Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-04-04 / 13. szám
w Hatvankilenc óta hivatásos énekesnő GODA MARIKA. Akkor végezte el a pozsonyi konzervatórium operaszakát. Szívesen emlékezik vissza arra a három évre, amit a pozsonyi ÚJ SZÍNPAD együttesében töltött, bár nem kapott lehetőségeket, csak kisebb szerepeket osztottak rá. Talán szólistaként is karriert futhatott volna be, ha kivárja... De lehetősége nyílt, hogy Bécsbe menjen, s az alkalmat nem akarta elszalasztani. Egyrészt ezért hagyta ott a színházat, másrészt azért, mert sokszor nem engedték el rádió- és tévéfelvételekre. Marika a hetvenes években szinte havonta szerepelt a tévében. De nem bánta meg, hogy megvált a színháztól.-A magam ura vagyok, azt a repertoárt énekelem, ami nekem a legjobban megfelel. Sokat szerepelt külföldön. Huzamosabb ideig volt Ausztriában, Finnországban, de énekelt Budapesten, Párizsban és... egész Szlovákiában. Goda Marika neve hallatán az embereknek az operett és a cigánynóta jut az eszükbe. — Pedig valamikor nagyon nem szerettem a magyamóta- és cigánydal-éneklést. Ha magyar nótát hallottam a rádióban - kikapcsoltam. Kizárólag operettel akartam foglalkozni. De amikor Finnországba készültem, az impresszárióm feltételt szabott: az operett- dalokat nótákkal, cigánydalokkal bővítsem. Finnországban megszerettem ezt a műfajt is. Úgy érzem, kicsit a pozsonyi rádió magyar adása is beskatulyázott, mert valahányszor nyilvános felvételre hívtak, operettet alig énekeltem, de cigány dalt mindig. Tulajdonképpen a rádiónak köszönhetem, hogy ilyen bő a repertoárom. A legszigorúbb - olykor kíméletlen - bíráló Jancsi István, a pozsonyi operaház egykori szólistája. — Pista sokat bírált, de többet tanultam tőle, mint a tanáraimtól. Nemcsak az éneklésben segített; megtanultam tőle, milyen fontos ebben a szakmában a pontosság, a munkamorál. Néha meg is bántódtam, de később rájöttem, hogy sok mindenben igaza van. Jancsi István volt a nagy szerelem. — A hangja, az egyénisége bűvölt el. Szinte gyerek voltam, amikor megismerkedtünk, és tízévi együttjárás után házasodtunk össze. Ha zökkenőkkel is, együtt éltük és éljük le az életünket. Minden kapcsolatban adódnak összezörrenések, de mondhatom, jó a házasságunk. Mindig együtt léptünk fel. Miután megbetegedett, nem találtam olyan partnert, amilyen ő volt... A férj négy éve súlyos betegsége miatt nem léphet színpadra. Marikát tragikusan érintette, mégse esett kétségbe, nem adta fel. Ugyanolyan mosolygósán áll a közönség elé... egyetlen panaszszó nélkül ápolja a férjét, feledteti vele a keserű valóságot. S amikor felcsendül a rádióban Jancsi István egy-egy felvétele, mindketten boldogan hallgatják. • Van benned megbántottság, amiért nem foglalkoznak veled többet a sajtóban?