Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-02-21 / 7. szám
Azon az estén (1991. november 23-án) megszakították a tévé- és rádióadásokat és a bemondók drámai hangon bejelentették: „Ma a kora esti órákban a lipótvári fegyházból megszökött hét közveszélyes bűnöző, akik erőszakos kitörésük során öt fegyört brutálisan megöltek, többet súlyosan megsebesítettek. A géppisztolyokkal felfegyverzett gonosztevők gépkocsin ismeretlen irányba menekülnek“. A közeli városokban, falvakban a félelem lett úrrá a lakosságon. Ez mindaddig tartott, amíg nem egész huszonnégy óra múlva a sajtóiroda világgá röpítette a hírt: a szökevényeket tüzpárbaj után a rendőrség elfogta. Innen szöktek, ide kerültek vissza LIPÓTVÁRI MEMENTÓ A veszélyes akció szerencsére újabb emberéleteket már nem követelt. Pedig kis híja volt, hogy a gengszterfilmekből ismert jelenetek során a száguldó autókból egymásra tüzelők közül senki sem halt meg, és később a rendőrök és a szalmakazalba bújt szökevények tűzcsatájának sem volt halálos áldozata. Igaz, az egyik fegyenc, Bartolomej Botos közvetlenül letartóztatása után dühösen megjegyezte: „Mázlijuk volt a zsaruknak, hogy meghibásodott a géppisztolyom, egypárukat biztos lekaszáltam volna.“ KI KICSODA? A szökött rabok egytől egyig visszaeső, hétpróbás bűnözők, ennek ellenére mégsem tartoztak egy súlycsoportba. A 23 éves, szőke bajuszú Václav Fedák például tolvajlásért és sikkasztásért mindössze négy évet kapott, míg a 32 esztendős Ondrej Harvant kétszeres brutális rablógyilkosságért 24 esztendőre ítélték. A 22 éves gyermeteg Dalibor Bajger is emberölés miatt került a „sittre“. Ót közvetlenül 18. életévének betöltése után ítélték 12 esztendőre. 2000-ben szabadult volna. A hosszú hajú, beatzenészre emlékeztető Vladimír Duda - nyolc évet kapott - sem tartozott a félelmet keltő, agresszív rabok közé, viszont a szúrós tekintetű Bartolomej Botos - rablásért, lopásért, nemi erőszakért legutóbb tizenkét évre ültették le - 15 éves kora óta alig másfél hónapot töltött szabadlábon. A szökevények vezéregyénisége a 38 éves Polgári Tibor is rendszeres börtönlakó. Korábban nem ölt embert, mégis ő volt a vérfürdő legbrutálisabb egyénisége. A bírósági ítélet alapján három emberélet szárad a lelkén. Kegyetlenkedésben nem sokkal maradt el mögötte a 24 éves Milos Uriga, akit rablásért ültettek le nyolc és fél évre. A SZÖKÉS Utólag elég nehéz eldönteni, minek az alapján jött létre e vegyes összetételű csapat. A szökevények vallomásából ítélve ebben nem kis szerepet játszott a börtön falain belüli szerelmi életük. (A párok gyakran összejártak és már régebben tervezték, hogy megszöknek, majd Lengyelországba menekülnek.) A csaknem egy hónapig tartó tárgyalás során a szenátus tagjai több tucat tanút, köztük a volt börtönigazgatót is kihallgatták. Minden igyekezetük ellenére nem sikerült teljes bizonyossággal megállapítani, Polgári vagy Uriga kezdte-e a vérengzést. Mindkét vádlott a másikra igyekezett hárítani Sloboda főhadnagy meggyilkolását. Az egyik tanú (a szökevények volt rabtársa) csak arra emlékezett, hogy Polgári az ellenőrzést végző fegy- őrnek azt kiáltotta: „Siessen, mert lekéssük a videovetítést“, aztán azzal az ürüggyel, hogy levelet dob a postaládába, kinyittatta