voltam. A légióról én sem tudtam sokat. Olvastam egy-két könyvet, s elfogott a kalandvágy. Ráadásul úgy érez­tem, itthon nincs jövőm. Az apám 1975-ben meghalt, az anyám disszi­dált. Nem volt, ami itthon tartson. Úgy gondoltam, ott talán megtalá­lom az életem értelmét. Az az igaz­ság, hogy gyűlöltem a rendszert, a kommunistákat. Sokat ártottak a családomnak, a nagy szüleimnek, akik szerintük kulákok voltak, az apámnak a halálát okozták. Az anyám is miattuk hagyott itt bennün­ket a húgommal. • Hogy sikerült kijutnod Francia- országba?- 1989 októberében indultam út­nak. Először a budapesti francia nagykövetségen érdeklődtem, ahol megadták egy Metz-ben szolgáló magyar nemzetiségű tiszt címét. Ma­gyarországról egy keletnémet cso­porttal sikerült átjutnom Ausztriába, onnan a nagybátyám segített to­vább Franciaországba. Jelentkeztem Metz-ben, de innen átkísértek Stras- bourgba, a toborzóhelyre, ahol 1990 januárjában írtam alá a szerődést. • Minden feltétel nélkül fel­vettek?- Tulajdonképpen igen. Átestem egy alapos orvosi kivizsgáláson, ki­faggattak, honnan jövök, miért aka­rok belépni a légióba. Voltak külön­böző pszichológiai tesztek is, de eze­ket a „keletiek“ esetében nem vet­ték komolyan. Ugyanis a légió veze­tősége tudta, hgoy a kommunizmus­ból érkezők nem szöknek meg egyhamar a légióból. Strasbourgból az újoncokat Aubagne-ba, a légió adminisztrációs központjába vitték. Itt további „szűréseken“ estünk át. Végül a körülbelül 200 jelentkező közül 45-öt vettek fel. Hatan vol­tunk magyarok. • Társai^ miért jelentkeztek a lé­gióba?- Egy angol katona például szó­váltás közben megütötte a felettesét, ezért menekülnie kellett. Egy japán társam megölt valakit. De olyanok is akadtak, akik nehéz szociális helyze­tük miatt választották a légiót. Aki belép a légióba, az öt évre halott a külvilág számára. A légió semmifé­le információt nem ad róla, kap élel­met, ruhát, szállást, s az igazságszol­gáltatás keze sem éri utol. Ennek fejében öt éven át nagyon kemény életet kell élnie. A szerződést csak a légió bonthatja fel. • Zsoldot azért kap...- A kiképzés ideje alatt semmit, aztán havonta 1200 frank a közkato­na zsoldja. Nevetséges összeg azért, amit egy légiósnak végig kell csi­nálnia. • Milyen kiképzést kapnak az újoncok?-A kiképzőhelyen, Castelnau- daryban négy hónapon át kemény testedzést, önvédelmi és technikai kiképzést, lőgyakorlatokat kellett végigcsinálni - napi 16-18 órában. A pihenő alatt intenzív francia nyelvtanfolyamon vettünk részt. Nekem legjobban a lövés ment. A négy hónap elteltével mint mes­terlövész kerültem Orange-ba, a lo­vassági ezredhez. 1990 májusában ezredünket Guayanába, Dél-Ameri- kába küldték azzal a feladattal, hogy göngyölítse fel az ottani kábítószer­csempész maffiát. Júniusban indul­tunk. Kaptunk egy csomó védőol­tást, új egyenruhát, felszerelést. A mesterlövészek maguk választot­tak fegyvert. Nekem A-22-esem volt, két kilométerre biztos lövést lehetett vele leadni. • Hol használtad először ember ellen?- Dél-Amerikában, az Ördög-szi­geten. Egy időre átvettük az ottani börtön őrzését. Oda zárják a legsú­lyosabb bűnözőket, a kábítószerke­reskedőket, a többszörös gyilkoso­kat. Ebből a börtönből megszökni szinte lehetetlen. Mégis előfordult egy szökési kísérlet, de az illetőt elfogták és halálra ítélték. Én is be­kerültem a kivégzőosztagba. • Mit éreztél, mikor ráfogtad az elítéltre a fegyvert?- Semmit. Bizonyára megérde­melte, hogy meghaljon. Volt köz­tünk olyan, aki kiborult, mikor elő­ször embert ölt. Én nem vettem tragikusan. Azt hiszem, ehhez ilyen természettel keli születni. • Ebben egyetértünk. Mi volt az első nagyobb akciód?- A suriname-i határon rábukkan­tunk egy közel 5 ezer hektáros koka­inültetvényre és harcba keveredtünk a csempészekkel. Sikerült őket meg­semmisítenünk és az ültetvényt fel­gyújtottuk. Ugyancsak Dél-Ameri- kában sikerült elfognunk egy hajót, fedélzetén 700 kiló kokainnal. A Su- riname-ban töltött hónapok alatt megismertem, milyen kegyetlenke­désekre képesek a légiósok. Az elfo­gott kábítószercsempészeket és ül­tetvényeseket úgy megkínozták, hogy az maga volt az iszonyat. Em­lékszem, elfogtunk egy férfit, akitől szerettük volna megtudni, hol van­nak ültetvények, lerakatok, raktá­rak. Nem beszélt, próbáltuk szóra bírni. Például felmetéltük a bőrét, bekentük sóval vagy céltáblának használtuk késdobáláshoz. • Nem embertelenség?- A légióban normális. Aki nem vett részt a kínzásokban, kiközösí­tették. Meg tudtam, én sem járnék jobban, ha engem fognának el a ká­bítószercsempészek. • Meddig voltatok Dél-Ameri- kában?- Négy hónapig. Jutalmul kap­tunk három hét szabadságot és 30 ezer frankot. A szabadság letelte után visszakerültünk az állomáshe­lyünkre, Orange-ba. öt-hat hónapon át csak lézengtünk, őrségbe jártunk meg a városban bóklásztunk. • A franciák kedvelik a légionári­usokat?- Nem mondhatnám. Úgy tartják, addig jó, amíg a kaszárnyában van­nak. Az elődeink, gondolom kiérde­melték az ellenszenvet. Szakaszun­kat ennek ellenére elfogadták, és becsülték is. Ezt annak köszönhet­tük, hogy részt vettünk egy akció­ban, ahol néhány terrorista túszokat ejtett Orange-ban. Mesterlövésze­inknek sikerült őket ártalmatlanná tenni. Ezért Mitterrand elnöktől is elismerést kaptunk. 1991 szeptem­berében négy hónapra kihelyeztek bennünket Majot szigetére (az In­diai-óceánban, Afrika keleti partjai­nál). Innen egy alkalommal a kom­mandós szakaszt átdobták Ruandá­ba, ahol egy puccskísérlet leverésé­ben kellett segédkeznünk. Ott tör­tént egy sajnálatos baleset: rakétave­tővel betaláltunk egy óvóhelyre, kö­rülbelül 600 ember halt meg. • Hogy kerültél végül is haza?- Hazaszöktem. Két év három hó­nap után 1991 novemberében úgy döntöttem, meglépek. Elegem lett abból, hogy a tisztek folyton kihasz­nálták a közkatonákat, hogy nem vettek bennünket emberszámba, hogy a zsoldunk felét elsikkasztot­ták. Aztán ami végleg betett: megje­lentek a légióstisztek között a volt KGB-s, StB-s, Securitate-és ügynö­kök. Meggyőződhettem róla, hogy mellettük még kegyetlenebb életünk lesz. Magyar csavargók segítettek, hogy egy vonatban elbújva átjuthas­sak a francia-német határon. Né­metországból Ausztriába, majd Szlo­vákiába a zöldhatáron jöttem át. Hiszen mondanom sem kell, irataim nem voltak. Karácsony előtt néhány nappal értem haza. • Lassan már másfél éve itthon vagy. A terveid?- Szeretnék munkát találni. Olyan állást szeretnék, ahol tudom hasznosítani a nyelvtudásomat. Be­szélek franciául, németül, magyarul, szlovákul. • Még mihez értesz?- A fegyverekhez. De ennek a tu­dásomnak a jelen pillanatban nem sok hasznát vehetem. Szívesen el­mennék harcolni Jugoszláviába. • Pénzért? Vagy puszta kaland­vágyból?