- Nem így fogalmaznék. Nemcsak rólam van szó. Több magyar művész él itt, akikről írhatnának, akiket foglalkoztathatnának. S nemcsak a pénzkérdés játszik közre. Magyarországi művészeket hívnak — sokkal magasabb honoráriumért. Pedig az itteniek nehezebben élnek. • Most jelent meg egy kazettád, operettmelódiákat énekelsz. — Tulajdonképpen két kazetta, mert magyar és szlovák változatban készült. Anton Cukané a hangszerelés, ő kísér szintetizátoron. Újabb kazettán dolgozunk, ugyancsak szlovák és magyar nyelvűn. • Sokat énekelsz közönség előtt? — Mostanában kevesebbet. Nincs pénz a kultúrára! Pedig nagyon szeretem a színpadot. Azt hiszem, a közönség érzi, hogy őszinte vagyok. Ugyanolyan komolyan veszem a fellépést a nyugdíjasotthonban, mint Párizsban. • Több énekverseny fut magyar vonalon. Kétévenként megrendezik a Lehár-ver- senyt. Meghívnak zsűritagnak?- Soha. • Szabadúszó vagy, a fellépéseidet régóta magad szervezed, te vagy a menedzser is.-Mintegy tíz évig énekeltem külföldön. Ez hosszú idő. Ha egy énekes ennyit kihagy, itthon megfeledkeznek róla. Hazatérésem után hiába fordultam ide-oda... Nem tehettem mást, mint hogy magam láttam hozzá a fellépések szervezéséhez. Felhívtam néhány helyet, ahol régebben szerepeltem. Kiderült, hogy emlékeznek rám. A fordulat után nekem már nem kellett tanulnom a vállalkozást. Kilencvenben megalakítottam a Margojan-show irodámat. Csak most nehezebben megy, az anyagiak miatt. Nehéz eladni egy műsort, akármilyen jó is. Pedig, ha jó a reklám, bejön a közönség. • Számodra mi a fontos az életben?- Elsősorban a Pista egészsége. Azután az otthonom és az éneklés. A színpad boldogságot jelent, otthon érzem ott magam, s most már lámpalázam sincs, mint valamikor. • Hihetetlen a munkabírásod.- Hála Istennek, az. Nem is tudom, honnan veszem az erőt. 0 Hogy állsz a fogyókúrával?-Jaj, egész életemben fogyókúráztam! A Fogyitól két kilót híztam. De amikor többet leadtam, nem volt olyan hangerőm, mint most. Az éhes ember nem bír énekelni. • Van benned irigység?- Nincs. Soha senkit nem irigyeltem. A színpadon sem. Nem vagyok irigy a mások sikereire. Az a jó, ha a műsorban fellépő valamennyi kollégának tapsolnak. • Vannak irigyeid?- Azt hiszem, vannak. A sikert mindenki irigyeli, a munkát nem. • Boldog vagy?- Lényegében igen. Minden jót megkaptam az élettől. És minden rosszat is. Optimista vagyok. Igyekszem az élet nehézségeit vidáman átvészelni. • Mire emlékezel vissza szívesen?-A külföldi szerepléseimre, családi vonatkozású eseményekre, az apukámra... • Értek kudarcok?- Mindenkit érnek kudarcok. De amit eltökéltem, rendszerint meg is valósítottam. Amit szerettem volna, kilencvenkilenc százalékban sikerült. Kivéve a gyereket. Kárpótlásul itt vannak a keresztgyerekeim és a férjem gyerekeinek a gyerekei. Akiknek én vagyok a mostohanagymamájuk... Kopasz-Kiedrowska Csilla ♦ 993. IV. 4. A SZÜLETÉS SZOKÁSAI ÉS HIEDELMEI Keresztelőtől avatásig A gyermekkel kapcsolatos mágikus cselekedetek, babonák és szokások a születéssel nem fejeződtek be. Hisz hátra volt még a keresztelés, a keresztelő, az avatás stb. Mindezt pedig az előírások és tilalmak újabb sora vette körül. íratlan, de szigorúan betartott és hosszú időn át hagyományozódott szokásai voltak például annak, mikor, hogyan kell az újszülöttet keresztelni vinni, melyek voltak az első teendők keresztelés után, miként viselkedhetett az anya avatásig. Maga az egyház sürgette, hogy a kisdedet mielőbb keresztvíz alá tartsák. Hisz a kereszteletlenül meghalt gyermeket pogányként tartották nyilván. Ezért engedték meg, hogy szükség esetén a bábaasszony, vagy akár a szülő is