a rácsos ajtót, majd leütötte áldozatát. A hét késszúrás, mellyel a szerencsétlen ember életét kioltották, már állítólag Uriga műve volt, aki, s ezt ugyancsak az előbbi tanú állította, négyszer facsart ki egy vérrel átitatott inget, mellyel a padlót törölte. A többiek, akik cellájukban értesültek arról, hogy az „akció“ elkezdődött, a mit sem sejtő, és új műszakot kezdő fegyőrökre támadtak, lefegyverezték és összekötözték őket. Foglyaikkal nem bántak kesztyűs kézzel, de legalább életben hagyták őket. Közben Polgári és Uriga - már rendőregyenruhába öltözve és felfegyverkezve - a nyugati kapuhoz rohantak, hogy szabaddá tegyék az utat. Két járőrt, akikkel váratlanul szembetalálkoztak, több késszúrással tettek ártalmatlanná. Amikor a csodával határos módon életben maradt, még a mai napig is betegállományban levő két tiszt a tárgyaláson részletesen felidézte az „alagútban“ lejátszódó eseményeket, úgy tűnt, még Polgári is magába szállt, mert bocsánaton kért áldozataitól. P. Z.-től viszont, aki szintén csak a jószerencséjének köszönheti, hogy életben maradt, nem kért elnézést, ellenkezőleg, azt vágta a szemébe: „Ha csak sejtem, hogy így vallasz, már te is a föld alatt lennél.“ P. Z. a nyugati kapu egyik őrszobájában tartózkodott, amikor berogyott hozzá a súlyosan sérült Galbavy törzsőrmester, nyomában Polgárival, akinek jobbjában véres kés, bal kezében géppisztoly volt. P. Z. vészjeleket akart leadni, de Uriga halántékához szorított pisztollyal ebben megakadályozta. A következő pillanatban Polgári „rajta már semmi sem segít“ szavakkal a székre rogyó Galbavy hátába döfte tőrét. A kihallgatás során P. Z. elmondotta, hogy, noha sokkos állapotban volt, élete végéig nem felejti el a csontokat roncsoló döfés csikorgó hangját. Polgári és Uriga egyenruhája megtévesztette a szomszédos őrszobában szolgálatot teljesítőket, akik elmulasztva kötelességüket, nem ellenőrizték az érkezők szolgálati igazolványát, s vesztükre kinyitották a kaput. Mire észbekaptak, már késő volt. Mindhármukat élettelenül, vérbe fagyva találták meg társaik. A lövöldözés, a sególykiáltások az őrtoronyba is felhallatszottak. Ezért a hét szökevény úgy döntött, P. Z.-t túszként magukkal viszik. MENEKÜLÉS Amikor a géppisztolyos banditák a város felé haladva három szolgálatba igyekvő fegy- őrrel találkoztak, hidegvérűen sziasztokkal (ahojte) köszöntek és folytatták útjukat. Hamarosan sikerült megállítaniuk egy arra haladó autót. A volán mögött ülő terhes nőt és férjét durván kipenderítették a kocsiból, s mivel nyolcán sehogy se fértek volna a Skodába, Polgári azt javasolta, végezzenek P. Z.- vel, hiszen - mondotta cinikusan - úgyis legfeljebb életfogytiglani büntetést kaphatnak. Bajger kérésére azonban szabadon bocsátották az inkább holt, mint eleven tisztet. A gépkocsit vezető Uriga pár kilométer megtétele után karambolozott. (Az autó tulajdonosa tanúvallomása során azt is elpanaszolta, gépkocsija nem volt biztosítva, így a hatvanezres kárt a mai napig sem fizették meg neki.) A szökevények még további két autót szereztek. Az egyiket szintén összetörték, a másikkal Pőstyén irányába menekültek. Ekkor vette őket üldözőbe egy motoros rendőrjárőr. Az eszeveszett lövöldözés - főleg a nagy sebesség miatt - mindkét