Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-05-23 / 20. szám
A világban föllelhető vallások - néhány ritka kivételtől eltekintve - megegyeznek abban a hitben, hogy van élet a halál után. Azt azonban, hogy pontosan milyen is ez a másvilági élet, már csak meglehetős hiányosságokkal tudják leírni. Az e téren szerezhető tapasztalati élmények szűkösségét némiképp enyhítette, amikor néhány évvel ezelőtt egy egyházi kiadó gondozásában megjelentek Raymond Moody könyvei: az Élet a halál után, majd pedig A fényen túl, melyek a baleset, betegség vagy más okokból halálközeibe jutott emberek élményeit dolgozták fel. A „mi lesz velünk, ha meghalunk" kérdés egyike azoknak, amelyek az embert a kezdetek óta foglalkoztatták. Az egyes vallások, társadalmak, kultúrkörök mindig kialakították saját halálfelfogásukat, tudván, hogy megfelelő magyarázatot kell adniuk arra, mi történik az emberi lélekkel a fizikai lét befejezése után. Nemcsak a költőket, művészeket, de az átlagembert sem nyugtatták meg azok a magyarázatok, hogy a megsemmisülésre az ad gyógyírt, hogy az utókor megőrzi emléküket. Azzal, hogy Raymond Moody kidolgozta a halálközeli élmények kutathatóságához szükséges paradigmarendszert és metódust, természetesen még nem bizonyította, hogy van élet a halál után. Azt azonban még az ateista propaganda irányítói is megérezték, hogy a halálközeli élmények bemutatása növelheti az emberek hitét a túlvilági életben, mert a könyv megjelentetése kapcsán több- estés vitát rendeltek, rendeztek a televízióban, s igyekeztek cáfolni az olvasókban esetleg megfogalmazódó spirituális végkövetkeztetéseket. Bizonyosnak tűnt ugyanis, hogy a halál közelébe jutott emberek beszámolói legalábbis valószínűsítik a halálon túli életet. Természetesen arra Moody könyvének méltatói is figyelmeztettek, hogy amíg csak valószínűsítésekről esik szó, szükség van egy „hitbeli ugrásra“ a túlvilági lét elfogadásához. Ezt azonban azok, akik a halálélményeket átélték, nem haboztak megtenni. Moody érdeklődését a túlvilág iránt egyébként nem hitbeli élmények indították el, hiszen - beszámolója szerint - egyetemi hallgatóként még maga is úgy vélte: a halál az ember anyagi testének és tudatának megsemmisülése. Érdeklődését az keltette fel, amikor egyik tanára beszámolt közeli ismerőse esetéről, akit kétoldali tüdőgyulladása után halottnak nyilvánítottak az orvosok, majd sikeresen újraélesztették. Az illető olyan élményeket élt át, amelyek arra késztették, hogy felépülve betegségéből, teljesen új életet kezdjen. A visszatérők beszámolói számos hasonlóságot mutatnak: rendszerint egy sötét folyosón, alagúton átvezető, izgalmas utazásról számolnak be, melynek végén csodálatos túlvilági ragyogás, fény várta ókét. A világot, ahová érkeztek, elmondásuk szerint elhunyt hozzátartozóik lakják és egy felsőbb lény kormányozza, aki mielőtt visszaküldené ókét a fizikai világba, bemutatja addigi életüket. Ezek az élmények - Moody megfigyelése szerint - átalakítják a klinikai halálból visszatérők viselkedését. „Az életet a maga teljességében ragadják meg, és kifejezésre juttatják azon hitüket, hogy a szeretet, a tudás a legfontosabb mindenek fölött, mivel csak ezek azok, amiket magunkkal vihetünk.“ Az Élet az élet után megjelentetését követően - mely nagy nemzetközi könyvsiker volt - többen megfogalmazták aggályaikat. Néhány orvos azt mondta: sohasem hallott halálközeli élményről, bár sok embert élesztett újra. Mások a vallásos emberek képzelgéseinek tudták be a történteket, míg megint mások az elmebetegség egy fajtáját vélték fölfedezni a bemutatott esetekben. Ez késztette arra a kutatót, hogy immár sokkal módszeresebben, mint korábban, összegyűjtse, rendszerezze az érintettektől szerzett információit. Ehhez segítséget nyújtott a Gallup Intézet 1982-ben végzett közvélemény-kutatása, mely egy reprezentatív minta segítségével azt bizonyította, hogy az Egyesült Államok felnőtt lakosságából minden huszadik ember átélt már halálközeli élményeket. A vizsgálat az élmények tartalmi elemeinek statisztikájával is szolgált, megállapítva többek között: száz emberből 32 érezte úgy, hogy egy más világban járt; ugyanennyien számoltak be arról, hogy „odaát“ lepergett előttük egész korábbi életük. A visszatekintés során a „halott" nem érzékel fizikai környezetet: minden korábbi cselekedete egy térbeli, panorámaszerű képben jelenik meg előtte. „Az egész életem egyszerre volt előttem" - fogalmazott az egyik visszatérő. A visszatekintés során nemcsak korábbi tetteink válnak láthatóvá, de egyszersmind meg is értjük azok hatását: ha valamilyen szeretetlenséget követtünk el, azonnal átéljük annak a tudatával, akit e cselekedetünkkel megszomoritottunk, és bántó érzést érzünk miatta. De hasonlóképpen átéljük annak az örömét is, akit életünkben valamely szeretetteljes gesztussal ajándékoztunk meg. A halálközeli élményt átélök közül száz megkérdezettből huszonhatan nyilatkoztak a testen kívüliség állapotának megtapasztalásáról. Rendszerint pillanatnyi zavartságot élnek át, amikor „észreveszik“, hogy saját fizikai testűket kívülről látják Egy asszony- akin a könyv orvos szerzője maga végzett szivmasszázst, amikor a klinikai halál állapotába került - a sikeres éleszt és után elmondta: felülről látta magát. Másvalaki két karját vesztette el egy súlyos baleset következtében, s arról számolt be, nézte magát a műtőasztalon, de fizikai testétől annyira eltávolodott, hogy sajnálta az ott fekvő megcsonkított embert, nem ismerve föl benne önmagát. „Utazásuk" során többen találkoztak fényes lényekkel, illetve egy „legfelső fényes- séges lénnyel“. A keresztény neveltetésnek ezt a személyt Jézussal, a buddhisták Buddhával, a mohamedánok Allah hal azonosítják. Vannak, akik szerint sem Isten, sem Jézus, de „mindenesetre nagyon szent lény". Bárkinek is nevezik, abban mindnyájan egyetértenek: ez a lény tökéletes szeretetet és megértést sugároz, s legtöbben örökre vele szeretnének maradni. Éppen ezért haragszanak azokra - például az orvosokra -, akik vissza akarják hozni őket a világba. Érdekes megfigyelése a szerzőnek, hogy a halálközeli élményt átéltek nem félnek többé a haláltól. Ez nem jelenti azt - állapítja meg Moody -, hogy hamarosan meg szeretnének halni, csupán, hogy a halált az élet szerves részének tekintik. Legtöbben sokkal inkább lelkesednek az életért, mint annak előtte. Gyökeresen megváltozik értékrendjük: korábban lényegesnek tűnő cselekvéseket elhagynak, fontosabb lesz számukra, hogy minél nagyobb szeretetben töltsék napjaikat. Sokan tanulni kezdenek, mert „a Fénylény azt mondta nekik, hogy a tanulásnak nincs vége a halállal, s a tudás olyasvalami, amit magukkal vihetnek“. A tudás iránti szomjúságot nemcsak az átélt halálélmény idején érzik, hanem azt követően is, s ez aktív önképzésre sarkallja őket. Megváltozik a cselekedetek belső ellenőrzése: a visszatérők sokkal nagyobb felelősséget éreznek tetteikért, mint korábban. Az életáttekintés egyik tanulsága számukra az, hogy a legapróbb tetteket is az élet egészének összefüggéseiben kell szemlélni. A vigasztaló szó egy szüleit kereső kisgyermekhez többet ér „odaát“, mint sok, látványosnak tűnő tett. Mindezek az ismérvek természetesen nem cáfolhatatlan bizonyítékok a túlvilág létezése mellett - s ha úgy tetszik, inkább a hitvilág részei. Ha a klasszikus definíciót használjuk — miszerint halál az, amelyből nincs visszatérés -, azt mondhatjuk, a halálközeli élményekről beszámoló emberek nem is haltak meg, legföljebb annyi történt velük, hogy „teljesítették a halál néhány kritériumát", amikor megállt a szívük, vagy agyhullámaik a műszerek számára érzékelhetetlenné váltak. (Már-már tréfába illő példát említ a szerző annak az interjúalanyának az esete kapcsán, aki ma is él, és zsebében hordja a gyászjelentését, mivel az orvosok már átküldték testét a hullaházba, ahol spontán újraéledt.) Ebből az a tanulság - szögezi le Moody hogy sok mindent nem ismerünk még a halál fiziológiájáról. Az azonban, hogy vannak olyan orvosok, akik bár újjáélesztettek embereket, mégsem hallottak ilyen élménybeszámolókat, nem cáfolja ezen élmények létezését. A téma egy másik kutatója. Michael Sabom egyik előadása után felállt egy kardiológus és az előbbi érvvel igyekezett ellentmondani, mire felállt mögötte egy hallgató, s ezt mondta: „Én is azok közé tartozom, akiket ön mentett meg, és kereken megmondom, ön lenne az utolsó, akinek halálközeli élményeimről beszélnék." A tapasztalat azt is mutatja, hogy az orvosok inkább lebeszélik a pácienseket arról, hogy élményeikkel foglalkozzanak. Moody sorra veszi a különféle elmebetegségeket is, azt bizonyítja, hogy sem skizofréniával összefüggő, sem organikus elmeza- varra visszavezethető betegségekről nincs szó. Ezek ugyanis rendszerint összefüggéstelen, elmosódó belső képeket idéznek fel a betegben, ellentétben a halálközeli élményt átélök éles, pontos vizuális és hangélményeivel. Sokan tévesen úgy gondolják, hogy csak nagyon vallásos emberek képzelgéseinek tulajdoníthatók a halálközeli élmények. Ezzel szemben a vizsgálati tapasztalatok szerint hivók és nem hívők egyaránt átélnek ilyeneket. A kutatások e téren inkább csak azt bizonyították, hogy a vallásos neveltetésüek hajlamosabbak a megjárt helyet mennyországnak, pokolnak nevezni, a Fénylényt pedig Istennel azonosítani. Természetesen Moody fő kérdése is az: a túlvilág futó képéről, vagy csak kémiai folyamatok sajátos keverékéről van-e szó? Azok után, hogy összegyűjtötte a pszichológia, a kémia, a vallás területéről beszerezhető, idevágó információkat, végül is így válaszol erre:„Az a véleményem, hogy a halálközeli élmény bepillantás a valóság egy másik szférájába. Azt, hogy ez azonos-e az élet utáni élettel, nem tudom.“ Moody abban viszont határozott álláspontot képvisel: a halálközeli élmények határozott bizonyítékai annak, hogy a halál után is van élet. (Köztársaság) Halászlé és sült csigabiga - natúr módra ipiii#f égett a tornagőrgői halastó Sok bosszúságot okoz az utóbbi időben a helyi halastó a tornagörgöi- eknek. Az ötvenes évek elejéig nagyobb része magántulajdonnak számított, de azt követően „beközösített“ és a vízzel elárasztott hegyközi réten olykor-olykor megjelenik a természet kaszása, sírásója, s duhajkodó kedvében még a közeli település élővilágát is fojtogatja. Tavalyelőtt például a nádsorvasztási műveletet végző permetező repülőgép méregtartályából csapódott egy jó adag a konyhakertekre, méhesekre és lakóházakra is, az idei tavaszon pedig - állítólag nem először - a nádtüzek füstje sötétítette el a szűk völgy fölött az eget. Ez utóbbi „jelenségre" a helyiek és az átutazók többsége bizonyára csak legyintett egyet, s legfeljebb annyit mondott: „Már megint ég.. Nem úgy Samuel Pacenovsky, a Kassai Múzeum Természettudományi Osztályának ornitológusa.- Azon a napon azzal a céllal indultam Görgőre, hogy tovább figyeljem az énekesmadarak és kék rétihéják vonulását. Rendszeresen járok oda, hiszen a tornagörgöi halastó a hími és tornai tavakkal együtt ökológiai szempontból is a legértékesebb olyan vízfelületnek számít a Kassai-medencében, ahol a táj mintegy hatvan vizimadárfaja, valamint néhány béka, hüllő és emlős még úgy-ahogy otthon érezheti magát. Már az autóbuszból észrevettem a nádégést. Mi tagadás, nagyon lehangolt, elszomorított. A parti- és énekesmadarak tervezett megfigyeléséből semmi sem lett. Azonnal a Nagymihályi Állami Halgazdasági helyi részlegének épületébe siettem, gondoltam, az ottani dolgozókkal közösen eloltjuk a tüzet. Sajnos, senkit sem találtam ott. Felkaptam egy seprűt, s azzal próbáltam elfojtani a lángokat. Az egyik helyen sikerült is, azonban a nádas másutt is égett. Például azon a részen, ahol tavaly fészkeltek az Európa-szerte veszélyeztetett bölömbika és sárszalonka helyi törzstagjai... Láttam, milyen ijedten röpködnek a megérkezett sárszalonkák az égő növényzet fölött. A kékes rétihéja éppen akkor kezdett éjszakázni a tószéli sásban... Ki tudja, mit érzett a Kassai-medencében egyedül itt fészkelő barkós cinege?! S mit a guvat, a kis vízicsibe, a szürkegém, a búbos vöcsök? Vagy a kis vöcsök, a tőkés réce, a szárcsa, a vízityúk... Órákig hadakoztam a tűzzel a madarak, továbbá a rovarok, a csigafélék érdekében, de segítség csak este érkezett. A nagy pusztításnak végül is a tűzoltók vetettek véget- panaszolta el a történteket szerkesztőségünkben a fiatal szakember. Egyúttal elújságolta: a szakemberek a tornagörgöi és a hími halastó besorolását javasolják az európai jelentőségű madárrezervátumok közé. Neki jutott az a feladat, hogy a görgői állóvízről elkészítse a szükséges adatokat, helyzetjelentést.- Ornitológiái és természetvédelmi szempontból az ottani tavon tanyázó vízimadarak közül a kis vízicsibe a legértékesebb. Szlovákiában ugyanis mindössze öt helyen fészkel. A nemzetközi madár- védelmi tanács most éppen a kis vízicsibéről kér tőlünk jelentést, s megvallom, szomorúan, egyben szégyenkezve küldöm a kért anyagot Cambridge-be, mert azt sem hagyhatom ki, hogy mi történik olykor-olykor a görgői halastavon, a görgői határban... — folytatta. A szakemberek a tornagörgöi halastavat igen értékes madárparadicsomnak tartják Azért is, mert Szlovákiában sehol sincs olyan nagy kiterjedésű keskenytevelú gyékényes, mint ott. Csehszlovákiában is listavezető volt ilyen tekintetben a Szádelöi-völgyhöz közeli állóvíz. A gyékényes meghaladta a 25 hektárt. Nem csoda tehát, hogy szívesen tanyázik ott néhány nádiposzá- ta-faj, továbbá a nádi tücsökmadár, a függőcinege és a nádi sármány is. Ezek mind védett madárfajok. Sót, a több éves magas nádat szerető nádirigó már a legveszélyeztetettebb fajok jegyzékén szerepel, a kipusztulás fenyegeti. A tettes ismeretlen Hogy ki lelkén szárad a mintegy tizenöt hektárnyi nád ilyen módon történt megsemmisülése, azt az ornitológusoknak nem sikerült kideríteniük. Röviddel a túzpusztitás után ellátogattam a szóban forgó helyre. A halgazdaság helyi vezetőjét, Bartók Gyulát nem találtam a tóparti szürke épületben. Szabadságon volt, otthon tartózkodott. Telefonáltam neki, s megtudtam tőle, ö sem tudja, ki lehetett a gyújtogató. Amint mondta, ó azon a napon is szabadságon volt. Szerinte a tüzet akár egy eldobott cigarettavég is okozhatta. A nádas ugyanis a Kassa-Rozsnyó közötti főútig ér, s ha az ott közlekedő gépkocsiból szeles időben valaki kidob egy csikket, könnyen lángra lobbanhat a fű, a fűtől pedig a nád. Legalábbis tavasszal, amikor minden száraz... Ottjártamkor a halászok közül Bartók Gábor teljesített szolgálatot. Vele tartottam terepszemlét a füst- szagú, fekete tóparton. Helyenként mintha még a tőzeg is égett volna az elemi csapás idején. Lesújtó kép tárult elénk több helyen is... Kalauzom kérdés nélkül is rátért a lényegre. - Kár a porrá égett nádért, sásért, meg az itt pusztult rovarokért, csigákért. Már a csendőrök is jártak itt, keresik a tettest.- Nehezíti a nád a halászok munkáját? - érdeklődöm.- Nem mondhatnám. Van itt tiszta vízfelület elég. Egyébként is a növényzet is a tó tartozéka. Nádas, gyékényes nélkül puszta lenne a vízrengetég... A nádkitermelés, nádaratás már a múlté. Nincs kereslet a nád iránt, pedig valamikor az építkezéseknél sokat felhasználtak. Amíg nem késő! Izsák Tibor görgői polgármester azt nyilatkozta: a helyi önkormányzat szeretne a tó körül rendet csinálni. Kétségtelen, ez alatt nem a parti nagytakarításra gondolt, hanem elsősorban a halastó üzemeltetője és a község elfogadhatóbb, hasznosabb együttműködésére, s ezen belül a környezetvédelemre. Megjegyezte, örülne annak, ha a helyi halastavat és közeli környékét tájvédelmi területté nyilvánítanák. Szó se róla, jó lenne. Amíg nem késő! Gazdag József (A szerző felvétele) Bartók Gábor az elpusztult növényzetet szemléli 1993. V. 23.