keresztelhessen. Kapros Márta, az Ipoly menti szokások avatott kutatója írja, hogy ,,A keresztelést sürgető tudati tényezők időben visszafelé haladva fokozottabban hatottak, a régi forma szerint tehát gyakoribb volt a hétköznapokra eső keresztelés. Mindössze a pénteket, vagy a hónap tizenharmadik napját kerülték, tekintve, hogy ezek minden szempontból szerencsétlen napnak számítanak. Ha kevés híja volt a hétvégének, s a csecsemő állapota nem adott okot az aggodalomra, igyekeztek megvárni a vasárnapot. Általánosabbnak csak a harmincas évektől mondható a vasárnapi keresztelés a katolikusok körében (Kapros Márta: A születés szokásai... 1986. 236). Zólyomi JózsefiéI tudjuk, hogy a két világháború közti időben az uradalmi cselédeknél ,,A keresztelés - ha a gyermek egészségi álla-, pota nem tette sürgőssé - vasárnap történt. Hétköznap csak akkor vitték keresztelni a gyereket, ha az szombat reggel és vasárnap este közti időben született.“ (Az emberi élet fordulóihoz és a naptári ünnepekhez fűződő szokások. Nógrád megyei Múzeumi Évkönyv. 1980. 251-292. P) Egy idősebb kelenyei adatközlő visszaemlékezése szerint náluk hétköznap is elvitték keresztelni az újszülöttet, ,,mert féltek, hogy meghal“. ,,Vánkuskába’ vitték, tilanken- dővel vót letakarva", s az úton nem hagyták őt megnézni. A keresztanya ,,pízt tett a vankuskába“, s miután a templomból hazaértek, a gyereket az asztalra tették ezzel a szöveg- mondással: ,,Pogánkát vittünk, angyalkát hoztunk!" Az újszülött azért került az asztalra a kenyér mellé, hogy ő is olyan jó legyen. A háziak a keresztelőket tojással és pálinkával kínálták (Csáky Józsefné Veleb- ny Margit, 1908). Ipolybalogon, ha a gyerek ,gyenge vót", mindjárt elvitték, de ha erősebbnek látszott, akkor csak vasárnap keresztelték. Miután hazaértek a templomból, itt ezt mondták: ,,Elvittük a pogánykát, hoztunk érte báránykát!“ Vagy: „Pogánykát vittünk, báránykát hoztunk!" (Molnár Sándorné Pataki Mária, 1899). Tesmagon a gyereket indulás előtt azért takarták le, hogy az úton meg ne igézzék. Dicsérni sem leheKeresztelésre menet A Néprajzi Múzeum gyűjteményéből tett a csecsemőt, mert ez is ,,ártott neki". Mikor a gyereket kivitték „a népek elé", a kisinget fordítva adták rá, hogy ,,ne szójják meg". (Bodonyi Andrásné, 1928) A keresztelésre vitt gyermeket Ipolyvarbón is mindig le kellett takarni, s ott sem volt szabad megnézni. Sőt, azután sem dicsérhették. Az egyik itteni adatközlőm, akinek gyermekét megdicsérték, így idézte „szerencsétlenségét“: ,,Mer’ nekem is vöt egy Klárika. Én azzal olyan bajban voltam, hogy mindig szaggattam a cirkot, mikor kivittem“ (Bagdal Vilmosné Kis Irma, 1929). Nagycsalomján vasárnap vitték az újszülöttet keresztelni. Mielőtt elindultak, a bábaasszony megkérdezte az édesanyát, mi legyen a gyerek neve. Az egyházi szertartásról hazatérve „csaptak egy kis lakomát", melyről elmaradhatatlan volt a mézespálinka. Ebből mindenkinek kellett inni, hogy az újszülött élete „mézes legyen“ (Pölhös Vince, 1899). Ipolydamásdon ,,kivarrott vánkus- kába“ vitték keresztelni a gyermeket, s „ollyan paplonyval“ takarták le. Keresztelésre menet itt rózsafüzért is tettek a vánkuskába, hogy meg ne rontsák a gyereket (Ziman Jánosné Ziman Anna, 1909). Tesmagon a kereszteléssel azért siettek, mert „ha a gyerek a kereszt- séget fölvette, akkor már nem cserélték ki". A beteg vagy gyenge gyereket a bábaasszony is „megke- resztőhette, de ha életbe maradt, elvitték a templomba is keresztényi". Általában reggel, mise után kereszteltek. Hétköznap is lehetett, de „pinteken vagy tizenharmagyi- kán nem szoktak“. A papnak a keresztanya fizetett, s ugyanő „húzta keresztöléskor a vánkuspízt is a pólyába". Mikor az „angyalkát“ hazahozták, „égisz kenyeret tettek az asztalra, amellé tették a gyereket, hogy ollyan jó legyen" (Mihály Józsefné Mihály Julianna, 1910). Arról, hogy keresztelésre indulva a gyermeket az ablakon adták ki, a mai adatközlők nem szóltak. Manga János írt ilyen szokásról még 1939-ben, megemlítve, hogy Alsó- és Felsőszemeréden azért adják ki a gyereket az ablakon, hogy meg ne haljon. Deménden csak akkor tették ezt, ha az anya előbbi gyerekei meghaltak. Ugyancsak Mangától tudjuk, hogy ha keresztelés idején üres sír van, a hiedelem szerint a gyermek akkor sem marad életben (Manga: A visszatért Felvidék néprajza, 1939. 221. p.). A kereszteltek anyakönyvében (Ipolyfödémesi plébánia. Kelenye és Födémes községek adatai) - 1895 és 1929 között - 735 gyermeknél követtem nyomon a keresztelés időpontját. Kiderült, hogy 163 esetben már aznap megkeresztelték az újszülöttet. Főképp ott, ahol plébánia, azaz pap is volt. A bába keresztelte tíz gyermekből aznap négy meg is halt. A sietség tehát indokolt volt. Az anyakönyv Észrevételek rovatának bejegyzéseiből az is kiderül, hogy a házi keresztségben részesült gyermeket - ha életben maradt - a pap újra megkeresztelte. Bódzsár Máriáról például, aki 1912. nov. 2-án született Ipolyfödémesen, ezt az „észrevételt“ olvastuk: „Nehéz szülés esete miatt a gyermek életveszélyben forogván, a bába keresztségben részesítette. A szertartásokat útólag (nov. 4-én) pótolta Janovits Károly plébános“. A kelenyei Szakmári Ádámról, aki 1917. jún. 13-án született, az alábbiakat jegyezte be a plébános: „Szükségből Koncz Karotin bábaasszony keresztelte. A szertartásokat nem lehetett pótolni, mert a gyermek csak négy óráig élt. Hell Ferenc h. adminisztrátor. “ A halva született gyermeknek nem adtak nevet, az ilyet nem keresztelték meg. A plébános azonban ezeket az eseteket is bevezette az anyakönyvbe. Velebni István kelenyei földműves és Kovács Ilona gyermeke 1929. jún. 1-jén született. Vele kapcsolatban ezt írták be: „Egy halva született gyermek. Az Ipolysági kórházban orvosi műtét következtében vétetett el az anyától. Keresztelve nincs. “ Ipolyfödémesen és Kelenyén is kereszteltek hétköznap. Amennyiben azonban az itteni egyházközség filliája volt az előbbinek, csak akkor keresztelhettek, amikor szentmise volt a templomban. A bejegyzésekből tudjuk, hogy a tárgyalt időszakban a miséket főleg kedden, csütörtökön, esetleg szombaton tartották, mert az első napon 43, a másodikon 51, a harmadikon pedig 28 keresz- teltet jegyeztek az anyakönyvbe. Vasárnapra pedig 107 keresztelés esett a 229-ből. Néhány esetben előfordult, hogy pénteki napon, sőt tizenharmadikán is megkeresztelték az újszülöttet. Csáky Károly 00^