részről eredménytelen volt. A fegyenceknek sikerült egér- utat nyerniük, de hamarosan kifogyott a benzin..., így gyalogszerrel voltak kénytelenek menekülni. A madunicei állomáson Botos és Uriga kivételével felugrottak egy éppen induló vonatra. Nem sejtették, hogy a szerelvény oda tart, ahonnan elszöktek, vagyis Lipótvár- ra. A pályaudvarról a szántóföldeken át próbáltak menekülni. Amikor üldözőik nyomukra bukkantak, egy szalmakazalba rejtőztek. Hasonlóképpen, mint a már korábban letartóztatott két társuk, Botos és Uriga, ők sem adták meg magukat harc nélkül. Az egyik kommandós a bíróság előtt úgy jellemezte Botost, mint egy kis Rambót, aki az utolsó töltényig harcol. Cinkosa, Uriga már képtelen volt védekezni, ugyanis megsérült. Az akció során odaért mentőautó sofőrje, állítva, neki kedves az élete, nem volt hajlandó egészen a sérültig menni, ezért Urigát a rendőröknek kellett a mentőautóba támogatni, kockáztatva, hogy Botos valamelyik bokor mögül tüzet nyit rájuk. ISMÉT RÁCS MÖGÖTT A tárgyaláson Polgári kivételével (őt kétszer meg kellett bilincselni) valamennyien nyugodtan viselkedtek. A videofelvételek legvéresebb jelenteinél a „vezér“ azt követelte, vezessék ki, ő ezt nem hajlandó végignézni. Kérésének nem tettek elegét. A tragikus események visszajátszásához valamennyien leszegett fejjel ültek, egyedül Uriga nézte közömbösen az öt meggyilkolt tetemet. (A tárgyalás szünetében elmondotta, ha sikerült volna a szökésük, most már a francia idegenlégió tagja lenne.) Az ítélethozatal ismeretes. Polgárit, Urigát és Harvant életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték, Botos 18, Bager és Fedák 15-15, Duda 13 évet kapott. A Lipótvár II elnevezésű per az ítélethozatallal lezárult. A katonai ügyészség viszont még vizsgálatot folytat néhány fegyőr ügyében. Egyiküket állítólag lefizették a szökevények, néhányan pedig be voltak avatva a szökési tervbe. Valószínűleg a volt igazgatót is felelősségre vonják. Elsősorban a börtönben uralkodó állapotok miatt, - a rabok jóformán azt csináltak, amit akartak, pénzért tőröket, kábítószert, alkoholt vásárolhattak (egy üveg rum 500 koronába került), esténként a moziteremben vagy a video előtt ültek (kedvenc filmjeik közé a Rambo, illetve az Emanuelle sorozatok tartoztak). De azért is, mert Bager, illetve Polgári jelezték a szökési kísérletet, ám az igazgató a csatornahálózat átvizsgálásán kívül (a rabok eredetileg a föld alatt akartak kijutni), nem tette meg a szükséges intézkedéseket, nem intette nagyobb éberségre az őröket, és ez a mulasztás öt emberéletet követelt. Ordódy Vilmos Polgári Tibor: A történtekért másokat is felelősségre kellene vonni A szerző és a TKS felv. Szétosztotta szeretetét Ritkán jut idő arra, hogy életünk értelmét-értékét számba vegyük A napi rohanás, a ránk nehezedő számtalan gond súlya mellett eltörpül a kérdés: milyenek vagyunk? Pedig nagy szükség lenne a gyakori önkérdezésre! Meglehet, segítene abban, hogy jobbak legyünk. Jobbak, úgy általában. Szeretteinkhez, embertársainkhoz, környezetünkhöz. Azon a borongós, ködös délutánon a gyászolókkal teli sírkertben felsajgott bennem: a jó emberek korábban halnak. A halottasházra boruló szomorúfúz rábólintott szomorú megállapításomra. Tanító néni is csak 55 éves volt. Úgy zárta be noteszét, hogy holnap újra nyitja. A reggeli viszontlátás biztos reményében kísérte ki elsőseit. De nem lett viszontlátás, megszűntek a holnapok. Nem csoda, ha az iskola legkisebbjei nem fogták fel, hogy akiért rajonganak, miért nem jön. Ida tanító néni szétosztotta szeretetét. Jóságát, kedvességét, segítökész- ségét bőkezűen nyújtotta környezetének, tanítványainak. Kiváló pedagógushoz méltó érzékenységével fogékony volt mások gondja- baja iránt, mindig segíteni próbált. Közben a szív is elhasználódott. Döbbenetes váratlansággal szűnt meg dobogni. A sírkert elnéptelenedett, koszorúk takarta sírhalom jelezte csupán a veszteséget. Az élet törvényszerűen lüktet tovább. Betöltetlen űr, hiányérzet motoszkál bennünk, s figyelmeztet: tudnunk kellene a szeretet értékét, hogy mi is kisugározhassuk azt. (mázsár) I /alószinüleg így szólnék, V ha egy közvélemény-kutatás során hogylétem iránt érdeklődnének. Miért? Mert van egy kutyánk. Fajtiszta korcs, ez tény és való, de okosabb az éneklő és beszélő kutyáknál, annak ellenére, hogy énekelni (azaz vonítani) kizárólag a furulya fülhasító hangjaira szokott, beszélni meg a szemével. Nagy becsben, mi több, egy bérház negyedik emeleti lakásában tartjuk, falusi származása ellenére. Két éve. Az első heteket leszámítva, nem panaszkodik; kezdetben névjegyével fejezte ki rosszallását, amit mi égi dörgedelmekkel viszonoztunk, végül belátta, jobb a békesség. Mindössze egyszer guruit méregbe; előzetes bejelentés nélkül elutaztunk nyaralni, s mire megjöttünk, valósággal szétcincálta legszebb, legféltettebb szobanövényemet. Nem volt haddel- hadd, elvégre a kutya keble is érző - szögeztük le. A hétköznapok - szerinte - korán kezdődnek. Nagy jövésmenéssel hozza tudtunkra: menni kéne. Nincs is annál egészségesebb, mint kora reggel sétát tenni a téren. Ifjú gazdái ugyan másként vélekednek, de szemléletváltoztatásuk türelem kérdése csupán. És délután, ugye, amikor más az üres lakásba megy haza, bennünket mindig vár valaki. Igaz, türelmetleIstenem, de jó nekem! nül, mert esedékes a következő egészségügyi séta. Aki elsőnek ér haza, annak jut eme megtiszteltetés. A legszebbek az esték. Nincs kötelező - rosszabnál rosszabb - híradónézés, eltekinthetünk a „főműsortól“, s mivel este minden város minden utcája veszélyes, senki sem viheti le egyedül az ebet. Végre alkalom adódik egy - ugyancsak egészséges és kellemes - nagy beszélgetésre. Időnként ismerkedünk - más gazdikkal. A csevegés végkövetkeztetése: az emberiséget két nagy csoportra oszthatjuk - kutyabarátokra és kutyaellenségekre. A kutyabarátok többnyire emberbarátok is - bár láttam én már karón varjút -, a kutyaellenségek viszont többnyire a csahos ebekre emlékeztetnek (azzal együtt, hogy miként amelyik kutya ugat, nem harap, ők sem marnak, legföljebb szóval). És minő furcsa fintora a sorsnak, bár minden kutya más hangon (nyelven?) ugat, kutyanemzetiségi-ellentét nincs. ‘TTjlajdonképpen nem is neI kém olyan jó, inkább a kutyának. Mert nincs kutyapolitika, nincsenek kutyaországok, kutyaháborúk, kutyamaffiák, kutyakirályok, kutyapártok, kutya- parlamentek. Talán mégsem olyan „kutya“ a kutyasors!? S a kutyának kutyabaja? Istenem, de jó nekik! -sk1993. II.
