Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)

1993-01-17 / 2. szám

*-Kérem, értsen meg, erről nem kívánok beszélni... Úgy érzem, min­dent megtettem, hogy ne következ­zék be ez a borzalom. Tudja, mennyi pénzembe került ez az egész; hány barátságom, összeköttetésem ment tönkre a fiam viselkedése miatt?! Egy anyagyilkos apja vagyok. Azért sem szeretek erről beszélni, nehogy a második házasságom is elromol­jon emiatt. Riasztó eset, de az én lelkiismeretem tiszta.- Biztosan megtett mindent, hogy a fia rendes nevelést kapjon?- Nézze, amikor úgy született meg a gyerek, elkeseredtünk, de elhatároztuk: ha félkarú is, felnevel­jük, mintha nem lenne nyomorék. Mintha nem hiányozna a fél karja és nem lenne hibás az arca. Felnevel­jük, hogy ne érezzen megkülönböz­tetést, mert amúgy semmi baja nem volt. Higgye el, szörnyű tudat volt, amikor egy genetikus a szemünkbe mondta, a feleségem tehet arról, hogy a gyerek csonkán született.- Ezért vált el?-Nem. Azért, mert Mária nem hagyott beleszólni a gyerek nevelé­sébe. Majomszeretettel féltette, óv­ta a gyereket; nem fogta föl, hogy ezzel is csak árt neki. Hiába mond­tam, hogy ezzel csak ront rajta, hogy ne hagyja magát terrorizálni a gye­rektől, ő semmibe sem engedett ne­kem beleszólást. Egy őszinteségi rohamában egyszer azt mondta, hogy mindezt kárpótlásul, a gyer­mek ellen elkövetett bűneiért viseli el.-Miben érezte magát bűnösnek a volt felesége?-Abban, amit maga a bírósági aktákból amúgy is tud... Négyhóna­pos terhes volt a gyerekkel, amikor hirtelen, egyik napról a másikra el­kezdte hajtogatni, hogy ő még fiatal, még élni, utazni, szórakozni szeret­ne, hogy az alakja is odalesz a szü­lés után. A fejébe vette, hogy hamar­jában elintézi még az abortuszt, de az orvosok közül senki sem vállalta. Azokban a napokban sok volt közöt­tünk a vita, a veszekedés. Nem tudom, ki tanácsolta neki a kötőtűt. Egy este otthon voltam, amikor Má­ria megivott két-három konyakot, és azt mondta, fürödni megy. Később jajgatást hallottam, és amikor bero­hantam a fürdőszobába, láttam, hogy vérzik. Sejtettem, hogy a kötő­tűvel felszúrta magát. Azonnal men­tőt hívtam, s egy hét múlva azzal engedték ki őt a kórházból, hogy a magzatnak semmi baja sem lesz. Amikor aztán megszült és megtudta, hogy hiányzik a gyerek bal karja és a fél arca is torz, ideggyógyintézetbe kellett szállítani. Hetekig volt ott.-A fiú másodikos volt, amikor maguk elváltak. Ennek ellenére nyil­ván tudott arról, hogy a srácnak elég sok baja volt a hatóságokkal...- Ne is mondja! Fizettem a gye­rektartást, mellette zsebpénzt ad­tam neki, később jöttek a kisebb- nagyobb kártérítések. Örökösen csak sajnáltatta magát, örökösen csak pumpolt, én meg nem akartam őt elveszíteni. Kifizettem az adóssá­gait, az iskolában ellopott műszer árát, nehogy abból is rendőrségi ügy legyen. Többször is fogadkoztam, hogy véget vetek ennek a jóindulat­nak, de aztán újra meg újra megsaj­náltam. Ő ígérgette, hogy megválto­zik, én meg hittem neki. Sajnos, az anyja nemigen tárgyalt velem, még akkor sem, amikor a fiút kicsapták a gimnáziumból, és én pszicholó­gushoz járattam a gyereket. Állást is szereztem neki, de onnan is kitették a szűrét, mert értékes könyveket lopott. Ez volt az első komolyabb rendőrségi ügy, amit azután továb­biak is követtek, mígnem tizenhét évesen garázdaságért és rablásban való részvételért elítélték. A kárt ek­kor is én fizettem ki, hogy előbb szabadulhasson.