Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-04-25 / 16. szám
Soha nem láttam még olyan embert, aki annyira szépen tudott volna hallgatni, mint az édesapám. Volt a hallgatásában valami ünnepi, mintha láthatatlan szellemek muzsikáját hallgatta volna, csak néha villant át parányi vonaglás az ajkán... De lehet, hogy ilyenkor nagyon fájt neki valami. Valamit elsikkaszthatott tőle az élet, tán rút dolgokkal kacagta tele a lelkét, és ilyenkor számítgatta a visszafizetés lehetőségeit. Lehet, hiszen olyan gyermek voltam még, hogy tudhattam volna olvasni a lelkében? Egyik őszön egyszer kézen fogott, és végigballagott velem a kerten. Az első dér már akkor ráhempergett a veteményekre. Délután volt. A bágyadt horizonton lomhán loholtak az éjszaka elé a fénykarikák, a ka- tángkóró kedvesen nyújtogatta felénk karjait, hangok hallatszottak erre a falu alatt. Felfigyelt rá, de nem szólt semmit az apám. Csak állt egy helyben az édesapám, csak állt, és nézett mesz- sze, arra Harsány felé... Mélyen ülő szeme volt, s ahogy nézett túl az őszi ugaron, valami nedves fény csillant fel sötét szemében, majd fekete árny lobbant... Valahova túlnézett a távoli falun, túl az őszi időn; oda nézett, ahova ő sohasem juthatott el, és én is csak most érkezem negyven évem felé. — Mit néz, édesapám? — kérdeztem tőle gyermeki tisztelettel. — Én, fiam?... Csak úgy nézek. Ilyenkor ősszel olyan jó nézni. Csak olyankor melegedett neki a beszélgetésnek, ha nagyon magunkban voltunk. Leginkább akkor volt ez, ha künt dolgoztunk valamelyik távoli földünkön, és déli harangszóra kezdte bontogatni a tarisznyát. Evés előtt pedig imádkozni szokott. Sokszor hangosan, de leginkább mégiscsak úgy elgondolta... Sohasem mondta ezt nekem, de én mindig megéreztem, hogy az édesapám most imádkozik. Soksok esztendő távolságából néha most is megjelenik előttem az a kép. Az első nap tétlenkedő óráimnak unalma szétfolyt kunyhóépítésben és alvásban. De ahogy másnap újra felbillent a nap korongja a cséffai állomás fölött, tenyérnyi felhőrongy nyargalt keresztül az égbolton, egyenest légvonalban a kelő nap felé. Bíbor palástot dobott rá a nap, és menten begombolta bíbor köpönyegét. Bokázva integetett a többieknek, hogy gyertek mán, gyertek! És azok jöttek, és az eső újra esett, esett, esett. Mikor látta végtelen unalmam, azt mondta nekem az apám: — Gyere, fiam, menjünk a tóra. Fogok neked egy vadrucát. Tudtam, hogy nem lehet azt csak úgy fogni, de azért örömmel egyeztem bele, és lementünk a tóra. Fehér párák szálltak fel a gyékényesből, bent a mocsár közepén a nádas élte külön kis világát. Távol, Szentmiklós fölött, sütött a nap, és az eső zengő pásztákban hullott a tóra. Felgyűrt gúnyában belegázolt a vízbe. Összeállította: Mislay Edit Rózsaszínű kis békák ugráltak a zsombékok között, odább, az uraság legelőjéről idehallatszott a vezérökör kolompja, és a tó szélére leszállóit egy gém. Fejünk fölött egy pillanatra felhasadtak a felhők, és ránk nézett a nap... és én mentem az édesapámmal, puszta tenyérrel vadrucát fogni. És egyszer szó nélkül lehajolt az apám, a káka közül, egy zsombék mellől, felemelt egy kiáltozó, vergődő vadrucát. Hitte, hogy fog nekem vadrucát és fogott. Ó, nagyon erős hite volt az én apámnak!... Kálvinista ember létére szerette a vizet. Hatósági engedéllyel bíró halászember volt a Körösön, és makacs ragaszkodással Szabó Pál* rajongta körül a Sebes-Körös határunkat megközelítő folyását. Ismert minden rámpát, nagyon szerette a vén fűzfákat, tudta, mikor jön erre