Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-05-02 / 17. szám
Magyar glóbusz TALLÓZÁS A MAGYARORSZÁGI SAJTÓBAN Nemzetek, nemzetiségek egymáshoz való viszonya, a határok kérdése, az idegengyűlölet, a nyelv, az anyanyelv szerepe életünkben - olyan kérdések ezek, amelyekkel rendre találkozunk. Nyilván azért, mert tisztáznunk kell fogalmainkat, azokat is, amelyek a tegnapból maradtak ránk, s azokat is, amelyek újonnan léptek be az életünkbe. Trianon és a Tanácsköztársaság A Végh Antal irányításával megjelenő, meglehetősen heves indulatokkal és nyers nyelvezettel rendelkező új „közéleti és családi hetilap“, a Magyar Tükör közli a főszerkesztő és Borsányi György történész beszélgetését. (Mint ismeretes, Borsányi professzort 1979-ben megjelent őszinte Kun Béla-monográfiájáért meghurcolták, művét pedig cikkor betiltották.) „Milyen összefüggés van Trianon és a Tanácsköztársaság eseményei között?“ - hangzott Végh Antal kérdése. A válasz: „Nincs kimutatható összefüggés. A trianoni határokat a párizsi konferencia 1919. február 26-án - tehát jóval a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt - eldöntötte. Döntésüket a magyar belpolitika fordulatai nem befolyásolták. Nem a magyar belpolitika változásai, hanem a szomszéd országok irányában fennálló elkötelezettségek, valamint a négy nagy közötti kompromisszumok alakították ki a magyar határokat. A Tanácsköztársaságnak a jelentősége mindössze annyi volt, hogy háborújával késleltette e határozatok megvalósítását. Bármilyen kormány lett volna hatalmon Magyarországon, az antant aligha változtatott volna elhatározásán. A határokat lényegében a Károlyi-rendszernek szánták és a Horthy-rend- szerrel fogadtatták el - ez is azt bizonyítja, hogy az antantnak ebben a vonatkozásban közömbös volt, vele szemben ellenséges vagy iránta barátságos kormány van hatalmon Magyarországon.“ lettre internationale Az idegengyűlöletről A háború és a béke között korántsem csupán annyi a különbség, hogy az egyik állapot harcot jelent, hiszen tudjuk: a békében is lehet gyűlölni, embereket, emberek nagy csoportjait tönkretenni. A békét az különbözteti meg igazán a háborútól, ha a megértés esélyei javulnak. A több nyelven, többek között magyarul is megjelenő, a cseh A. J. Liehm szerkesztette nemzetközi folyóiratban erről értekezik Szergej Averincev, a legjelentősebb orosz filozófusok egyike: „Egyetemista koromban, amikor éppen az India-imá- dat első hulláma dühöngött, azt válaszoltam egyik beszélgetőtársamnak: »Értse meg, nem túl izgalmas dolog számomra az indiaiakat szeretni. Mi, oroszok, sosem követtünk el ellenük semmit - és ők sem miellenúnk. Szerény kis életemet szeretném másként hasznossá tenni. Megpróbálom ugyanis azokat a népeket is szeretni, akiknek a történelme az én népem történetével ütközött, úgyhogy lenne mit megbocsátanunk egymásnak« ... Hadd mondjam el magamról, hogy én igen intenzíven élem meg orosz mivoltomat. Ha nem lennének zsidó, lett, grúz, német, angol - és ki tudja még milyen - nemzetiségű barátaim, sosem jutottam volna tudtára annak, mennyire orosz vagyok. A nemzeti típusok különfélesége lehetővé teszi egymás jobb megértését, s ennek mindig része a szeretetteljesség, de a jóindulatú gúny is. Hogy az emberi faj olyan gazdag típusokban, a humornak hihetetlenül tág teret nyújt... Banális és közhelyízú, mégis érdemes elismételni: aki lélekben nyo- morit meg másokat, az magát nyomorítja meg. Az embernek alapjában véve csak maga fölött adatott meg uralkodnia. Egy nemzeti szélsőségesnek végső soron az áll módjában, hogy igazán gonoszát csakis saját népével cselekedjen. ... Gyűlöletünk végül is mindig a mieink fejére száll... Hogy én az új intolerancia orosz változatát elutasítom, azt végső soron így az önzésig nemzeti okból teszem. Más népekkel szemben én a vétkesség, a szégyen, a részvét természetes érzését táplálom. Féltem Oroszországot. Az ellenségeskedésre pazarolt legkisebb energia is valójában csak neki árt. Csak nekünk." Románia lakosait kasztokra kell osztani Természetesen nem a népszerű budapesti hetilap követeli ezt az embertelen képtelenséget, hanem ezeken a hasábokon olvasható Paul Everac román drámaírónak, a Román Televízió frissen kinevezett vezérigazgatójának fölöttébb sajátos, s rendkívül veszedelmes eszméit összegező ismertetés. Tehát: „Románia 23 millió lakosát tízes osztással kasztokba kellene sorolni tanulmányi felkészültségük, erkölcsi tulajdonságuk alapján. Az egyes kasztokhoz tartozók csak meghatározott foglalkozásokat űzhetnek. Aki becstelennek bizonyul, visszaesik az ala- csonyabbrangú kasztba. Az országot 230 parlamenter és 23 miniszter irányítja egy vagy két elnök vezetésével. A közrendet egy elsősorban lelkes fiatalokból álló erkölcsvédő testület vigyázná. Az se baj, ha ezek szüzességi fogadalmat tesznek, legalább a vezetőik. Intervenciós, megtorló és egyben nevelő szerepük lenne. Különben is a megtorlás, a határozott, kemény büntetés - nevelőeszköz. Idegen az országba csak egy román állampolgár garanciájával jöhetne. De nem ám akárkiével! Csak a 230 ezres vagy ezen felüli kaszt tagjai jogosultak a meghívásra. Szép jövő várna a kisebbségekre, főleg a cigányokra is. A románság arányszáma csökken, fő veszély a szapora cigányság. Ebben a vészhelyzetben az idegengyűlölet fogalma értelmét veszti, és egyenértékűvé válik az önfenntartási ösztönnel. A kasztrendszerrel fokozatosan be lehetne olvasztani a nevelésre fogékony kisebbségieket, azután túl- népesedési adót kellene kivetni rájuk, s ha ez sem segít, úgy a turbulens, asszimilálhatatlan elemeket ki kell zsuppolni az országból...“ Napló „Beszélni kell mindenről, ami megtörtént...“ A Magyar írószövetség kéthetente megjelenő lapjában a zsidó és litván viszonyról olvashatunk érdekes írást. Tudvalevőleg a második világháború idején sok litván részt vett a németek oldalán a Litvánia lakosságának 7,7 százalékát megsemmisítő fasiszta terrorakciókban. Tomas Venclova, az emigrációban élő világhírű litván író, akit a Nobel- dijas Czesztaw Milosz fordított lengyelre és az ugyancsak Nobel-díjas loszif Brodszkij oroszra - így ír erről a mai napig fájdalmas problémáról amely természetesen nem csupán a litván-zsidó viszonyra vonatkozik ... „A gonosz mindig gonosz marad, a gyilkosság gyilkosság, és a bűn bún. Semmi a világon nem változtat azon a tényen, hogy 1941 júniusának végén litvánok litván tömeg szeme láttára védtelen embereket pusztítottak el - még az sem, hogy a 20. században sokan, szinte minden nép elkövetett valami hasonlót. És én, mint litván, köteles vagyok a litvánok bűnéről beszélni... A megbánás bonyolult dolog: semmiképp sem leszámolás a gyilkosokkal, bárkit is szolgáltak. Nem ruhánkat kell megszaggatnunk - belsőleg kell bűnbánatot gyakorolni. De beszélni kell mindenről, ami megtörtént, mentegetőzés nélkül, belső cenzúra nélkül, propagandisztikus ferdítések nélkül, nacionalista komplexusok nélkül, félelem nélkül. Mindörökre meg kell értenünk, hogy a zsidók megsemmisítése önmagunk megsemmisítése, a zsidók hántása önmagunk hántása, a zsidó kultúra felszámolása merénylet saját kultúránk ellen.“ Nyilvánvaló, hogy Venclova akkor, amikor a zsidókról beszél - egyszersmind minden kisebbségről szól. MAGYAR NYELVŐR Anyanyelvápolás Horvátországban és Szlovéniában A polgárháború dúlta volt Jugoszláviából nem csupán háborús hírek érkeznek. A Magyar Nyelvűiben Molnár Csikós László az iskolai nyelvápolás horvátországi és szlovéniai tapasztalatairól számol be. „Az iskolai anyanyelvápolásnak más jelentősége van Horvátországban, mint a Vajdaságban. Ott ugyanis a magyar nyelv tanításának ez a legelterjedtebb formája, többen járnak (jártak) anyanyelvápolási órákra, mint magyar nyelvű tagozatra. Ennek az a legfőbb magyarázata, hogy a horvátországi magyarságnak a zöme szórványként él, tehát nem is igen lehetne számukra anyanyelvű tagozatot nyitni. A polgárháború előtt mintegy ezer tanuló részesült anyanyelvápolásban. Jelentkezésük előtt majdnem háromnegyed részük nem tudott magyarul, úgyhogy az anyanyelvápolás szinte nemzetmentő szerepet tölt be. A valós képhez az is hozzátartozik, hogy egyes iskolákban horvát gyerekek is eljárnak a magyarórákra, ebben az esetben inkább a környezeti nyelv tanuláséiról van szó, mintsem anya- nyelvápolásról. Az iskolai anyanyelvápolás része a Horvát Köztársaság nemzetiségi politikájának, a törvény lehetővé teszi, hogy akár egy-két érdeklődő gyerek részére is biztosítsák az iskolai anyanyelvápo- lást. Szlovéniában a mintegy tízezernyi magyar zöme a Muravidéken, úgynevezett kétnyelvű területen él. Lendva és Muraszombat község négy kétnyelvű iskolájában kb. 1500 magyar és szlovén diák (fele-fele arányban) tanul magyar és szlovén nyelven. A magyar nyelvet az első két évben külön tanítják a magyar, illetve a szlovén tanulók számára, azután pedig a nyelvtudás szintje szerint alakítanak csoportokat... A szlovén tanügyi hatóság a magyar nyelv tanítását a kétnyelvű területeken kívül eső középiskolákban is megszervezte (Mariborban, Rusé- ban és magában Muraszombatban is)...“ E. Fehér Pál összeállítása A Hruska-család saját három gyermekén kívül még kilencet nevel TTO egy tucat Hogy is szól a tréfás nóta? „Egy asszonynak kilenc lánya, nem győzi számlálni. Minden este kiáll a kapuba, s elkezd kiabálni: Erzsi, Kati, Sári, Juliska, Rozáli, Ella, Bella, Juci, Karolina, gyertek vacsorázni. “ Nos, ha az érsekújvári Hruskáné Tyúkos Ilona kezdené sorolni lányai és fiai nevét, az ő névsora még hosszabb lenne. Igaz, „csak“ három fiút szült, de tizenkét gyermeket nevel. Ezzel azonban a „gyermekáldásnak“ még nincs vége, a gyerekek száma rövidesen tizenötre nő. A vidám gyermekzsivajtól hangos földszintes családi házban nyugalom és idillikus családi kép fogad. A háziasszony és három unokája mézeskalácsházikót készít. A remekmű már megsült. Még le kell önteni egy kis csokival, s máris kezdődhet a beszélgetés a gőzölgő kávé mellett, és sok-sok fényképpel az ölünkben. Húsz évvel ezelőtt Hrus- káék két és fél szobás panellakásban nevelték három fiukat, Ferit, Pétert és Gyurit. A két emeletes ágyban volt egy szabad hely és a házaspár úgy gondolta, kár lenne üresen hagyni.- A férjem sokgyermekes családból származik - kilencen voltak testvérek, így nemcsak megértéssel, hanem örömmel fogadta javaslatomat - meséli a háziasszony. - Persze, akkor még sem ö, sem én nem sejtettük, hogy egyszer ennyien leszünk. Decemberben múlt tizenkilenc éve, hogy elmentünk a komáromi csecsemőotthonba. A nővérke apró kislánnyal a karján jelent meg, aki olyan bűbájosán nyújtogatta felénk kezecskéjét, hogy azonnal elfelejtettük: mi tulajdonképpen öcsikét akartunk örökbe fogadni. “ „Elintézzük a formaságokat és visszajövünk érted, Krisztina“ - ígértük a csöppségnek. Pár nappal a szenteste előtt már nálunk volt. „Ó, kislány?“ - csodálkoztak a fiúk, de azonnal megszerették. A hatéves Gyurka mindjárt eldicsekedett barátainak, milyen szép húgocskája van. Azóta eltelt húsz esztendő. Krisztina, a család kedvence már férjnél van, nemrég megszületett a második gyermeke. Vendéglátónk büszkén mutogatja a kis unokák képeit, akiket, sajnos, a nagy távolság miatt ritkán lát.- Első fogadott lányom Morvaországban, a lengyel határ mellett lakik. Gyakran ír, telefonál. Én meg küldök nekik egy kis primőr zöldséget, gyümölcsöt. Nagyon fáj- mondja fátyolos szemmel -, hogy kislányom és családja egyik napról a másikra idegen országba került.-A következő évben fiaimnak mégis lett új öcsikéje - emlékezik a sokgyermekes mama. - A négyesztendős Sanyikáta tajnai gyermek- otthonból hoztuk. Gondoltuk, köny- nyen alkalmazkodik majd az új környezethez és a többi gyerekhez. Vele nem is lett volna gond, de a legkisebb fiam, Gyurka nagyon féltékeny lett az új jövevényre, ezért úgy határoztunk, Sanyi egyelőre maradjon az otthonban. Amikor azonban megtudtam, hogy miután visszavittük az intézetbe, búskomor lett, nagyon fájt a szívem. Otthon elmagyaráztam, hogy Sanyikának senkije sincs, nagyon bánatos, és éjszakánként sirdogál. A fiúk megszavazták jöttét. Sanyit, aki ma már húszéves, Pozsonyban dolgozik, ismét egy kislány követte.- Nyáron Krisztinát elvittük a komáromi csecsemőotthonba, hogy megmutassuk, milyen sokat fejlődött. A látogatás után a főnővér megkérdezte, nem fogadnánk-e be egy beteges és nagyon érzékeny kislányt, akit mindjárt meg is mutatott. A kopaszra nyírt csöppség, aki ráadásul ekcémás is volt, borzasztó állapotban volt. Úgy éreztem, az ápolónők elhanyagolják. Persze, nem így volt. Orvostól orvosig jártam Marikával, és csak három év után sikerült őt meggyógyítani. A legidősebb fiam nyíltan meg is kérdezte: mama, miért nem hoztatok egy egészséges kisbabát? Azt válaszoltam, elsősorban azokon kell segíteni, akik a legjobban rászorulnak. Ó ezt megértette. Később a tajnai gyermekotthonból üzentek Hruskáéknak: „Hozzánk került Sanko öccse, Józsi. A testvéreknek együtt lenne a helyük.“ A két fiú nem ismerte egymást. Egyhetes próbaidőre Sanyi öccse is Hruskáék családjába került, akik már nagyon szűkösen éltek. Ráadásul a férj megbetegedett, később megműtötték, egyik veséjét kivették, rokkant- nyugdíjas lett. 1979 decemberében - mintegy karácsonyi ajándékként - az érsekújvári házaspár hétszobás családi házba költözhetett, így már nem volt akadálya az újabb gyerekek jövetelének. Kiderült, hogy a tizenhárom hónapos Marinak Malackában van egy háromesztendős nővére, Zsanett. Ót is elhozták az intézetből. Rajta kívül három héten belül még Klaudia és Márta is Hruskáékhoz került. Aztán következett Norbert és Otina. Ók négyen még iskolakötelesek, bár a csinos Klaudia körül már nagyon forgolódnak a fiúk. A mama elárulta, hogy a vázában levő virágcsokrot egyik hódolójától kapta. Annak idején a Hmska-házaspár- nak felajánlottak egy asszonyt, aki segített volna a gyermekgondozásban. A mama visszautasította. Nem akarta, hogy fehérköpenyes idegen esetleg az intézetre emlékeztesse gyerekeit. A munka elosztásával próbálta könnyíteni a napi teendőket.- A mosogatást egyikük sem szereti, azért elvégzik — mondja mosolyogva vendéglátóm. A tizenkét éves Norbert ügyesen vasai. Múltkor kihívta Klaudiát versenyre, s ö vitte el a pálmát. Nem is kérdeztem, naponta hány liter tej, kenyér és egyéb élelmiszer fogy Hruskáéknál. Az anyagi gondokról sem igen beszéltünk. Ezt a mai árak mellett mindenki el tudja képzelni. Persze, így is akadnak olyanok, akik azt gyanítják, hogy ez az önfeláldozó házaspár számításból, busás anyagi juttatásért vállalta a kilenc idegen gyermek nevelését. Akik ismerik a szülőket, tudják, hogy önzetlenül és nagy-nagy szeretettel gondoskodnak róluk. Néhány héten belül Klaudia három húga, Anikó, Andrea és Angelika is a Hruska- családba kerül. Mielőtt azzal vádolna az olvasó, hogy túl idillikusán próbáltam ecsetelni ezt a szokatlan, sokgyermekes családot, el kell mondanom: vendéglátóm a problémákról is beszélt. A kicsinyek némelyikénél bizony kiütköztek az öröklött rossz tulajdonságok, végtelen sok szeretetre és főleg türelemre volt szükség, hogy ezeket neveléssel semlegesítsék. A magyar, szlovák, cseh, orosz és roma származású testvérek szerényen, de nagy-nagy egyetértésben nőttek, nőnek fel. Ordódy Vilmos 10 1993. V. 2.