- Eszerint a pszichológus sem ért el eredményt...- Nem.- Sose gondolt arra, hogy egyszer nem segíti ki a bajból?-Dehogynem. Csak akkor már tudtam, hogy késő, és inkább félre­tettem némi pénzt, mert előbb-utóbb várható volt a következő ügy. Koráb­ban kellett volna rövidebbre fogni őt. Suhanc korában már késő volt, ad­digra végleg elvesztette az egyensú­lyát. Az anyját már pszichiáterek kezelték, és az is előfordult, hogy a fiú ütlegelte őt, ha nem adott pénzt, vagy bármi másért méltatlan­kodni merészelt.- Ön megverte a gyermekét?- Kiskorában egyszer elpáholtam. És tizenöt éves volt, amikor felképel­velünk az apám. Neki akkor már egy másik családja volt, de pénzben, ilyesmiben mindig segített. Szó ami szó, ki is használtam ezt, amennyire csak lehetett. Kihasználtam, mert fél karral, behorpadt pofával egyre va- cakabbul éreztem magam. Folyton az járt az eszemben, hogy nyomo­rék vagyok. Gyűlöltem a kíváncsis­kodó tekinteteket, dühített a nyomo­rékoknak kijáró sajnálkozás. Dacol­tam, nem akartam, hogy fölmentse­nek tornából, úszni próbáltam, de mindig és mindenütt lemaradtam. Amíg mások tanultak, nekem arra ment el minden energiám, hogy egyenrangú próbáljak lenni a töb­biekkel. Élni akartam, érti? És nem megértést akartam, hanem értést! Ez nagy különbség. Azt akartam, hogy legyek valaki, érti?- Ahhoz viszont nem ártott volna jobban tanulni!- Tudom, de a tanítók is elnézőek- Úgy tizenhat éves korunkig. Ál­landóan gyötrődött a testi hibája miatt, mindig ott motoszkált benne, hogy nyomorék. Talán épp ezért álmodozott arról, hogy ő nagy ember lesz, akit tisztelni fognak. Az önbizal­mát talán az csorbította a legjobban, hogy a lányok is visszautasították őt. De nem is azért, mert félkarú volt, hanem azért, mert azok fölött is uralkodni akart. Hiába mondtam ne­ki, hogy helytelenül él, ő csak a saját feje szerint ment.- Kit okolt a kudarcaiért?- Az anyját, az apját, a nyomorék- ságát, az egész világot.- Önmagát nem?- Ritkán. Legföljebb annyit mon­dott, hogy gyenge akaratú. Öngyil­kossággal is próbálkozott, de meg­ijedt. Később egyre ritkábban talál­koztunk, mert én megnősültem, csa­Fotó: Prikler László- Emlékszik a szülei válására?- Elég részletesen. Sokat vesze­kedtek előtte, főleg miattam, hogy miként kellene engem nevelni. Az apám szigorú akart lenni hozzám, az anyám viszont babusgatott, elnéző volt. Ha valamit elkövettem, mindig nála találtam menedéket az apám­mal szemben. Az apám dühöngött, az anyám sírt, ez ment naphosszat. Az öreg aztán egy szép napon lelé­pett. Előttem van, amint viszi a kof­ferjeit. Állítólag még a nyelvemet is ráöltöttem, ami lehetséges, mert na­gyon anyás voltam. Játszani is vele tudtam a legjobban, és ha kimentem a ház elé, tízpercenként kinézett, hogy hol vagyok. Később ez már a terhemre volt, de nem tudtam őt leszoktatni erről.- Kiskorában mit tudott: miért fél­karú?- Néha kérdeztem, ilyenkor azt felelték, hogy nem nőtt ki. Anyám néha azzal fegyelmezett, hogy azt mondta: ha jó leszek, kinő a karom. Igyekeztem hát jól viselkedni, de hiába nézegettem magam a tükör­ben. Anyám később azt hajtogatta, hogy nagyon sokáig kell jónak len­nem, de ezt már nem hittem el neki. Ekkor már idegesített az anyám gyámkodása, és zavart, hogy nem él-...Remélem, azt belátja, hogy az anyagyilkosság a soha meg nem bocsátható tettek közé tartozik!