az áradás, mikor kezdődik az apadás. Előre megmondotta, hogy mikor fognak jönni a szúnyograjok. Csillaghul- lásos éjszakákon elleste a folyó szívének dobogását a hullámverésben. Megleste a habok suttogását a szentjánosbogárkák világítása mellett. Halászgató éjszakája szinte áldozás volt a folyó életének: a megzenésített tökéletes csöndnek. Egyszer elkísértem ilyen áldo- zási útra. A hold már feljött a hátunk mögött, mikor ballagtunk végig a dűlőn a Körös felé. Mintha mondani akarnának valamit a fűzfák, olyan titkolózva tekintgettek jövetelünk elé... Fürjek telepedtek le a porhanyó krumpliföldre, s a hátunk mögött kedvükre ki- fürödték magukat a porban. A harang szólt a faluban, a nap tisztán ragyogott a delelőn, az itatókútnál nótát fütyült valamelyik lovakkal bajlódó legény, és az apám, az én szomorú szemű édesapám egy darab kenyérrel a kezében, a nappal szemben ülve imádkozott. Amíg aztán ettünk, apró kis történeteket mesélt. Nála a percek nem percek voltak, hanem csilingelő, ezüsttel bevont kis történetek. Mesél- getései közben sajátos színei voltak a dolgok meghatározására, de csak jó embert ismert és rossz embert. A jó embernek mindennap kerül valami a tarisznyába, de a rossz ember bizony megéhezik... Munka közben sokszor énekelt is. Ezek az énekek, ezek a történetek azóta is mindig itt élnek bennem. Valami szent káoszba olvadtak össze a lelkemben, sok ideig nem bírtam szétválasztani: melyik az ima, melyik a történet és melyik a zsoltár?... Ma, negyven évem felé, jött a lelkemre a kinyilatkoztatás az apám sírjáról: az édesapámnak minden szava imádság volt. Imádság volt, mikor mesélgető kedvében a parasztősök történeteit teregette ki gyermeklelkem előtt. Imádkozás volt a hallgatása, mikor a dübörögve közeledő idők robaját hallgatta, mikor is agyonvágott sorsának jobbra kellett fordulnia. Imádság volt a beszélgetése, fájó, zokogó, követelő imádság volt a jövése, menése. Erős ember is volt. Mi más imponálhatna jobban a parasztgyermeknek, mint az erő? A tiszta, hamisítatlan, nyers paraszti erő?... Rettentő izmú kaija volt, és én úgy éreztem magam, ha kézen fogott, hogy engem most nem bánthat senki sem. Ha kaszált: jó két lépés széles volt a rendje, és a tarló annyi volt csak, mint a néhány napos borotválkozás. Aratáskor senki nem kötött nagyobb kévéket nála, és nagyon szeretett a holdvilágnál dolgozni. Volt benne valami a régi, po- gánycsontú ősmagyarok testalkatából. Valamelyik részecskéje után bivalybőr vértet cipelt az egyik törzsfőnök előtt, tán megvadult bikákkal birkózott, de lehet, hogy a folyók átkelésénél húzta a kompot... Ó, az én apám csak fejedelmeknek tudott volna szolgája lenni, de másnak senkinek. A lelkületében is volt valami ősi, soha nem kereste visszájáról a dolgokat. Mindig túlnézett azon, ami közelében nagyon is látható volt. És a hite, az a megdönthetetlen mélységes hite... Történt egyszer aratás idején, hogy esős napok következtek, és sem mozdult, madár sem rebbent, csak a harmat dőlt a szárfélig érő fű közé. Ahogy szótlanul bontogatta hálóját az apám egy földig érő fűzfalomb mellett, egyszerre csak halk muzsikával megmozdultak a falevelek, fehér hasukat kuncogva mutogatták az egyre vastagabb sugárban zuhogó holdfényben. Némelyik ágon párosán táncba kaptak, karcsú kis dongájukat egymáshoz ütö- getve. Csendesen, lassan letette a hálót az apám. Belépett a holdfénytől a földig érő ószövetségi sátor alá, intett nekem, hogy kövessem. Mikor utánamentem, levett süveggel állt a fa alatt, és azt mondta:-Hallod, milyen szépen muzsikálnak? ... Csakugyan, valami különös és végtelen lágy zene hullt szét a suttogó lomb közül, ezt a zenét sohasem hallottam még azelőtt, és mégis olyan ismerős volt nekem ... De akkor még nem értettem meg! Csak az édesapám értette ezt, csak ő tudta ezt. Csak az ő parasztvére tudta megérteni a vizekbe, lombsuttogásba temetett ezeréves titkok mélységét, kijárt ide csillaghullásos fehér éjszakákon, mikor mámorban fürdött a tejút... Erős válla meg- csuklott az éjjeli lombsusogásba zárt oltár előtt, állt a vízparton, leborult, ledőlt a múlt egyre sürgetőbben kopogó izenete előtt. S engem, az egyetlen fiát, azon az éjszakán örökre eljegyzett parasztsorsunk jövendőjével ... íme, így kaptam én már készen a letűnt évszázadok üzeneteit az édesapámtól. Nekem már nem kell ellesnem a lombok muzsikáló figyelmeztetését és a habok susogását késő éjszakákon: nekem már nyitott könyv a viruló égbolt, teljesen érthető szövegezés az égihárobú. A vasárnap szent minden különösebb imádkozás nélkül, és a lelkem, ez az ősökkel cimboráló lelkem vérzik és fáj paraszttestvéreim nyomorúsága miatt. De hiszek az édesapám rettentő erős hitével a parasztsors feltámadásában! Testvéreim, ti is higgyetek! * Az író születésének 100. évfordulójára emlékezünk. Lör savi Délelőtt ve csolta a tévét, a kapun. Ami meghallotta, most nyugdíj; szakosoknak autó indult el álló, magányé zaja összekex érezte, a férj nyőn, és azti tette és mulat a filmben sze Bruno Wol nyában hajtőt tomatika felm terhe alól, a t; elillant Laura a kettejüket vékonyabb 1e egészen addif dőlt Laurára, üzletein töpr után készült i dés olyan voll a szuperma^ji szonyok auti ügynökök és népesítették 1 godt volt, nen zésekre. Az ir kezte, vagy t£ de elmúlt, s e hirtelen váltó kora tavasznt kedésének és demította, ami az utazására amikor szőlői Olaszországb; kozót egy fiat ben bi/tonsa; még meg kell egy ingatlan Bruno Wolf érezte magát eltöltötte a megvetette Iá okokból mint ’«intheti magá Wohlenban Bruno Wolf k venni. A pénztáré volt. Minda zónái madt, mialatt gálta. Csak ú| tottak a terepi Hárman kö: felkiáltással fe átugrották a: FARKAS ÁRPÁD erdélyi költő Egy hársfalevélen Vízcsepp egy hársfalevélen mily fiatal: száz éve borzongón épülő gyöngyszem; mélyéből vibrálón, akárha szőlő esőpaskolta bőrén, hajdani nyarak örök napja s esticsillaga átsüt, remegnek benne homályló erdei allék behajló ágai, felsőországi s erdélyi szekerek ballagnak, hegyek, folyók, falvak és utak: lüktető halántékerek vagy hűséget játszó asszonyok szétzilált hajszálai, s elnyúltan, hosszan integető búcsúénekek: -: kiragyog, mind mi tovatűnt, egy hársfalevélen remegő cseppből; vagy gyöngy már? Félőrült gyémánt - gömbbé verte a pofozó idő? Izzik szikrázó mélyén egy éjbama szempár, s néz, csak néz titeket. Gabriel Laub: AFORIZMÁK 0 Nagyon nehéz dolog megtalálni a megfelelő szót. Legköny- nyebben azok írnak, akiknek kicsi a szókincsük. 0 A Múzsa ezer csókja sem segít, ha választottja impotens. 0 A Múzsa iránt érzett viszonzatlan szerelem rendszerint őrült termékenységet okoz. 0 Az impotens költőknek több idejük marad szerelmes versek írására. 0 Hiába gyújtesz magad mögé egy regiment nullát, értéked semmit sem változik. 0 Két nulla között nem lehet nagy különbség. 0 Az utópisták szerencsés emberek. Nem élik meg álmaik valóraválását. 0 A legveszedelmesebbek azok az utak, amelyek sehová nem vezetnek. 0 Az álmodozók olyan emberek, akiknek nincs elég fantáziájuk ahhoz, hogy megértsék a realitást. Sz. B. fordítása
