Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-07-11 / 27. szám

- Képviselő úr, ön az ökonómiai tudományok kandidátusa, a Keresz­ténydemokrata Mozgalom közgaz­dasági klubjának elnöke, a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa költ­ségvetési és nemzetgazdasági bizott­ságának hitelesítője. Ennyi cím felso­rolása után, gondolom, avatott sze­mélynek teszem föl -a kérdést: he­lyénvaló az a kormányfői vélelem, hogy Szlovákia gazdaságilag rosz- szabb helyzetben van, mint a har­mincas évek emlékezetes válságának idején? >93. VII. 11.- Szerintem keresni kereshetők bizonyos párhuzamok e két gazdasá­gi krízis között, ugyanakkor minden ilyen analógia egyben sántít is, hi­szen ötven-hatvan év óriási idő. Ennyi esztendő alatt nemcsak a gaz­dasági mutatók válnak összehason- líthatatlanokká, hanem az élet nívó­ja is teljesen átalakul. Ezért hát nem tudok egyértelmű választ adni; in­kább annak fontosságát hangsúlyoz­nám, hogy a dramatizálás helyett a valósággal kell szembenézni.- ön miben látja a fő okát annak, hogy a rendszerváltást követő gaz­dasági reform Szlovákiában szinte teljesen elakadt?- Sajnos, ennek több oka is van. Az első nyilvánvalóan az, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Moz­galom mindenáron meg akarta nyer­ni a tavalyi választásokat, s ennek érdekében fűt-fát ígért mindenkinek. Ez a mézesmadzag most bumeráng­ként üt vissza, hiszen miként hozzon népszerűtlen intézkedéseket az, aki 1992 tavaszán csakis szépet és jót ígérgetett... Meciarék tavaly azt hangoztatták, hogy az árak, a mun­kanélküliség, a gazdasági pangás mind-mind csökkenni fog - mára viszont mindennek fordítottja igaz. Csupán egyetlen példa a sok közül: ’93 első három hónapjában, a tavalyi év utolsó negyedéhez viszonyítva, tíz százalékkal zuhant a bruttó hazai termék! A következő ok, amiért vakvágányra került a gazdasági re­form, hogy napjainkra már bebizo­nyosodott: a DSZM mindennemű melldörgetés ellenére sem tudott bölcs kormányt állítani. Nem tudott, mert a mozgalom berkein belül nin­csenek olyan szakemberek, akik kézbe vennék a gazdasági reform irányítását. Aki viszont alkalmas le­hetne erre a feladatra, azt a DSZM elnöke ilyen-olyan okból félreállítot­ta. így lett Michal Kovác köztársasá­gi elnök, Rudolf Filkus ausztriai nagykövet, Lubomír Dolgos pedig kegyvesztett miniszter. Őt március­ban megválasztották a DSZM gazda­sági ügyekben illetékes alelnökévé, pár héttel később viszont kiebrudal- ták a privatizációs minisztériumból. Mindebből nyilvánvaló, hogy ez a kormány kapkod; hogy ennek a kormánynak nincs gazdasági stra­tégiája; hogy ennek a kormánynak a miniszterelnöke szinte minden al­kalommal valami mást állít. Ameri­kából hazajövet például kijelentette: Szlovákiának a politikai jobboldal felé kell orientálódnia; másnap vi­szont már arról beszélt, hogy a De­mokratikus Baloldal Pártjával vala­miféle baloldali kormányzatról tar­tott titkos tárgyalásokat... Április­ban, a kormányprogram időszerűsí- tésekor Vladimír Meciar azt bizony­gatta: mekkora hiba, hogy Szlová­kiában a korlátozó intézkedések gazdaságpolitikája került túlsúlyba; májusban viszont, a Vág mentén jár­va, Máriatölgyesen szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy a kormány­nak további megszorító intézkedése­ket kell foganatosítania. Vajon mi ez, ha nem a fejetlenség iskolapéldá­ja? A jelenlegi gazdasági krízis har­madik oka pedig az ország kettésza- kításának következményeiben kere­sendő. 1993 első negyedében, a ta­valyi év ugyanazon időszakához vi­szonyítva, például 15 százalékkal csökkent a kölcsönös cseh-szlovák árucsereforgalom.- Gondolom, a DSZM tavalyi vá­lasztási győzelmének van egy tö­meglélektani és gazdasági vetülete is: a szépen csengő szavak hallatán rengetegen azt hitték, hogy a Me- ciar-mozgalom végre azt fogja telje­síteni - amit még a ’89 előtti rend­szer ígért...- Találó feltevés! A szocializmus­ban senkinek semmiért sem kellett különösebb felelősséget vállalnia, rá­adásul ha fizetéstől fizetésig is, de a többség aránylag elfogadható ní­vón élt. A lébuskálásnak ezt a lehe­tőségét csillantotta meg a DSZM és annak elnöke, amikor bebeszélte az embereknek, hogy egy ideig még lehetséges lesz szocialista módon dolgozni s félkapitalista módon élni.-Az egykori keleti blokk orszá­gait, a szorosabb együttműködés he­lyett, miért fordjtja gazdaságilag is szinte egymás ellen a piacgazdaság­hoz vezető út?- Mert más-más társadalmi klímá­ban, eltérő gazdasági helyzetben ér­te őket a rendszerváltás. Például Magyarországon, vagy akár Len­gyelországban már a kommunista érában is létezett magánszektor, így ott az ideológiai nyomás és a gazda­sági szorítás nem volt annyira erős. Nyilván ennek eredménye, hogy épp a magánszektor Szlovákiában a bruttó hazai terméknek ma még csak 20 százalékát adja, míg Ma­gyarországon ugyanez a tényező már 50 százalékos! Ebből is látni, hogy különböző tempóban, illetve eltérő módszereket alkalmazva kell hát eljutnunk a demokratikus kapita­lizmushoz és a működőképes piac- gazdasághoz - miközben közös ér­dekekről igen, egyenlő rajthelyzet­ről viszont aligha beszélhetünk.- Még az újságosbódékat is triko­lórszínűre mázoló, kokárdás patrió­ták azt állítják, hogy Csehszlovákiá­ban évtizedeken át a gazdasági fejlő­dés Szlovákia kárára, Szlovákia ki­zsákmányolásával történt...- Nézze, tényszerűen felelek: nem titok, hogy Szlovákiában első­sorban a nyersanyagfeldolgozás és a nehézipar fejlődött, míg a végter­mékeket inkább Csehország gyártot­ta. Természetesen, a külkereskedel­mi vállalatok zöme is jobbára Prágá­ban székelt. Mindennek tükrében pedig úgy tűnt, hogy országos vi­szonylatban csakis ráfizetni lehet Szlovákiára.- Hadd szolgáljak cáfolattal: Szlo­vákiában a létrehozott nemzeti jöve­delem 1989-ig a tizenegy szeresére, Csehországban csak a hatszorosára emelkedett; az ipari termelés volu­mene Szlovákiában a harminchá­romszorosára, Csehországban csak a tizenkétszeresére nőtt; a társadal­mi javak termelésében a szlovákiai ipar aránya 1948-ban 48 százalék, 1989-ben pedig 68 százalék volt! Nos, bármennyire finom is a liptói túró, ez a fejlődés aligha csak a nép­szerű brindzának köszönhető...- húsz százalékkal csökkent. Vagy nézzük az inflációt: 1992-ben janu­ártól június végéig az inflációs ráta csupán 1,4 százalék volt; az egész tavalyi évet tekintve viszont már 10 százalékos volt az infláció; 1993 első négy hónapjában pedig már több mint 13 százalék! Ennél szemlélte- tőbb bizonyíték aligha szükségelte­tik arra, hogy mennyire romlik a gazdasági helyzet.- Vajon hol az a határ, ameddig még elviselhető ez a nemzeti szemlé­letű gazdasági „népies“-kedés?- Struccpolitikát űznek, akik en­gem szlovákellenességgel vádolnak. Az ország élén ugyanis olyan felelőt­len politikusok állnak, akik ily mó­don palástolják a saját tehetetlensé­güket. Egyszerű szemforgatással nem akarják tudomásul venni, hogy a devalváció valamennyi fejlődő or­szág gazdasági továbblépésének el­kerülhetetlen velejárója.- Ha mégis megvalósulna a koro­naleértékelés, vajon mit jelentene az a szlovákiai átlagember számára?- Lényegében ugyanazt, amit Prikler László felvétele NYOMORSZINT? Interjú Mikulás Dzurindával- Erről szó sincs, hiszen Szlovákia valóban rengeteget fejlődött. Sőt! Számos tekintetben a környező or­szágok nívóját is megközelítette. Nem is állítom egyetlen pillanatig sem, hogy a közös állam Szlovákia kárára lett volna. Ellenkezőleg, a több mint hét évtizedig tartó együttélésnek sokkal több előnye, semmint hátránya volt. A rendszer- váltás utáni évekre pedig duplán érvényes ez, hiszen 1989 után a dön­tésjog egyre inkább megoszlott Prá­ga és Pozsony között. Olyannyira, hogy a ’92-es választások előtt az is tisztázódott, hogy lényegében öt szövetségi minisztérium is elegendő lett volna a föderáció működőképes­ségének fenntartásához. Nem így történt, s ma már legföljebb csak sopánkodni lehet azon, hogy Szlová­kiát mind gazdaságilag, mind társa­dalmilag felkészületlenül érte a teljes önállóság.- Vajon mit veszít az ország azon, hogy a gazdasági reform üteme csi­gatempóban halad? Precízebben: ez már nem is csiga-, hanem egyenesen ráktempó!- Úgy tűnik, ez a jelenlegi kor­mány alkalmatlan a kormányzásra, mert dönteni is képtelen. Például az olyan jelentős beruházások ügyé­ben, mint Bős, Mohi, Garamszentke- reszt, vagy mint a csődtörvény gya­korlati alkalmazása, a privatizációs folyamat újraindítása, a korona sta­bilitásának hosszabb távú biztosítá­sa. Ez a téblábolás mérhetetlen er­kölcsi és anyagi kárt okoz Szlovákiá­nak. Például az ipari termelés 1993 első negyedében - a múlt év utolsó három hónapjához viszonyítva- A legötletesebb ebben a kérdés­ben, hogy ilyen határ talán nem is létezik. Az emberek zömének ugyanis birkatürelme van. Persze, a közgazdászok azért más mércével mérnek, s számomra már az is vész­jósló jel, hogy a kormány szinte egyetlen privatizációs tervezetet sem képes jóváhagyni, hogy az álla­mi költségvetés hiánya ma már 14-15 milliárd korona. Kinek-kinek egyénileg kell eldöntenie, hogy hol érzi a gazdasági tűrőképesség hatá­rát, elvégre, a Szlovákiánál jóval rosszabb helyzetben lévő Oroszor­szágban is élnek emberek, Romániá­ban pedig már tíz éve üresek a boltok...- Szerintem mindaddig ábrándoz­ni is kár a javulásról, ameddig az ország devizatartalékai a minimális szint körül lebegnek...- A kormány erejéből ebben a te­kintetben is csak adminisztratív in­tézkedésekre, egy-két iparág kiárusí­tására futja. Szlovákia lakossága csak két részben válthatta ki rendes évi valutakeretét, áron alul kelt el a szlovákiai dohányipar; ráadásul külön szerencse, hogy a Világbank — még a föderáció fennállásából ese­dékes fizetségként - 40 millió dollárt folyósított Szlovákiának. Minden­nek köszönhetően az ország deviza- tartalékai még úgy-ahogy a minimá­lis szinten tarthatók. A gondok majd azután mutatkoznak meg igazán, ha ez a szerény devizamennyiség is apadóban lesz.- Dzurinda úr, ön személyesen miért számít sokak szemében szlo­vákellenes elemnek pusztán azért, mert a korona devalvációját szorgal­mazza?- a bevallott devalvációt elkerülen­dő - a behozatali pótlék bevezetése fog majd jelenteni. E pótlékkal szem­ben hozna azonban többletet is, hi­szen a korona nyílt leértékelése egyensúlyban tarthatná a fizetési mérleget, állandósítaná a devizatar­talékokat; és ami nemkevésbé lénye­ges; elhárítaná a leértékeléssel kap­csolatos találgatásokat. Ez azért len­ne fontos, mert a honi közgazdászok nyolcvan százaléka biztosra veszi a korona devalválásának elkerülhe­tetlenségét, ami rögtön olcsóbbá ten­né például az exportot. Természete­sen, így a környező országok piacai­ra is könnyebben tudnánk betörni.- ön szerint a lakosság miért nem sürgeti erőteljesebben a privatizá­ciót?- Egyrészt azért, mert több mint négy évtizeden át az emberek fejét telebeszélték azzal a maszlaggal, hogy a magántulajdonra épülő kapi­talizmus nem egyéb, mint az embe­rek kizsákmányolása. Másrészt pe­dig azért, mert egy-egy gyár magán­kézbe kerülése szinte senkinek sem jelent azonnali többletjövedelmet. Az embereknek e tartózkodó maga­tartása ellenére viszont látni kell, hogy Szlovákiában is óriási sikere volt a vagyonjegyes privatizációnak; s ma már egyre többen tapasztalják a saját bőrükön, hogy egyetlen rész­vénynek akár több ezer korona érté­ke is lehet!- Könnyűszerrel előfordulhat, hogy a soronkövetkező parlamenti választásokat a korábbi kommunista párt utódszervezete: a DBP fogja megnyerni. Legalábbis a pillanatnyi közvéleménykutatások erre enged­nek következtetni... És mert egy baloldali párt sohasem lesz a való­ban radikális gazdasági reform szó­szólója, ez újabb helybenjárást ered­ményezhet!- Nézze, Vladimír Meciar 1993. április 21-én interjút adott a Národ- ná obroda című napilapnak, és a szó­ban forgó beszélgetésnek volt egy mindenképp helytálló mondta. A kormányfő ugyanis leszögezte, hogy a baloldali pártok csak a gazda­sági konjuktúra időszakában ered­ményesek. A köznapi gyakorlatban ez azt jelenti: akkor, ha van miből osztogatni. A miniszterelnök azt is hozzáfűzte még, hogy gazdasági re­cesszió esetén csak a jobboldali erők tudják kirántani a kátyúból az or­szág szekerét. Úgy tűnik, a DBP-nek egyszerűen pechje van, hogy az em­berek éppen most, a gazdaságilag igencsak ínséges időkben bíznak meg benne. Manapság ugyanis már nem lehet a rendszerváltás előtt zsákutcába vezető ösvényeken lép­delni! Mind a legutóbbi választások eredményei, mind a jelenlegi helyzet azt sugallja, hogy erre a felismerésre Szlovákiában csak a saját hibáikon okulva fognak rádöbbenni az embe­rek. Kár pedig, mert ezzel rengeteg értékes idő esik veszendőbe.- Talán egy új nemzedéknek kell felnőnie a remélt szemléletvál­táshoz?- Én inkább amondó vagyok, hogy Szlovákiának nyíltabb beszéd­re, okosabb érvelésre és főképpen hitelesebb politikusokra lenne szük­sége. Mi csak sajnálhatjuk, hogy Csehországnak egy olyan erőskezű s céltudatos miniszterelnök jutott, aki a hetedik ajtó feltárásának titkát is tudja; Szlovákiának viszont olyan erőskezű s céltudatos miniszterelnö­ke van, aki a hetedik ajtó titka helyett inkább csak a pincelejáratot ismeri. Ez bizony alapos lépéshát­rányt jelent.- Képviselő úr, mi a véleménye a regionális együttműködés fontos­ságáról? Például a Kárpátok Euroré- giót idehaza sokan a magyar revizio- nizmus ármánykodásának tartják!- Közgazdászként erre csak azt felelhetem: ahol éppen a határok légiesítése révén élénkek a kereske­delmi kapcsolatok, ott az életszínvo­nal is magasabb. Én ezért csakis támogatni tudom a regionális együtt­működés valamennyi formáját. El­végre Szlovákia aligha versenghet Amerikával vagy Angliával; nekünk egyelőre az ukrán, a cseh, a magyar, a lengyel piacra kell betömünk. Csehszlovákia megszűnése óta ezt is csak önerőből oldhatjuk meg.- ön a közelmúltban nyilvános fórumon utalt arra, hogy a Nemzet­közi Valutaalaptól ígért támogatás Kirgíziával, Kazahsztánnal és Orosz­országgal állítja egy sorba Szlová­kiát. ..- Ebből is látni, hogy a szlovák kormányzat mennyire eljátszotta a jó hírnevét a világban. Amikor ez idén februárban először járt nálunk a Nemzetközi Valutaalap küldöttsé­ge, akkor még csak másfél milliárd volt a költségvetési hiány, a jelenlegi szlovák kormány mégis kikérte ma­gának, hogy az IMF feltételeket szabjon neki. Most, hogy ennek tíz­szerese a költségvetési hiány, a Nemzetközi Valutaalap már nem is kérdezget túl sokat, hanem egyene­sen tollba mondja az álláspontját. A posztkommunista országok má­sodosztályú „bajnokságában“ már csak ez a módi... A feljutás pedig egyre nehezebb.- Valóban, hol hajókázunk most: a Titanic fedélzetén hálózva; vagy „csak“ a gazdasági krízis kellős kö­zepén, a szabad tengeren hánykoló­dunk?- Én ez utóbbi mellett tenném le a garast. Főképpen azért, mert job­bára olyan országok övezik Szlová­kiát, amelyekben eredményesen ha­lad a gazdasági felzárkózás. Szlová­kiának ezért, képletesen szólva, el­sősorban kikötőt kellene választa­nia, és nem ártana másvalakit állítani a kormánykerék mellé!- Dzurinda úr, ebben csak az a „vigasztaló“, hogy a nyomorszin­tet kerülgetve, nemzetiségi hovatar­tozás nélkül egy csónakban eve­zünk... Köszönöm az interjút! Miklósi Péter

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents