Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-06-06 / 22. szám
li utazó rég indent felje- ísai során és izetett a kis :ndéglőkben a kosztért, :ben, ahová rt. Bár a be- minden ol- ogosan köz- iára az túl kelt fel regnyugovóra, hol költött is egyéb jár- ritkán szerekben, mert linden alka- iz érkezését rre a költsélt szüksége, monyára már amikor feint most, de ár pontosan ért első fel- egy költöz- elkallódtak. sanyja halá- tett, amikor ült megsze- t. lelyszíneket , amit szá- fejezni, egy ltos jegyzet- inak kockás ranger nap- lyen teleírt nár egy tunikát maga ár nem volt egyébként elmondani, megerőlteti n, és kész i a kollégái- tak valame- igy sörözőit a kollégái ekkel kom- már csak mondogatta, intsanak ve- néhány po- logy behoz- reljegyzései- sokoládé is högés elleni liptusz, márka az auto- anger sorsa, túl sok szelt, a rande- ínét, a szállodákat, a randevúk időtartamát, a rózsacsokorra kiadott összeget. Nővére halálát, a koszorú árát, a szomszéd városban néhanapján tett látogatásainak dátumait, s azt, hogy milyen virágcsokrot vitt magával. Derfranger puskákkal kereskedett. Vadászfegyverekkel, sörétes és golyós puskákkal. Jénai minőségű távcsöves puskákkal. Külföldi szabadalom alapján készült pisztolyokkal. A vadászfelszereléseket a cég postán küldte el. Gyorstüzelő fegyverekről és Jochen Kelter limonádé árát, melyet Paderborn mellett ivott meg, az In- golstadthoz közeli egészen egyszerű vendéglő számlája a szégyentől a fejébe kergette a vért — főnökének ezzel kapcsolatos megjegyzései nyomban a fülébe jutottak. Ha a puskák ára oly gyorsan emelkedne, mint a vendéglői árak, akkor már rég koldusbotra jutottunk volna — így hangzott Derfranger legutolsó kijelentése, mellyel saját bűnbánatának érzését igyekezett elnyomni. Derfranger rengeteget utazott. Ide is, amoda is. St. Geor- gene-ben az erdésznél járt, Schwabisch-Gmünde-ben a löhogy adósa a munkájának, a munkaidejének, a munkaadójának. Ismét eszébe jutott az a téli éjszaka a flensburgi vasútállomás alig fűtött várótermében, ahová bezárták őt a vasúti rendőrök, amikor meg akarta győzni őket, hogy lekéste a déli irányba induló utolsó vonatot. Eszébe jutott az a három hosszú óra, melyet Bolognában töltött el a vasútállomáson, s nem volt sem pénze, sem utazási csekkje. Több mint húsz esztendő adatai alapján Derfranger kiszámította, hogy életében s munkájában már nem sikerült behoznia az elvesztett időt, ezt az egyenleget soha nem hozhatja már katonai munícióról Derfranger munkaadója hallani sem akart. A munkaadó westfáliai képviselő volt, Űrnapkor ott volt a körmenetben, s a cég új épületszárnyát a münsteri kanonokkal szenteltette fel. Derfrangerrel, akivel évente legfeljebb hat alkalommal találkozott, szerfelett elégedett volt. Tudta, hogy megbízhat Derfrangerben. Amikor szóba került Derfranger lakóhelye, ő rendszerint megjegyezte, hogy aki nem érzi otthon magát Duísburgban, az sehol sem búja ki sokáig. Nemsokára ugyanezt mondta Olten- ről, a kis svájci városkáról, ahol néhány hónapot töltött 1981- ben, s már majdnem ottrekedt, ha a főnöke nem döntött volna úgy, hogy mégsem létesít ott leányvállalatot. Derfrangemek soha eszébe sem jutott, hogy a fegyverek bármelyikét is homlokához szorítsa. E fegyvereket bekötött szemmel is szét tudta szedni, majd újból összerakni, arról nem is szólva, hogy a legapróbb részletekig ismerte valamennyi fegyver előnyeit. A vállalat kötelező westfáliai lőgyakorlatain ugyan résztvett, ám egyébként nem volt hajlandó elsütni egyik fegyvert sem, még a kereskedelmi partnerek unszolására sem. Feljegyezte az alkoholmentes vészkör vendége volt. A cége egészen különleges árut is szállított, a vevő kívánsága szerint befestve, felcicomázva, gravírozott tölténytárral, cizellált és intarziás puskákat, minden színben. Másképpen nem leszünk nyereségesek, ha már taposóaknákkal nem kereskedünk, nem igaz, Derfranger? A rottenburgi püspök felszentelésére éppen csak hogy odaért Derfranger. A vonat negyven percet késett. Derfranger ezt pontosan bejegyezte a füzetébe másnap reggel, miután meglátogatott két öreg vadászt. Amikor hazatért, azt gondolta, hogy valóban itt lenne az ideje, hogy elkészítse a vonatutazások mérlegét. Este előkereste a régi jegyzetfüzeteit, a sokéves számoszlopokból kivonatokat készített, egészen belemerült ebbe a tevékenységbe. Átvitel, áthozatal, végül elkészül a mérleg. Már késő éjszaka volt. Derfrangért, aki a számok világában valóban otthon volt, szemmel láthatóan meglepte a végeredmény. Számításaihoz nem fért kétség. Rájött, hogy nem éri utol önmagát. Amikor a késéseit ösz- szehasonh'totta az idő előtti érkezéseivel, kiderült, hogy tartozik a saját életének 268 órával és 58 perccel. Ez azt jelentette, rendbe. Élete végéig adósa marad önmagának. Ám tulajdonképpen azok a vasúti társaságok, s az állami és magán közlekedési vállalatok, melyeknek szolgáltatásait az év folyamán szerződéses alapon igénybe vette, mindezek a vállalatok és társaságok neki tartoztak ezzel az idővel, vagy nem? A munkára, az életre, a szórakozásra fordítható idővel. Az egyik fél mindig tartotta a kapcsolatot, míg a másik fél szerződésszegő volt. Lehet, hogy ez elnapolt idő volt? Remélni lehetett a kárpótlást? Számolni lehetett az eredeti adósok segítségével a mérleg helyrebillentésében? Nem. Derfranger arra a lehangoló következtetésre jutott, hogy elvesztett idejét senki sem téríti meg neki. Csak ő maga. Rögtön az őszi utazási ajánlatok dömpingjére gondolt. A két heti tartózkodás egy első osztályú szállodában, félpanzióval, s a repülőjegy árával oly olcsónak tűnt a számára, mintha ajándék lenne, különösen ha mindezt összeveti az Ingolstadt és Paderbom környékén érvényes vendéglői árakkal. Nyomban világossá lett számára, hogy a Ba- hama-szigetek, ez az, amire emberemlékezet óta vágyik. Mindez, mivel az ott tartózkodás idejére esett két hétvége és entek meg az ebédlőben, hangoskodva i se hederítetkorona borradon, s tüstént élyet lélegez- 1, s az erős kodottságomat. Amikor azonban a szemétkosárra néztem, a mozdulatlan szivárványszínű ernyő láttán a dühtől újra elsápadtam. Lehet, hogy a közel a legnagyobb távol? Akkor épp zivatar szaggatta a hársakat; rettenetesen zuhogott. Még az esernyő is csuromvizes lett, amint a történelemórára iparkodtam. A fogantyúba kapaszkodva bírtam csak az iskoláig elvergódni. Egyenesen a tornaterem öltözőjébe siettem, s a sarokban felakasztottam az esőtől csöpögő seszínű ernyőt. Egyszerre eltűnt a szivárványszíne. i is könnybe tette az eser gy kacérkodó virágcsokrot, lém az cserez, hölgyem! attal karomra ős ménkű üs- gtem a fogam a nyílt utcán, ő sugarában, csiga is megaz esernyőt :sfc, te csúf meg! Amíg el trónolni!..." a kifakadást am elhamar„No, most tested-lelked elázott, hogy rád sem ismernek!“ nevetgéltem magamban, s folyton oldalvást pillantgattam, vajon ki veszi észre először az öltözködők közűi. De mindenki az év legnagyobb mérkőzésével volt elfoglalva, hisz az év végi hajrát már régóta a tanár—diák kosárlabda rangadó tetőzi be. És ezt a mérkőzést a tantestület férfitagjainak illik megnyerni... A vesztes meccs ugyanis legalább négy évig forog közszájon, addig, amíg az utolsó szemtanúk is ki nem röppennek az iskolából. Ezt a botlást semmiképp sem szabad megengedni... Estefelé a pedellus, karjára akasztva, méltóságteljes arckifejezéssel visszahozta az időközben megszáradt esernyőt. Ezért a törődésért megérdemel legalább két kupica borókapálinkát! De ha tudta volna, mennyire szeretem, átlóit bizonyosan bicikliküllővé reszeli, fa részeit meg eltüzeli... — Tanár úr, a feledékenység nem jó tulajdonság. Az elveszettet ugyanis folyton pótolni kell... — „Hisz éppen azt szeretném“ akartam mondani, de egy csöppnyi nyál a légcsövembe jutott, s kivörösödve prüszköltem, csuklottam, tüsszögtem; forgott velem a szoba a könyvekkel. Mintha a pedellus sem lett volna olyan szilárd képű, mint amikor belépett. A következő napon megjöttek a szemetesek. Kigörgették a pincéből a kukákat, felnyitották fedelüket, aztán ráállították őket a hidraulikus emelőre. Már a vége felé jártak, amikor az egyik észrevette az esernyőt. Menten felakasztotta a ruhaszárító kötélre, hadd himbálóddzék a szélben. A tanítás végeztével ott találtam csendes cinkosságban a pedellusék fehérneműivel. A nyakánál fogva markoltam meg, s henye egykedvűséggel egyensúlyoztam vele a tenyeremen. Az esernyő társasága most már elviselhetetlenné vált. Hogy az ember képtelen szabadulni tőle! Akár a pióca... Üldöz és agyonhajszol... Elhatároztam: egyszer s mindenkorra leszámolok napjaim megszo- morítójával. Tényleg... Miért is ne lehetne az ernyőt tartó rudacskákat kerékpárküllőknek használni? Kicsit lecsípni belőle kovácsfújtató felett, meghajlítani és kikalapálni... A kerékpárjavító megjegyezte: — Mintha esemyőrudacskák lennének. — Hogy gondolhat ilyet, mester! Csak valami hülye rögeszmés szedné szét az ernyőjét egy vacak küllő miatt... — válaszoltam tettetett dühvei. — Nono. Jó még az én szemem. Aztán mi van abban, ha történetesen mégis esemyőrudacskák... — Fel sem nézett serénykedéséból, s minduntalan bőrkötényébe törölte zsírospiszkos kezét. Ezzel hát végre megvolnék. A fogantyújából először egykarú gyertyatartót kívántam készíteni, de aztán lemondtam róla; méghogy minduntalan az esernyőmre gondoljak. Azt már nem! Ha hosszabb rúdja lenne, paradicsomhoz használnám karónak, vagy esetleg sétapálcának, mégha kiment is a divatból. Mire megyek viszont egy öklömnyi fogantyúval! Esetleg léc végére is megfelelne ághajlítónak, hogy lecsipkedhessem vele a hemyófészkeket. Sokáig töprengtem, s közben teljesen beesteledett. Vajon esténként miért ne jelezhetném piros lámpával, hogy otthon vagyok? Úgyis sokszor járnak diákok a bungaüó felé. És ha a kampóra rákanyarítanám a lámpácskát?... No hát, ez is megvan. Még a vászon van hátra. Függönynek vagy lámpaemyőnek használjam? Mégsem... Egyik este aztán az iskolaudvaron szétszórt papírdarabokból, műanyag poharakból, elszáradt fűcsomokból máglyát raktam, s a szivárványszínű vásznat hamarosan apró lángnyelvek nyaldosták körül. Lassan-lassan elhamvadtak a fura emlékek. A gyűlölet azonban olykor valamiképpen vonzódássá válik. A minap újra szivárványszínű esernyőt vásároltam. Mert én harcolok az előítéletek ellen... egy ünnepnap, Derfrangemek kilencnapi szabadságába került, s ezt minden probléma nélkül megkapta. Idős napjaira végre megjött az esze. Végre rendesen kipiheni magát. Bahama-szige- tek, kérem. Bár a Harz és a Schwarzwald is igen vonzó, s nem is kell oly messzire utazni, de hát ez mégiscsak más. Pénteken délután Derfranger kivette a takarékkönyvéről a pontosan kiszámított összeget, szombaton délelőtt még vásárolt néhány apróságot, s becsomagolt mindent anyja öreg bőröndjébe. Az első osztályú szálloda piszkos és omladozó volt, de a trópusi égövben ez nem sokat számít. Derfrangemek — bármenynyire is igyekezett — nem jutott eszébe, fürdött-e már valaha a fénynek ekkora tengerében. A homok fehér, a mm fehér, az óceán tökéletesen kék. Derfranger megismerkedett egy lánnyal, aki a honfitársnője volt. A szezonvégi kiárusítás idején — ami Derfranger nagy csodálatára ott, a világ másik végén ugyanúgy természetes volt, mint odahaza — vásárolt magának egy trópusi öltönyt, és hat órakor bement a szálloda bárjába. Mivel a Iányismerőse nem volt ott, beszédbe elegyedett néhány bennszülöttel, akik összehozták őt egy bájos helybeli lánnyal, akinek Derfranger honfitársnője csak a sápadt árnyéka lehetett volna. Derfranger legalábbis így látta. A lány hosszú, sűrű haja szurokfekete volt. Arca, mint az őszibarack. A bőre bársonyosan sima. A lábai — valóságos álom. Mellei - két büszke, tejből és mézből való halmocska. Derfranger megszokta a szelet, a pálmafák koronáját, melyen átvilágított a nap, meg az égbolton úszó holdvilág. Megszokta, hogy a homok éjszaka is meleg, s megszokta a faluvégi kis faházakat is, annak berendezését. Mit számít az, hogy az egyik reggel nem találta a pénztárcáját? Mivel nem tartozott azok közé, akiket egykettőre el lehet kábítani, miután megvacsorázott az Ezeregyéjszaka meséiből előjött lánnyal, a csekkjeit, bankjegyeit és az iratait elhelyezte a szálloda széfjében. Az elbűvölő lány mintha csak most kezdett volna tűzbe jönni. Derfranger megkérdezte tőle, hogy miért, de a lány válaszát közömbösen fogadta. Úgy érezte, mintha a moziban lenne, vagy mintha álmodna. Pedig csak a maga életét élte. Délutánonként ritkán volt józan, de sohasem volt teljesen részeg. Telefonált haza, beváltotta az ösz- szes csekkjét, s nyolc nappal megtoldotta a szabadságát. Nyomasztó csak a hazautazása volt. Ekkor jött rá, hogy csupán délibáb volt, amikor azt hitte, hogy bepótolhatta elveszett idejét. Ennek tudatában oly gyorsan döbbentette őt rá a valóságra, hogy szabadságának eltelt hetei pillanatok elett egy halom hamuvá váltak. Megbánta, hogy a szabadságát nem a Schwarzwaldban töltötte, amint a főnöke ajánlotta neki évek óta. Az olcsó, egészséges, erősítő hatású, és ha kell, maga itt van a kezem ügyében. Ő ehelyett a Bahama-szigetekre repült, hogy visszanyerje az idejét. S ha már egyszer ekkora tévedésbe esett, biztos-e, hogy ez nem fog megismétlődni? Nyugodt lelkiismerettel mondhatja majd, hogy nem vakon töltötte el az életét, s ezt észre sem vette? A negatív válaszok mindezekre a kérdésekre — s neki kegyetlenül így kellett válaszolnia — ott fenn, a felhők felett szilárd énjét megsemmisítették. Amikor Frankfurtban talajt érzett a lába alatt, összetört, sőt, bukott ember benyomását keltette. Otthon, Duisburgban, bőröndjét az ajtó mellé tette, telefonált a főnöke titkárnőjének, s beteget jelentett. A választ meg sem várta. Nem evett semmit, napokon át az ágyban feküdt, vagy az ablaknál ült, s az asztalt vagy a sötét, máskor tola- kodóan világos eget bámulta, mely a háztetők fölé borult. A bőröndjét ki sem csomagolta. Egy borús reggel, amikor a nap sugarai még nem világították meg a pókhálókat, a ház bejáratát, s a szobákat, Derfranger — megtörve önmaga csődjétől — kivett a szekrényből egy kétcsövű puskát, holdkórosként kitisztította, és agyonlőtte magát... Sági Tóth Tibor fordítása Lőríncz Zsuzsa rajza