- Pénzért. Ez is foglalkozás... xxx Kinek hogy. Sokat gondolkodtam a fiatal fiú szavain. Nehéz elhinni, hogy ilyen fiatalon ennyi cinizmus, ennyi szenvtelenség lakozzon vala­kiben. Szerettem volna hinni, hogy beszélgetőtársam túlzott, s csupán nagyzási hóbortból beszélt úgy, ahogy beszélt. Sajnos, nem ez az igazság. Világi Norbertét a légióban eltöltött két év valóban mindenre kész gátlástalan zsoldossá formálta. Barátait elveszítette, az életével nem tud mit kezdeni. S az a legször­nyűbb, hogy ezt nem is bánja. S. Forgon Szilvia (Méry Gábor felvétele) 17 r Egyetlen kérdés Térdelt-e- Nem, soha. Engem sosem büntet­tek meg a szüleim, mert kimondot­tan jó gyerek voltam. Apám ugyan kétszer is lekevert egy-egy pofont, de anyám még csak a fülemet sem húzta meg soha. Pedig hétéves ko­romig szinte mindig a közelében voltam. Kint játszottam az udva­ron, az állatokkal, vagy benn ül­tem a szobában és a nővéremtől írni, olvasni, számolni tanultam. Elsőben aztán rengeteget unatkoz­tam. Ami a többieknek új volt, nekem az már semmi különöset nem jelentett. Volt olyan hónap, hogy tíz könyvet elolvastam. Anyám nem tiltott meg semmit, a tévét se kap­csolta ki soha. Apám pofonjaira pontosan emlékszem. Az elsőt azért kaptam, mert bevágtam egy marék sarat a szomszédunk abla­kán, aki nem engedte, hogy ott Az iskolában sem tartoztam a rossz gyerekek közé. Zongorázni tanultam, úszni, futni jártam, diák­csínyeket is csak a gimnáziumban követtem el. Utánoztam a tanáro­kat, regényeket olvastam óra alatt, aztán az osztályfőnököm azzal ijesztgetett, hogy kettest ad maga­viseletből és nem mehetek főisko­lára. A kettest aztán matekból kap­tam meg, mert odaadtam valaki­nek lemásolni a dolgozatomat. Ez volt az első komoly büntetés, amit az életben kaptam... minden tan­STANO KRÁLHOZ | tárgyból jeles, csak matekból nem. Bizonyítványosztás előtt áll­tunk; bementem az igazgatóhoz, valaha kukoricán? Elment az eszed? - kérdezte és kizavart az irodából. Pedig én ko­molyan gondoltam, tényleg komo­lyan. Ha én egyszer egyest érdem­iek, akkor ne adjanak rosszabb jegyet. Az igazságtalanságot már gyerekként sem bírtam elviselni. Engem ne alázzanak meg, mert az jobban fáj mindennél, a legna­gyobb pofonnál is. Most éppen Rómeót játssza a pozsonyi Nemzetiben (Helyey Zsuzsa felvétele) golyózzunk a háza előtt, a másikat pedig azért, mert csúnyát mond­tam valakinek és beárult az illető. Persze nem a pofon fájt, hanem az, hogy megalázott és a tekintete, az önelégült mosolya. Nagyon érzé­keny gyerek voltam, két napig rá­nézni sem tudtam. Már akkor is sírtam, ha megláttam őt. hogy nekem inkább magaviselet­ből adjanak kettest, ne matemati­kából, mert azt egyesre tudom. Olyat, hogy most megbüntet­lek, kamaszkoromban sem hallot­tam. Ha a gyereket püföléssel ne­velik, rosszul vagyok. Utálom, amikor a szülő a kezét használja. Rosszak a gyerekek, tudom, már nem is csintalanok, hanem rosszak, de akkor is! A verés szerintem nem old meg semmit, sőt, ellenszenvet, dacot, gyűlöletet szül. Ünnep közeledett, három napig takarított a nővérem, ragyogott az egész lakás, amikor négyéves kis­lánya fogta a mézzel teli üveget, és kiborította szépen a tiszta, felpor­szívózott szőnyegre. Csendben, észrevétlenül a legutolsó cseppet is kiöntötte, de úgy, hogy mindenho­vá jutott a szőnyegen. Naná, hogy kapott a fenekére, mégsem ő sírt, hanem az anyja. A gyerek csak állt és rosszmájúan nevetett. Kérde­zem a nővérem, mit szólt a kislány a kidobott szőnyeghez. Azt mond­ja: csak a vállát vonogatta. De hogy miért csinálta, senki sem tudja. Büntetni vagy nem büntetni, ez tehát a kérdés. Es ha igen, hogyan? Inkább ésszel, mint erővel. (sz-ó) ■% 1993. VII. 11.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents