Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-05-30 / 21. szám
Kilenc nap az Északi-sarkon Frantisek Kele (Mikulás Sliacky felv.) Az Anktartiszon kívül minden földrészen járt, és - főleg mászott. A 47 esztendős pozsonyi geográfus, Frantiéek Kele nemcsak vértjeli utazó, hanem elsősorban hegymászó. Európa legmagasabb csúcsát, a Mont Blancot már gimnazista korában „meghódította“. Később következett a többi óriás: A Kaukázus, a Pamir, a Hindukus, az afrikai Kilimandzsáró, a délamerikai Andok és természetesen a Himalája. 1984- ben ő vezette az első csehszlovák Mount Everest-expediciót. A közelmúltban többedmagával újabb bravúros fegyvertényt hajtott végre. Megszervezett egy északisarki utat, melyet - amint az elutazás előtt hangoztatta - a jövőre esedékes anktartiszi expedíció főpróbájának szántak. • Mikor és kinek a fejében született a gondolat, eljutni az örök hó és jég birodalmába? - kérdezem a veterán hegymászót, aki társaival egyetemben május elsején tért visz- sza az Északi-sarkról.- Az ötlet körülbelül egy évvel ezelőtt vetődött fel és mint minden hasonló utat, ezt is vágyak és álmok szülték. Európában sokakat vonzanak a távoli, elérhetetlennek túnö és embert próbáló kalandos utak. Én is közéjük tartozom. Egyébként nem az az érdekes, ki állt elő az ötlettel, hanem hogy kiben van erő, bátorság és kitartás a tengernyi nehézség leküzdésére, az elképzelések valóra váltására. • Gondolom, a fő nehézségek közt a pénz, a szponzorok előteremtése szerepelt.- Igen, enélkül egy ilyen út elképzelhetetlen. Sajnos, az egyéves előkészület is kevésnek bizonyult. Nem sikerült annyi támogatót találnunk, amennyire szükségünk lett volna. Ezért az utolsó napokban is módosítani kellett elképzeléseinket, mivel eredetileg hosszabb ott-tartózko- dással, sportszempontból is igényesebb programmal számoltunk. A célhoz 50-60 nap alatt sítalpakon akartunk eljutni. Ehelyett repülőgéppel mentünk és az Északi-sarkon mindössze kilenc napig tartózkodtunk, a tizedik nap reggelén már indultunk haza. Ebben az is közrejátszott, hogy különböző okok miatt kifutottunk az időből. Mindent egybevetve így is nagy sikerként könyveljük el ezt a nehéz és veszélyes vállalkozást, mely főleg a Perex Kiadó jóvoltából valósult meg. • ön és társaink java hegymászó. Ezúttal a csúcsokat sarki tájra cserélték. Mi bennük a közös és melyek a különbségek?- A közös egyedül az, hogy mindkét helyen rendkívül alacsony a hőmérséklet. Ám, míg mondjuk a Himalája csúcsain a déli napsütés két-három órán keresztül úgy-ahogy melegít, a sarki napnak fikarcnyi ereje sincs. Teljesen mindegy, hogy reggel, délben vagy este süt-e, egyformán farkasordító a hideg. Veszély, betegség esetén a hegyekben az alsóbb táborokba lehet ereszkedni. A sarkon nincs hová elmenekülni. A hegymászásban általában a legmagasabb csúcs elérése jelenti a sikert. A sarkvidéken hiányzik az effajta sikerélmény. Minden egyformának tűnik. Ezt egyébként mint fotós is tapasztaltam. Alig fogytak a filmjeim. Az egyhangú terep miatt kevesebbet fényképeztem, mint más utakon. Említhetném még a jégrepedéseket, a jégzajlást, az állandóan mozgó világot, a jegesmedvéket, vagy a napszakok hiányát, amit ugyancsak nehéz megszokni. A Nap egy bizonyos időszakában alacsonyan a horizont felett „ballag“, így ha valaki azt mondja, tíz óra van, nyugodtan rá lehet kérdezni: reggel vagy este? • Jegesmedvéket említett. Felszerelésükből a golyóspuska sem hiányzott. A fegyvert ugyan nem használták, mégis galibát okozott.- Igen, Moszkvában a Vnukovói repülőtéren. Noha megvolt az engedélyünk, mégis időbe tellett, mig az ottani hatóságok megértették, miért van szükségünk a fegyverre. Szerencsére használnunk nem kellett. Mackókkal ugyanis nem találkoztunk. Ezt személy szerint sajnálom, mert így fotóalbumom szegényebb néhány érdekes felvétellel. Természetesen a ravaszt csak végveszély esetén húztuk volna meg. • Az orosz repülőtereken több napot vesztegeltek...- Valóban. Az ott töltött idő később nagyon hiányzott. Hol benzinhiány, hol az időjárási viszonyok miatt nem szálltunk fel, így veszett kárba öt nap. Amikor végre felszálltunk és Norilszkba érkeztünk, olyan hóvihar fogadott, amilyenre már évek óta nem volt példa. A négyméteres magas hótorlaszokból jóformán semmi sem látszott ki. Ráadásul mínusz 37 fokos hideg volt. Nem maradt más hátra, a repülőtéren felütöttük a sátortábort, és vártunk. • Egyik tudósításban azt olvastam, hogy a repülőút kereken 12 óráig tartott. Nem történt tévedés? Hiszen ennyi idő alatt a fél földet meg lehet kerülni.- Korszerű sugárhajtású géppel igen. Csakhoqy mi a harmincas években gyártott AN-2-esekkel, az ún. Ancsákkal utaztunk. A repülőút volt az expedíció legkalandosabb és talán legveszélyesebb szakasza. Az öreg masinák 180 kilométeres sebességgel repültek, és kis hatótávolságuk miatt gyakran volt szükség üzemanyagtöltésre. A fedélzeten mínusz 15-20 fokos hidegben rajtunk kívül benzineshordók is „utaztak“. Némelyikből ráadásul az üzemanyag is szivárgott. A sok száz kilométeres utat a csomagok közt fekve, guggolva, térdelve tettük meg 4-5 méteres magasságban. Ügyelnünk kellett az egyenletes súlyelosztásra is, mert ha valaki hátrább vagy előrébb húzódott és filmezni akart, máris megbillent a gép és félő volt, hogy lezuhanunk. A leszállások is idegtépóek voltak. A gépekből - biztonsági okokból két Ancsa repült - hiányzott a navigációs készülék, így a pilótáknak fogalmuk sem volt, hol vagyunk, milyen messze van az Északi-sark, nem szálltunk-e már túl rajta. Szerencsére, felszerelésünkben volt egy ilyen műszer, melynek óriási hasznát vettük. Sze- rednij szigetén további meglepetésben volt részünk. Az orosz határőr vízumot követelt. Hiába magyaráztuk, hogy az már rég a múlté, nála az idő megállt. A végén mégis sikerült meggyőznünk. A szigethez egyébként kellemes élmények is fűznek. Az ottani kutatóállomás dolgozói nagyon szívélyesen fogadták és megvendégelték csoportunkat. Egy szálka nélküli, csonttá fagyott tengeri halat apró darabkákra aprítva, nyersen, csak fűszerezve tálaltak. Nagyon finom volt. • Végül mégis célhoz értek...- Igen. A már említett mérőműszer segítségével 2-3 méteres pontossággal meg tudtuk határozni tartózkodásunk helyét. Abban az időben, mint már említettem, a Nap nem nyugodott le, így állandóan világos volt. A legfontosabb teendő a tábor felépítése volt, hogy megvédjen az időjárás viszontagságaitól. Ha nem fújt a szél - ami ritkán fordult elő -, a mínusz 27-30 fok is elviselhető volt, viszont széllel a mínusz 20 fokon aluli hőmérséklet is kibírhatatlannak tűnt. Sátor helyett hóból és jégből készített iglukban laktunk. Az ételkészítés is körülményes volt, nem is beszélve a több mint 100 kilós áramfejlesztő beindításáról. Reggeletne legalább egy órát kellett élesztgetni. Erre az orosz rádiósunknak volt szüksége, hogy kapcsolatot teremthessen a világgal. Ott-tartózkodásunk alatt mintegy 800 rádióamatőrrel sikerült beszélnünk. Rendszeres túráinkra sítalpakon és speciális, csónakként is használható, szuperkönnyű, távol- ságmérövel felszerelt szánokkal mentünk. Visszafelé az út mindig jóval hosszabb ideig tartott. Nem azért, mert már elfáradtunk, hanem mert a táborunk közben tovább vándorolt. Az Északi-sarkon, mint már említettem, minden mozgásban van, az úszó jégtáblák állandóan változtatják helyüket. A repedéseket, jéghegyeket kerülgetve az oda megtett, mondjuk 7 kilométeres táv, ellenkező irányban már 14-15 kilométerre nőtt. • Expedíciójuknak volt művészi, filozófiai célja is...- Valóban. Ján Zoricák, a Franciaországban élő szlovák művész anktartiszi virág nevű üvegplasztikáját kellett az Északi-sarkon elhelyeznünk. Az üvegpiramis azóta bizonyára megtett már néhány kilométert, és előbb vagy utóbb az óceán fenekére kerül. • Az út előtt kijlentette: „Az expedíció próbára teszi fizikai és szellemi erőnket, és sok mindenre választ ad.“ így történt?- Pontosan. Lehet, hogy dicsekvésnek hangzik, de a roppant nehéz helyzetekben is helytálltunk és ebben - bevallom - indulásunk előtt nem voltam egészen biztos. A csoport összetétele rendkívül szerencsés volt, és ez nagyon fontos. • A laikus aligha lát különbséget az Északi- és a Déli-sark között.-Pedig ég és föld! Az Északisarkon tulajdonképpen a befagyott óceánon jártunk. Az Anktartisz viszont szárazföldi kontinens, ahol sokkal nagyobbak a hőkilengések, keményebbek a fagyok. Számunkra az sem mellékes, hogy Pozsonytól az Északi-sark mindössze 5000 kilométerre fekszik, a déli pedig háromszor olyan messze. • Most élményeit dolgozza fel, hogy a Perex kiadóban, könyv formájában minél előbb napvilágot lássanak. Volt a csaknem egyhónapos expedíciónak olyan mozzanata, melyre keserű szájízzal emlékezik?- Igen. Mégpedig hazaérkezésünkkor. Amikor elmeséltük, hogy szerencsésen és minden különösebb baj nélkül megérkeztünk, úgy tűnt, néhányan kicsit csalódottak voltak, mert valahogy így reagáltak: akkor nem lehetett olyan nehéz. Akkor tartották volna nehéznek az utat, ha mondjuk ketten odaveszünk? A gondos felkészülés ellenére sem lehetett eleve kizárni, hogy valamelyikünk nem a hullámsírban végzi életét, hogy a kis gépet baleset éri, hogy a sátor alatt elreped a jég, hogy... Szerencsére semmi ilyen nem történt. Ordódy Vilmos (Folytatás a 3. oldalról) e nemzet tagjain (ez részben vonatkozik a magyarok viszonyára a szlovákokhoz). Vagy vegyük a szlovák komplementaritás sztereotípiáit: racionális cseh, érzelmes szlovák (öcs és báty, városi és falusi ember stb.); a szlovákok mint árulók és a csehek mint áldozat sztereotípiája 1938-ban, 1945-48- ban, 1968-ban és mind a mai napig. E sztereotípiák szerinti adósságtörlesztés okozta, hogy a csehek nem mindig értették meg a szlovák valóságot. Az utóbbi évek zsurnalisztikájából hiányzott a cseh-szlovák kapcsolatok józan interpretációja és gyakran volt olaj a tűzre egyes szlovákok démonizálása. Természetesen, a szlovák sajtó egy része sem volt különb... Sajnos, még a cseh értelmiség sem büszkélkedhet a poszttotalitárius időkben túl sok olyan emberrel, mint Petr Príhoda, aki képes racionálisan, józanul elemezni az ország bel- ügyeit. Ezért oly fontosak és tanulságosak írásai. A népet nem kérdezték meg Más módszerekkel, de tipológiaiig rokon szempontból közelít a szlovák sajátságokhoz, azok cseh és magyar vonatkozásaihoz Miroslav Kusy. Aktuális, nemegyszer - miként ő maga jellemzi - harcos publicisztikájával mintegy kiegészíti Príhoda és Kiss álláspontját; a szlovákok, csehek és magyarok történelmi fejlődésének aszinkronitását fejleszti tovább, még ha kérdéses is a megállapítás, hogy a magyarokkal való ezeréves együttélés kulturálisan nem hatott ránk. A szlovákok azonban nem a magyarokkal szemben találták meg nemzeti öntudatukat, hanem ellenük, politikai és hatalmi elnyomásuk ellen, a magyar úrhatnám törekvések ellen. Kusy az időszerű reflexiók mellett megemlíti azt a tényt, amelyről gyakran elfeledkezünk: a kisebbségi kérdést egyformán ítélték meg mind a rendszerpártok, mind a disszidensek és emigránsok. Az egységes értelmezés rejtett vagy nyílt irredentizmusról tanúskodott, a magyarság fölényéről és a szlovákság rossz helyzetéről Magyarországon. Mindhárom sztereotípia a mai napig egységesen működik, és bizonyos mértékben akadályozza a szlovák-magyar megértést, történelmi megegyezést. Mind Kusy, mind Príhoda felhívja a figyelmet a szlovák-cseh fejlődés aszinkro- nitásaira, ami különösen a huszadik században jellemző. Ez vonatkozik a szlovák-magyar, azaz korábban csehszlovák-magyar viszonyra is. A CSSZK létrejötte, Trianon, a bécsi döntés, a Szlovák Állam megalakulása, a Cseh-morva Protektorátus létrejötte (1939), 1944, az 1946. évi választások (a kommunisták győzelme Csehországban, a demokraták győzelme Szlovákiában), 1948,1956,1968 (a cseheknél demokratizáció, a szlovákoknál fö- deralizáció), 1989... az aszinkronizáció, a politikai és egyéb diszharmónia dátumai. Kusy többször megállapítja, hogy a szlovákokat mintha „alárendelték“ volna az új köztársaságban, kész tények elé állítva őket, ami többször megismétlődött. Legutóbb talán az 1992. évi választásokon. Másutt Kusy azt elemzi, hogy ha a szlovákok 1939-ben más konstellációban önállósultak volna, mára (1981-et írunk!) minden sérelmüket elfeledték volna, s a két nemzet és állam kitűnő kapcsolatban állna egymással. Minden probléma gyökere, hogy az önállósulási kísérletek (1938, 1968) rossz körülmények között idegen hatalmak részvételével folytak. A harmadik kísérlet eltér az előzőektől, de a népet ezúttal sem kérdezték meg (nem mellékes, hogy az önálló Szlovákia eszméjét a háború utáni évtizedekben csak az emigrációban élő fasiszta szélsőségesek élesztgették, de ez egy önálló dolgozat témája). Érdemes párbeszédet folytatni Ma, amikor mindnyájan szembesülünk az új helyzettel (hiszen akarva-akaratlan érinti a szlovákokat, cseheket, magyarokat), az értelmiségre új feladatok várnak. A szomszédos államok és nemzetek rendkívül szoros és intenzív együttműködése szabhat gátat annak, hogy e térség ne legyen a helyi konfliktusok áldozata. Az egymás mellett élő népek nem élhetnek egymástól elszigetelve, közeledniük kell egymáshoz, szükség van az együttműködésre. Csak ez akadályozhatja meg a múlt hibáinak megismétlődését, autori- tárius rendszerek létrejöttét, bizonyítva, hogy a demokrácia nemzeti azonosságtudatunk integrális része, a xenofóbia eleve kizárt. Közép-Európa nemzetei, melyek álmai, truamái, öniróniája, szentimentalizmusa, humora és nagysága oly hasonló, kölcsönös szolidaritást és szolidáris kölcsönösséget igényelnek. E kölcsönös egymásrautaltság felhívás az értelmiségnek az új geopolitikai és szellemi helyzetben. Közép-Európa, az új és régi államok Európája új identitásáért száll síkra. A Kalligram Könyvkiadó jóvoltából megjelenő könyvek igazolják, hogy a közép-európai értelmiség szavának - minden illúzióvesztés ellenére - van értelme és súlya. Érdemes párbeszédet folytatni velük. Rudolf Chmel Elhangzott Budapesten, a Magyar írószövetség klubjában rendezett Kalligram- esten 1993. május 11-én. 4 4 1993. V. 30. Hasárnap 0