- És az megbocsátható, hogy engem kriplivé tett? Megbocsátható, hogy ö akart először megölni?- Bűntudata nincs?-Csak amiatt, hogy embert öltem...- De hát az édesanyja volt!- Ha anya lett volna, akkor azt akarta volna, hogy rendesen megszülessek. voltak velem, és az anyám sem kérte számon a tanulást. Általában az ragadt rám, amit az órákon hal­lottam.-Az édesanyja már nem is pró­bált férjhez menni?- Nem. Csak azt hajtogatta, hogy nekem szenteli az életét. Kezdetben belenyugodtam, de később zavart, hogy nem hagyott élni... Ha reggel mentem haza, addig várt. Szinte úgy akart velem lenni, mint kiskoromban. Ezen sokszor összevesztünk. Én dühöngtem, ő sírt. És amikor kide­rültek az első bűnügyeim, hisztériá- zott is hozzá. Ez így ment éveken át. Esténként mindig odajött az ágyam­hoz, és azt mondta: legyek rendes fiú. A haverjaimra pedig egyenesen féltékeny volt. § EGY ISKOLATÁRS- A periratok szerint magát lopta meg legelőször...- Igen. Neki mindig pénzre volt szüksége, mert az volt a mániája, hogy mindenkinek fizet. Azt akarta, hogy mindenki őt csodálja. Később kiderült, hogy nemcsak kapott a szü­leitől pénzt, hanem lopott is tőlük. Én megpróbáltam a történtek ellenére a barátja maradni.- Bizalmas dolgokat is elmondtak egymásnak? ládom van. Őszintén szólva, egyszer simán kirúgtam, amikor éjjel részegen beállított hozzám. Meg is mondtam neki: többet lehetőleg ne jöjjön. Megérti, ugye? § A NAGYMAMA- Az unokája miért kereste meg önt azon a bizonyos estén?- A szokásosért. Hogy bajban van, adjak neki pénzt, mert rájöttek a sikkasztásra. Nem adtam, hiszen nekem sincs miből. Erre kikelt ma­gából, bort kért és kiabált, hogy az apja diliházba akarja dugatni. Azt feleltem neki: az legalább megment­heti a börtöntől. Erre még jobban felhergelődött, jajgatott, hogy nyo­morék, követelte, hogy segítsek raj­ta... és én akkor már nem bírtam tovább! Elmondtam neki az igazsá­got... pedig megesküdtem, hogy nem mondom ki soha. Megesküd­tem, mert sajnáltam a fiút, az anyját pedig bűnös asszonynak tartottam, mert már néhány hetes asszony ko­rában más férfiakkal flörtölt, miköz­ben a fiam szolgálatilag külföldön járt. Amikor megtudtam, hogy meg­piszkálta magát, a magzatot, könyö­rögtem a fiamnak, váljon el tőle. De ő azt állította, hogy a magzatnak tem, mert kilopott a pénztárcámból egy ötszázast. Különben inkább elsi­mítani igyekeztem a balhéit. Lehet, hogy ez volt a hibám. Ő meg hálát­lan volt és pimasz. Mielőtt az anyját meggyilkolta volna, egy hónapig nem hallottam felőle. Jellemző, hogy a volt feleségem temetését is én intéztem. A BÖRTÖNPARANCSNOK- Az engedély rendben van. Mennyi ideig tart majd a beszél­getés?- Nem tudom. Lehet, hogy szóba sem áll velem.- Lehet. Figyelmeztetem, hogy az elítélt hozzájárulása nélkül nem ír­hatja meg a beszélgetést.-Tudom. Majd vele is közlöm, hogy név és időpont nélkül szerepel a történetben. Szerintem maga az eset a tanulságos, mert tudtommal emelkedőben van a családon belüli súlyos testi sértések, gyilkossági kí­sérletek száma... A beszélő túl hi­vatalos; nem találkozhatnék az elí­télttel a zárkában?-Az elítéltek nem egyedül van­nak a zárkában. Intézkedem, hogy a kultúrszobában beszélgethes­senek. § AZ APA § AZ ELÍTÉLT § nem történt baja és Mária meg fog változni. Misét is mondattam, hogy az unokám egészségesen szüles­sen, de a Teremtő engem sem hall­gatott meg. Egy hónapig én gondoz­tam a nyomorék unokámat, mert az anyja belezavarodott és az elmekór­házba vitték. Ki merem mondani, hogy megátkoztam őt.- Okos volt megmondani az uno­kájának, hogy a születése előtt mi történt vele?-Több mint húsz évig tűrtem, hallgattam. Én csak a szerencsét­lenségének okát mondtam el neki. Azt már nem, hogy az anyja, szerin­tem bestia volt. A gyereket is a fiam ellen nevelte. § AZ ELÍTÉLT §-Azon a bizonyos estén miért kereste föl a nagyanyját?- Pénzért. Gondoltam, hátha ad, de csalódtam. Ő mindig biztos pont volt, ha minden fillérem elfogyott. Többnyire ott is maradtam nála pár órát. Ilyenkor ettünk, beszélgettünk. Például az anyámról, akiről nem volt jó véleménnyel, de rosszakat sem mondott róla. Néha újra meg újra elmondta, hogy tízéves koromban ő akart magához venni, de az anyám hallani sem akart róla. Ez igaz lehet, mert az anyám még a nagyapám temetésére sem akart elengedni, annyira féltékeny volt az öregekre.-Az édesanyja valóban ragasz­kodott önhöz. Csak magáért élt, amíg meg nem ölte. Elmondaná azt a bizonyos estét?- Már annyiszor elmondtam. Pszi­chiátereknek, nyomozóknak, bírók­nak, ügyészeknek, ügyvédnek, a vi­lágon mindenkinek!...- Most már ritkábban fogja elmon­dani. Tizenöt év múlva fog szabadul­ni innen...- Kriplinek, kiközösítettnek, nincs­telennek éreztem magam azon az estén. Nyakamon volt a sikkasztás, és sem az apám, sem a nagyanyám nem akart már segíteni. Attól is tar­tottam, hogy az apám valóban az elmebajosok közé csukát. Elkezd­tem inni, mígnem részeg lettem és kétségbeesett. Úgy éreztem, hogy mindenki elhagyott, hogy amúgy sem kerülöm el a börtönt. Bajban voltam, senki nem segített, ráadásul régen éreztem, hogy a nyomoréksá- gom körül valami titok van. Fura volt, hogy ekörül nagy csend volt a csa­ládban. És talán el sem hiszi, de sejtettem, hogy a titok nyitja a nagy­anyámnál van. Ezért is jártam hoz­zá, valami odavonzott.- Amikor hazarohant, miért vetkő­zött meztelenre?- Hogy lássam magam... Hogy lássam, amúgy milyen szép, szabá­lyos alakom van... hogy az anyám is lássa, milyen szép férfi lehetnék.-Ő hogyan viselkedett, amikor elmondta, mit tudott meg a nagy­anyjától?- Elfehéredett és hallgatott.- Kegyetlenségből és kegyetlenül ölte meg őt...-Azt valóban nem kellett volna megtennem. Egyszerűen ott kellett volna hagynom. Ebben bűnös va­gyok. Gyilkos. Ezért vagyok elítélve. A KRIMINOLÓGUS- E bűncselekmény tulajdonkép­pen a nevelés kudarcát illusztrálja. Az anya kettős hibát követett el. Az abortuszmanipulációval testi fogya­tékosságot okozott születendő gyer­mekének; a családi nevelés felada­tait pedig - a bűntudattól megzava­rodva - hibás módszerekkel igyeke­zett megoldani. Mégsem mondhat­juk, hogy a gyilkosságnak ez volt az egyedüli oka. A tettes mikrokörnye- zetét vizsgálva azt sem mondhatjuk, hogy pusztán rossz személyi kap­csolatai lettek volna a bűnhöz veze­tő tényezők. A „jó“ emberek - az apa, a barát, a nagymama stb. - akiknek jó szándékában nem ké­telkedhetünk, közreműködésükkel és tanácsaikkal legalább olyan mér­tékben okozói a szörnyű cselek­ménynek, mint az egyéb, negatív tényezők. Miklósi Péter IIIIIpPIhi * m lAkM* a§§§§5& í&V 1 * \ isÉll^ Jűu *\VyJff v. íUíí^ééMÉ S ­ra§$& iMÍIÍMB i ^HTTTf 1T1 jTn t i i -71Í ■|T|

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents