Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-01-10 / 1. szám
A téli éjszakának vége volt... és messze, a fekete háztömegeken túl: ott, ahol a mező homályos vonalban végződik - egy szürke csík jelent meg az ég alján. Fönn még a csillagok pislogtak. És lenn a házak között, a mély ámyéktalan sötétségben, ahol az alvó emberek lélegzése hallatszott, még semmit se tudtak arról a szürke csíkról. Maris megfordult az ágyában, kinyitotta a szemeit, és kinézett az ablakon. Azután gondolkodás nélkül hamar kiugrott az ágyából, és végigment a konyha hideg tégláin. Még a lábait se fází- totta. Meggyújtott egy kénes gyufát, s a haját a képéből elsimítva várta, míg fölgyullad a láng. Mikor ez megtörtént, meggyújtotta a konyhalámpást, és munkához fogott. Öltözködnie nemigen kellett, mert ruhástul aludt, csak éppen a réklijét vetette le. Végigfésülte a haját, nagy gyorsan összefonta, és feltűzte két haj tűvel. (Kicsiny, szőke haja volt, mint a kóc, nem kellett sokáig bajlódni.) Megvizezte és megdörzsölte piros, tizenöt éves leányarcát, megszappanozta vörös, de finom szőke pelyhekkel borított kezeit. Mindezt gyorsan, lélektelenül csinálta, mint valami gép. Végre előkereste a papucsait, összerakta az ágyat, és kiment a konyhából. Künn gyenge dér esett, s az udvar kövei sikamlósak voltak. A lány majd elvágódott. — Haj-né! — sikoltott a fogai között. Az udvar végén röfögött és turkált a koca, amelynek ma leendett a tora. Odament hozzá Maris, és megsimogatta:- No, te is fölkeltél már, kocám, abbahagytad az alvást, ne neked, szegény kocám, levágunk máma, elgyön az az ember a nagy késsel, sutt le a nyakadat, szegény árva. A koca röfögve dörgölődzött a lányhoz, aki csakhamar a mosópincébe sietett, tüzet gyújtott a kondér alá. A januári kemény hideg itt se volt enyhébb, sőt, mintha a fagy befészkelte volna magát a falakba és a padlóba. Marisnak gyengén öltözött, erős, gyönyörű teste mégse didergett. Letérdelt a hideg kőre, fújta a tüzet, és rakta rá a szalmát, a fát, míg csak a tűzhelyen cikázva nem dübörgött a láng. Azután a szakácsnőt keltette föl, elkészítette az élesre fent késeket, és visszasietett a tűzhöz. A koca beröfögött a mosókonyha ajtaján, Maris felelt neki:- Bizony, akárhogy beszélsz, leölnek téged máma. Jön a hentes a nagy késsel, beüti a torkodba, sírhatsz, sírhatsz!... Mialatt a tüzet rakta, szürke lett az udvar, s az égen csak néhány csillagot lehetett látni. Az udvarra bejött egy ember. A hentes volt. Ragyás arcú, szép bajszú, izmos parasztember, amilyenről nem lehet tudni, hogy huszonöt vagy negyvenéves-e. Bement a konyhába.- Jó reggelt!- Adjon az isten! Szótlanul szétrakta a késeit, levetette a kabátját, fölgyűrte az inge ujját, és kötényt kötött. Mindezt lassan, módosán tette, és míg tette, le nem vette szemét a lányról. Azután megnézte a tüzet, belemártotta az ujját a melegedő vízbe.- Jól van, nagylány! - mondotta, és ráütött Maris vállára. Maris nem fordult hátra, csak dacosan, kényesen megrázta a fejét, és rakta a szalmát tovább. Egy óra múlva fönn volt a ház. Az udvaron a gyerekek, az ifiurak és a kisasszony. A kocát hamarosan előreterelték. A hentes meg csak odament, lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egykettő széfjén végzett vele. Maris eltakarta a kötényével az arcát. A gyerekek kiabálni kezdtek:- Ujjé, a Maris fél. A disznó nem sokáig sírt. Egy óra múlva már kisebb-nagyobb darabokban a konyhában volt. A ház megtelt disznóhússzaggal. A konyhában az asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az edények színig álltak, s a tűzön forrott a víz. A hentes, a szakácsnő és Maris keményen dolgoztak. Délre már csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvűen vágta a töltelékhúst. A lányok a beleket mosták. Mikor elkészültek, Maris odavitte a hentesnek, megmutatta.- Nem jó még - mondta a hentes, amikor megvizsgálta ne kíméld a kezedet, nagylány (megcsiklandozta Marist), mert akkor sose lesz semmi.- Kíméli a fene - kiáltotta a lány, és ráütött a hentes hátára nagyot - ököllel és elpirult. Estefelé kész volt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a szalonnák az éléskamrában pihentek; a hentes dolgozott csak még lenn a mosópincében a serték tisztításán.- No, Maris, gyere ide! - kiáltott. A mosópincében nem volt senki sem. Fönn a szakácsnő a vacsorát főzte. A disznóölés minden érdekessége elmúlott, csak a fáradtság maradt meg, melyet a sok munka okozott, és a bágyadtság, amely az erős vér- és hússzaggal lopódzkodott a fejekbe. Künn hideg téli este volt, míg a konyhában a tűz melegsége terpeszkedett. Alig lépett be Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorította egész testében. Megölelték őt már mások is, de sohasem érezte az ölelést - kisiklott, ütött és továbbszaladt. De most ránehezedett az izmos kar, megkötözték és megbénították a hatalmas húskötelek. A lélegzete is majd elállott, kiáltani se tudott. Félóra múlva szemre húzott kendővel járt az udvaron.- Majd adna nekem anyám, ha tudná. Elpusztítna, úgy is kellene. Nem megmondta édesszülém, hogy úgy járok, ha buta leszek... megmondta édesszülém, mint a Kovács Julcsa... mint a Julcsa. Azután behítták. Ágyazni kellett és a vacsorát fölszolgálni. Sok dolog volt. Neki kellett elaltatni a kicsit is. Hempergőzött a gyerekkel és csókolta. Csak amikor az ágyba feküdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekről, akit az imént elaltatott.- Nekem is lesz... nagy baj is a... - vigasztalta magát; mégis elkezdett csendesen sírni. De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakhamar könnyen, a fáradtak tiszta, nagy lélegzésével - elaludt. 1905 RIA VAN DER EDAM > Utazás hó fedte sziklák, égbenyúló fák, hegyek ölelte tavak; virágok, egy szökellő őz, világos mezők; sárga, vörös, halványzöld, barna, ezer színben pompázó táj - levelek a mély - barna földön. egy tekintet, egy mosoly a kapuból; nyitott ajtók, muskátlira nyíló ablakok; „istenhozta, istenhozta“; bizalom, nyugalom. padok, székek a házak előtt, az utak mellett; egy pad, egy asztal; talán csak ennyi kell. Erős Balázs fordítása SZÁSZI ZOLTÁN Mi lett ki kell találni mi lett a mozdulatokkal mitől suttogsz mitől remegsz az érthetőség érdekében meg kell írni a lehetségeseket kell a valahol kellesz-e még s hol vagy már a semmi ez mi rád tátja már sötétjét s lapátolja rád depresszióidat DÉNES GYÖRGY Gyönge hóesés íme, a tél. Kiguvadt szemgolyók. Döglödik már a hálóján a pók. Kozmás kéményen bekiált a szél, meg-megcsillan a deres házfedél. Apad a nappal, sűrűi a homály, az ég zenitjén árva csillag áll. Nem is áll ott, csak oda képzelem, társat keres a vágy s a félelem. A kapu egész éjjel nyekereg, mintha csak sima fél tucat gyerek. A tetőről a tört cserép görög, kergetőznek a csámpás ördögök. Kakas rikolt. De sötét még az ég. Dermedt a táj, mint holt tengerfenék. Csizma csosszan a pőre udvaron. Az ólban lustán horkan a barom. Hajnali lámpa. Gyönge hóesés. Böllér köhécsel, megvillan a kés. Tálak, lábasok, gőzöl már az üst. Torkomon fanyar cigarettafüst. Feró Spáéil felvétele Pozaony — Vcntur-utcza Pressburg — Ventur-Gasse U ' gy kéz álmot a hajót a hogy akkorib téséről még < tam. Ennek e és ismétlődő az ujjaim mi meim könn> nagy odaadái segítségével, . hasem láttam háló finomsá| tem egy hajó képe annyin gyakran arra álom, hanem Később ell visszatérő áln lődésem a ha maradt. Egy hagytam ki, í látogathattam zeum kicsi és A világot járv láttam: a gazd kidolgozott já nyék durván r kát felidéző r emléktárgyait, sosem járták a sok, palackba Logikus volt ti utóbb megtalá tott hajót. Már nem en ki múzeumba s mely tenger tudom, hogy mertem. Egv i lackban volf^i vert egy mag megvilágított egyikének ápo ban. Sem az semmiféle szói tó. Kővé derm zöld köpenye ban gyöngyhé színét, ott büsz tes földközi-tei jes felszereléssi a vezérkötelek voltak, a hajó gott, s még a s< borral teli apró a fedélzeten. A múzeumlá mentek el mellt pán egy volt a közül. Én azon tem, hogy ez a; E lövészé módi t lók rá. öreg már nem voll zeletben sil a Duna utca : ről, kitolom a rápattanok. A délyi nagybl öcsémmel, s d városbíró tért Vén volt a talaj, o vele, szánttá Végül "yugoc s felváltva el akár nagyany túlsó végébe, szám alá a K vében. A régi Póz? dóm. Sima as; végig, ezeken, szívesebben. íj ti sorig kellett! aztán hajrá, hd rázás nélkül fu; zási Dombtéri Terézia-szobo: nyarodtunk, s ba, ezt azonb hívták, hogy szultán utca.. a mi háborúba Ferenc Jóskán se volt. Közb< ledjem, apán a híddal szetf vadonatúj H ság körül kert innen már a! a szoborig. S jártam, gondo 1
